Megjelent a Telex első könyve, A fukusimai búvár és más novellák című válogatáskötet, amelyben a Telextárcák rovat szerzőinek művei olvashatóak. A könyvet november 11-én, csütörtökön a Láng Téka szervezésében íróink dedikálják is, az eseményről részleteket ebben a cikkünkben olvashat.
Az okozta neki a legnagyobb élvezetet, amikor Jocika a haját vágta. Lassan, körültekintően dolgozott, elvégre nem volt fodrász, csak segítőkész. Ahogy a hajához nyúlt, mintha a hámsejtjei finom elektromos hullámokat közvetítettek volna végig az egész testén. Amikor a fejbőréhez ért, elgyengült, réveteggé vált. Később is csak a vágyra emlékezett, hogy Jocika ne hagyja abba, és a bizonytalanságára, ami megálljt parancsolt, mert megfordult a fejében és aggódott, hogy ha többet enged meg magának, ha még közelebb kerül Jocikához, azt jelentheti, hogy nem tud majd nőkkel kezdeni.
Hárman tartottak össze a szakaszból, még nem barátok, de már több mint sorstársak. Bálint és Sebi két-három évvel idősebbek voltak, mint ő, már túl az első tapasztalataikon. Ő volt az egyetlen hármuk közül, akinek a katonaság előtt nem akadt még komoly nője.
Jocikát vidéki főiskolára vették fel, törékeny alkatú volt, szemüveges, mindig derűs, meglepően türelmes és gyengéd. Nőies kézmozdulatai, a meglepetéstől elvékonyodó hangja, de legfőképpen ringó csípője, amire rá is játszott járás közben, figyelemfelhívóvá tette a macsó laktanyai környezetben. Szerencséje volt, hogy őt tiszta előfelvételis körletben helyezték el, egy másik szobában nem biztos, hogy ép lélekkel átvészeli azokat a hónapokat. A sittes vagányok gátlástalan erőszakossága, az alkoholisták öncélú őrjöngése a táposgecinek nevezett egyetemisták és főiskolások éjszakai felriasztásával, emeletes ágyaik leborogatása és a naponta ismétlődő, primitív élcelődések, amelyek számukra követhetetlen nyelvi regiszterben zajlottak, kiszolgáltatottá és riadttá tették a városi környezetből érkezett, általában fiatalabb fiúkat, akiket az erőszakot összekacsintva elnéző hivatásos állomány durvasága is meggyötört.
Jocikának ők hárman nevezték el a madárfejű srácot. Nem emlékezett, hogy már eleve így szólították feminin külseje és mozgása miatt, vagy csak játékaik során adták neki ezt a nevet, amikor ő is alkalmazkodott a szerepéhez, de gyanította, hogy a mókázás hevében felajzva jött az ötlet, ösztönösen bukott ki valamelyikükből. Arra sem emlékezett, hogyan kezdődtek a játékaik, csak hogy Jocika körletében történt, a bezártságban, amikor hónapok óta nem járhattak már otthon, sőt a városba sem engedték ki őket.
Mások előtt aligha szórakoztak volna vele így, ám ha négyesben voltak, nem egyszer torkollott kicsi a rakásba az együttlét. Ha kettesben maradtak, néha akkor is játékosan közeledett hozzá, de meg is riadt a lehetőségtől, és ha kezdeményezett is, épp úgy, mint a hajvágásnál, hamarabb zavarba jött és visszakozott, mint amikor Bálinttal vagy Sebivel együtt hülyültek vele. Olyankor felszabadultabban közeledhetett, mintha mások jelenléte biztonságos garanciát jelentett volna, a tanúk hiánya pedig saját maga előtt leplezte volna le.
Ha összejártak, jó ideje nem beszéltek róla, pedig a leszerelés óta eltelt már majdnem negyven év, mindnyájuknak családja volt, igazán nem okozott volna komolyabb érdeksérelmet, ha őszintén szembenéznek vele: mindhárman rájártak Jocikára. Régebben is csak ugratták egymást, ha szóba került, nevetgéltek rajta, és neki is idő kellett, amíg rájött, hogy a tréfálkozás mögött talán ott lapul a hajdani viselkedésükkel kapcsolatos bizonytalanság és kétely.
Bálint, a minisztériumi osztályvezető fejhangon nevetett, amikor Sebi, az üzletember, talán provokálva őket, arról beszélt, hogy szerinte annak idején Bálint megbaszta Jocikát, csak tagadja, vagy szégyenében elhiteti magával, hogy nem történt köztük semmi. Ő viszont legalább bevallja, hogy neki is megfordult a fejében, de nem akart vele osztozni, mert félt, hogy elkap valamit. Bálint a nevetgélések közben csak annyit mondott, tényleg szívesen megbaszta volna, jó nő volt a Jocika.
Őt csak hallgatóságnak használták élcelődésük közepette, és nem is igen beszélt a történtekről, bár benne volt a játékaikban, élvezte az olykor szertelen közeledést, a birkózást, Jocika csiklandozását. Lenyomták, hozzádörgölőztek, dögönyözték, miközben Jocika vinnyogott, ízes tájszólásban kiabált, vagy csak azért hangoskodott nevetgélve, hogy a maga módján hűtse le a kedélyeiket, mint egy tapasztalt asszony, aki nem veszi rossz néven a kamaszos heveskedést, csak korlátokat szab, és öniróniával csitította őket, hogy hagyják már végre, mert tönkremegy a sminkje vagy a frizurája, olykor szabadszájúbban, hogy kíméljék kicsit a picsáját, ha azt akarják, hogy kitartson a leszerelésig.
Akkoriban, tizennyolc évesen mindez viccnek tűnt, túlzónak és ízléstelennek, de mégiscsak viccnek, amit a helyzetük, a bezártság, a feszültség, a nőhiány, a hormonok okoznak. Riasztotta Bálint és Sebi vadsága, akik termetesebbek, agresszívebbek voltak nála. Ő finomabban nyúlt a lányos alkatú katonatárshoz, vagy gátlásosabban, inkább arra vágyott, hogy a másik érjen hozzá. Tulajdonképpen ennyi volt az egész, a sűrűsödő vágy feszítő késztetése, és az érintés, a simogatás, a gyengédség kínzó hiánya a bezártságban, a mindennapos fegyelmezés, brutalitás, félelem és az értelmetlen megalázottság közepette, mely egy éven át a mindennapjaikat jelentette.
Jocikáról viszont nem tudták, hogy ő is szerepet játszott, vagy tényleg vonzódott a férfiakhoz. Ezzel akkoriban is csak viccelődtek, mintha bizonytalanok lettek volna, akarják-e tudni az igazi választ. És negyven év múltán, amikor az emlékek cserepeit próbálta összeszedegetni, már érteni vélte, hogy Bálint és Sebi miért maradtak később is inkább a humorizálásnál.
A Telex tárcarovatának célja közelebb vinni az olvasóhoz a kortárs szépirodalmat, hogy az ne csak kisebb példányszámú irodalmi folyóiratokban jelenhessen meg, hanem olvashassa mindenki, aki napi sajtót olvas, ahogyan az 1900-as évek első felében ez még természetes volt. A sorozatban eddig megjelent írások itt találhatók .
