Szeifert Natália: Kosz

Semmi bajom nincs ezzel az íróval, de ma egy kicsit megbántott. Talán nem szándékosan. Nem is tudom, annyi seggfejjel találkozom. Mindenki azt hiszi, azért csinálom, azért takarítom mások lakását, mert semmi máshoz nem értek. Értek én, de azért ezt is elég jól csinálom.

Ez bizalmi munka. Sokfelé megfordulok, sok lakásba van bejárásom saját kulccsal, sok emberrel találkozom, és szót kell értenem mindegyikkel. Azokkal a bunkókkal is, akik szarba se néznek, meg azokkal is, akik olyan keservesen nyájaskodnak velem, hogy legszívesebben leköpném őket. Akkor már inkább a bunkók, ők legalább őszintén lenéznek. Persze van olyan ügyfelem is, akivel szinte soha nem látjuk egymást, nincs otthon, amikor takarítok, a pénzt borítékban hagyja az asztalon. Ezeket szeretem a legjobban.

Vilmos is ritkán van otthon. Ez az író. Vagyis ritkán volt otthon régebben ezeken a szerdákon.

Kéthetente megyek hozzá. Eleinte néha el is akart küldeni, hogy nincs mit takarítani, de mondtam, hogy ki van fizetve. Egyébként itt lakik nem messze, egy egész kicsi lakásban. Nem nagyon járok a környékre, a szomszéd kerületben van még egy lakás, oda is éppen szerdánként megyek, csak oda minden héten, és abban nem is laknak igazán, csak tárolónak használja egy híresség, akinek nem árulhatom el a nevét. Teli van az a lakás filmes ereklyékkel, a frász jön az emberre a maszkok meg próbababák között, ha egyedül van ott. Szóval, ez nem kifejezetten az a környék, ahol takarítót szokás fizetni, Vilmosnak is csak az a fontoskodó volt felesége ragaszkodott hozzá.

Az első alkalom után én szóltam, hogy szerintem nem ártana hetente jönnöm, de Vilmos azt mondta, szó sem lehet róla, ő eleve nem akarta ezt az egészet. Meg valami olyasmit mormogott, hogy az ő lakásának takarításával ne vezekeljen, ha már egyszer lelépett, hagyja őt békén, aztán rám nézett, és azt mondta, hogy végül is mi baj lehet abból, ha néha valaki felporszívóz, legalább azokon a hétvégéken rend lesz, amikor nála van a fia. Ez kedves volt tőle, még elnézést is kért, hogy ilyen gorombán viselkedett, és elkezdte összeszedegetni a ruhákat a földről.

Úgyhogy minden második szerdán megyek, kiporszívózok, felmosok, elmosogatok, időnként kimosom a függönyeit. Portalanítanék is, de azt nem engedi mindenhol, a kisszobában például ne nyúljak semmihez, csak a padlót takarítsam, de azt is jól nézzem meg, nehogy valamit beszippantson a porszívó. Azért a tollsöprűvel mindig végigsimogatom a polcait, muszáj, hát sehol máshol nem áll meg olyan könnyen a por, mint a könyveken. Hogy az asztalán mi van, nem tudnám felsorolni. A hosszú ablak elé van tolva, tele könyvekkel, papírokkal, néha azok alá temetődik a laptopja is, és amikor kikotorja, a földre csusszannak a jegyzetei. Őszintén szólva, ez jobban tetszik, mint a méregdrága bőrkönyöklőkkel beterített asztalok a hodály dolgozószobákban, amelyeket soha senki nem használt semmiféle munkára.

Mostanában észrevettem, hogy mielőtt jövök, kicsit összerendezi, felszedegeti a papírjait. Néha el is van mosogatva, tudom, hogy éppen előtte csinálta, még vizesek a bögrék a csöpögtetőn. Egy ideje, ha otthon van, és éppen nem olyan képet vág, mint egy bevackolódásban megzavart mormota, megszállja a jókedv, és főz egy kávét, megkérdezi, kérek-e. Eleinte elutasítottam, de hülyén éreztem magam, úgyhogy végül elfogadtam. Először ettől is hülyén éreztem magam. Azóta rászoktunk, hogy amíg én porszívózok és felmosok, ő kávét főz, aztán kiülünk egy cigire az ajtó elé, a gangra. Az a tíz perc nekem is belefér, a szerda laza nap, utána csak a filmes lakásba megyek, ott este hatig kell végeznem, azzal aznapra megvagyok.

Felmosom a fürdőszobát és a konyhát, ami egyúttal az előszoba, kifelé hátrálok, így éppen a bejárati ajtónál végzek. Ő olyankor már kint vár a kávéval. Van két rozzant kempingszéke, többnyire ezeken ülünk. A folyosón csak egy lakáshoz kell elmenni előttünk, szóval nincs nagy jövés-menés, kényelmesen kinyújthatjuk a lábunkat.

Először nem tudtam, mit mondhatnék, úgyhogy nem mondtam semmit. Pár percig szótlanul szürcsöltünk, fújtuk a füstöt, mire azt mondta, szép ez az őszi napsütés. Azt feleltem, hogy szép. Két héttel később megkérdezte, sok helyre járok-e. Akkor éppen esett az eső, a falhoz húzódva ácsorogtunk, szorongattuk a bögrénket, közben hadarva elmeséltem egy hetemet. Aztán megkérdeztem, mit csinál, amikor nem ír, szerkeszt, mondta, és cikkeket ír egy vállalati lapba. Amikor nem ír, akkor is ír, amúgy pedig legszívesebben nem csinálna semmit. Nevetnem kellett, mondtam, hogy akkor ebben nagyon is hasonlítunk. Erre ő nevetett fel, hogy nahát, milyen ostobaság, azt hitte, az a rendmániás, állandóan tevékenykedő típus vagyok. Ez is csak egy munka, feleltem, és gyorsan bevittem a bögréket a mosogatóba, mivel közben elszaladt az idő, késve is érkeztem aznap a filmes lakáshoz.

Aztán teltek a kéthetek, és amikor legközelebb kávéztunk, kicsit szégyenlősen megkérdezte, tulajdonképpen hogy lehet ezzel keresni, mennyiért járok én például őhozzá. Pontosan megmondtam, mire valami megkönnyebbülésféle terült szét az arcán. Azt hitte, ez sokkal drágább dolog. Nem, mondtam, ne aggódjon, nem költ magára túl sokat a volt felesége. Pirosra csípte az orrunkat a téli hideg, vártuk a havat, ami nem hullott le. Ez tavaly volt.

Tavasszal eltörte a lábát. A fiával focizott lent a parkban, mesélte, közben zavarba jött, hozzátette, hogy az ő korában nem kéne már nagyon vagánykodni a labdával. Nem értettem, hiszen ötven körül lehet. Megkerestem a neten, jól tippeltem, télen töltötte az ötvenkettőt. Mondtam, hogy szívesen elmegyek boltba, ha végeztem a filmes lakásban, vissza tudok jönni. Először elutasította, de amikor elkészültem a felmosással, mégis megkért egy kis bevásárlásra, de annál is fontosabb, mondta, hogy hozzak a patikából fájdalomcsillapítót.

Este, amikor visszaértem, azon tűnődtem, mennyire más egy lakás szerda délután kettőkor, ha az ember dolgozni megy oda, és este hétkor, amikor beteglátogatóba. Folyton azt kérdezgette, mivel tartozik, mire azt válaszoltam, hogy azzal, hogy hamar felépül, és főz nekem kávét. Erre azonnal föl akart kelni, hogy most rögtön főzzön egyet, de szerencsére valahogy le tudtam beszélni róla. Inkább vittem egy nagy pohár vizet az ágyához, hogy legalább azért ne kelljen felkelnie. Akkor kérdezte meg, hogy esetleg ráérek-e még egy kicsit.

Nem, hazudtam, sajnos rengeteg dolgom van még. Emlékszem, milyen hirtelen válaszoltam, emlékszem, ahogy megpattant a levegőben az a gyors „nem”, emlékszem, észrevette ő is.

Aztán nyáron alig találkoztunk, egyik héten a fiával nyaralt valahol vidéken, utána két hónapig ösztöndíjjal Franciaországban volt egy kiejthetetlen nevű faluban. Szeptemberben aztán beindult a rohanás évszaka, ő maga nevezte így. Szóval, szerdánként vagy nem volt otthon, vagy éppen el kellett mennie, amikor megérkeztem. Zavarodott kis mosollyal köszönt el, és nem mulasztotta el megjegyezni, hogy alig várja, hogy kiüljünk megint egy kávéra. Most, amíg még van egy kis napsütés. Visszamosolyogtam és bólogattam, folytattam a dolgomat, olyan arccal, mintha legjobban annak örülnék, ha végre becsukná maga mögött az ajtót. Nem is tudom, általában tényleg nem szeretem, ha ott lábatlankodnak takarítás közben.

Ma végre együtt voltak a dolgok, korán végeztem nála, sütött a nap, kinyújtott lábbal ültünk a gangon, egyik kezünkben bögre, a másikban cigaretta, és valahogy eláradt mindkettőnkben a jól végzett munka öröme. Befejezte a könyvét, mondta. Úgy értve, hogy még lesz vele munka, de kitette azt a bizonyos pontot. Egy pillanatra lehunyta a szemét, és azt kérdezte, gondolkodtam-e már azon, hogy milyen értelmetlen dolog ez, hogy folyamatosan harcban állunk a kosszal, amit tulajdonképpen mi magunk állítunk elő, vele jár az élettel. Mondtam, hogy persze, gondolkodtam, de csak régebben.

Mert hát, kezdte, és hallottam, ahogy eluralkodik a hangján a filozofikus tónus, mi is a kosz? Sár a cipőn, por a polcon, zsír az edényen, csupa természetes dolog.

A kosz az, válaszoltam, ami nincs a helyén.

Kinyitotta a szemét, és rám nézett, mint aki most lát először.

Olvastam valahol, mondtam. Erre felhúzta a szürke szemöldökét a homloka közepéig. Egy könyvben, tettem hozzá sértődötten. Aztán felálltam, és bevittem a bögrémet, hogy elmosogassam. Mindketten úgy tettünk, mintha amúgy is éppen végére értünk volna a mai kávészünetnek, de azért bejött és ott toporgott a konyhában, folyamatosan beszélt, azt mondta, reméli, hogy két hét múlva megint ilyen jó idő lesz, már azon is gondolkodott, hogy talán jöhetnék minden héten, persze csak ha nekem is megfelel, egyáltalán nem gondolja, hogy csak úgy lehet az én időmmel szórakozni, és a többi. Még meg voltam sértődve, de közben belemosolyogtam a mosogatóba. Nem is tudom, talán megkedvelt.