Láttam olyan víztározót, amiben egy deci víz sem volt

A Duna-Tisza Közi Homokhátsági Térségi Fejlesztési Tanács megbízásából az idén elkészült a Duna-Tisza közi Homokhátság Területfejlesztési Koncepciója és Programja, és a tervdokumentum készítői tapasztalataikat a Földrajzi Közlemények című szakmai folyóiratban is közreadták.

Ebben a cikkünkben a tanulmány legfontosabb megállapításait ismertetjük, kiegészítve az egyik szerző, dr. Vasárus Gábor László (HUN-REN KRTK Regionális Kutatások Intézete) kutatásai során szerzett saját tapasztalataival, amelyeket a Telexnek mondott el.

A kutatók azt vizsgálták, hogy miért nem sikerült átfogó, nagyobb mértékű, hatékony terület- és vidékfejlesztési eredményeket elérni a Duna–Tisza közi Homokhátságon (DTKH) az elmúlt évtizedekben, és hogyan lehetne érdemben javítani a térség helyzetén.

A klímaváltozás hatásai erőteljesen érintik a Duna–Tisza közét, amely európai viszonylatban is igen sérülékeny, súlyos környezeti gondokkal küzdő régió.

A kutatás során tavaly a Homokhátság önkormányzatainak vezetőit kérdőívvel keresték meg. A 117 település közül 56-tól érkezett válasz. Emellett 14 mélyinterjút is készítettek olyan szakemberekkel, akik a térséget jól ismerik, több évtizedes tapasztalatuk van a régióról és a településeiről. Az interjúalanyok között voltak a területpolitikában és a vidékfejlesztésben jártas szakemberek, továbbá döntéshozók, valamint önkormányzatok és más, a témában érintett szervezetek vezetői is. A tanulmányhoz feldolgoztak szakirodalmat, állami dokumentumokat, fejlesztési terveket és vízpótlási elképzeléseket. Elemezték a beruházások már kifizetett és várható költségeit és a leendő fejlesztések támogatási igényeit is. Emellett a kutatók helyszíni megfigyelésekkel is gyűjtöttek tapasztalatokat.

A tanulmány szerint a rendszerváltozás utáni kormányok nyitottnak mutatkoztak a Homokhátság fejlesztésére, erről 1995-ben országgyűlési, majd kormányhatározatot is hoztak. A 2005-ben jóváhagyott Országos Területfejlesztési Koncepció pedig kiemelt célterületként jelölte meg a DTKH-t. A Homokhátság fejlesztése és vízpótlása azóta is gyakran szerepelt különféle kormányzati és más tervekben, elképzelésekben is, de ezekből végül nem sok valósult meg. A tanulmányban olvasható, hogy az elmúlt 30 évben a DTKH-ra vonatkozó tervek többsége a „fiókban végezte”, miközben a szükséges beruházások becsült költsége folyamatosan növekedett.

A természeti adottságok alapján egy földrajzi egységként kezelik, de a Duna–Tisza közén, három megye területén fekvő Homokhátság kisebb-nagyobb részei változatos képet mutatnak az ottani települések és a környezetük fejlettsége szempontjából. A társadalmi-gazdasági megújulás főként egy-egy sikeresebb városban és azok környékén látható, de a fejlődés határait nem lehet méteres pontossággal meghúzni a térképen. A kutatók a gazdasági fejlettség alapján öt egységre osztották fel a 8714 négyzetkilométer területű Homokhátságot, amelyen több mint 623 ezer ember, a hazai lakosság 6,6 százaléka él.

A legfejlettebb a budapesti agglomerációt érintő Pest vármegyei terület, kiemelkedő helyzete főként a főváros közelségéből ered. Az iparosodott Kecskemét és a környékén lévő terület szintén jól teljesít a gazdaságban. Viszonylag fejlett a gyógyturizmus révén Mórahalom tágabb vidéke, mert a kisváros gyógyfürdőjének és több turisztikai kínálatának folyamatos fejlesztése jó hatással volt a környékre, hasonló módon Kiskunmajsa fürdője is növelte a helyi bevételeket. A Dunához közelebbi Kiskőrös környékén a mezőgazdaság révén értek el eredményeket. A leginkább elmaradott pedig a délnyugaton, Jánoshalma környékén, a szerb határnál fekvő terület. Nyilvánvaló, hogy az eltérő fejlettségű részek különféle további fejlesztéseket igényelnének.

Már az 1800-as években is voltak aszályos időszakok, a DTKH gondjairól az 1860-as évek óta jelentek meg elemzések, és 30-40 éve már közismert, hogy a Homokhátság legnagyobb gondja a kiszáradás. Azt azonban már húsz éve megírták egy akkori tanulmányukban a Magyar Tudományos Akadémia kutatói, hogy más, kedvezőtlen természeti, társadalmi és gazdasági folyamatok is zajlanak ott. Az elmúlt évtizedekben a vízpótlásra számos nagy ívű elképzelés és tervezet született, néhány kisebb helyi beruházás meg is valósult, de eddig nem sikerült eredményes és kiterjedt hatékonyságú vízgazdálkodási megoldást alkotni.

Nekilendültek, leálltak

„Azt állapítottuk meg, hogy a szigetszerű fejlesztések önmagukban nem lehetnek elég hatékonyak” – magyarázta Vasárus Gábor László, a tanulmány egyik szerzője a Telex kérdésére.

Kisebb víztározók épültek ugyan itt-ott, de azokban sincs elég víz, a többségük nem is használható öntözésre, és inkább károkat okoznak, mintsem hasznosak lennének, mert a kevés talajvíz is összegyűlik bennük, majd a nyári hőségben egy része elpárolog. A vízügyesek körében az alapvető szemlélet évtizedeken át az volt, hogy a vízből túl sok van, az pedig veszélyes, és minél gyorsabban el kell vezetni. Ez a nézet az 1970-es évek bőséges esőzései és árvizei nyomán alakult ki, és az Alföld vízelvezető csatornáinak hálózatát is akkoriban építették ki. Azóta viszont nagymértékben megváltozott a helyzet, már kevés a csapadék, és egyre gyakoribb az aszály, azaz nem elvezetni, hanem megtartani kellene a kevés vizet.

„Láttam olyan víztározót, amit az egyik falu melletti legmagasabb területen építettek meg, és egy deci víz se volt benne”

– mondta Vasárus, de a falu nevét a kutatóknak nyilatkozók védelmében nem közölte. A tanulmány így idézi az interjúalanyok összegzését: „szinte minden évtizedben elindult egy-egy kezdeményezés, de ezek jó része a tervezés szintjén megrekedt”.

A másik fontos megállapítás szerint: „a források nagyságrendje igen csekély egy térségi program megvalósításához. A csatornabővítések, mederkotrások, védművek és gátak építése nem nevezhető komplex térségi programnak, főleg úgy, hogy a csatornahálózat kialakítása sincs megfelelően lekoordinálva. A megvalósult fejlesztések is csak pontszerűek, így jöhettek létre a semmiből a semmibe vezető vízelvezető-csatornák.”

Jelenleg is működnek a korábbi gondolkodási séma megvalósult nyomai: idén a tavaszi szárazság idején is folyamatosan csorgott az összegyűjtött talajvíz a Homokhátságról a Tiszába az EU-támogatással korábban felújított Dorozsma–Majsai-főcsatornában.

Nagy öröm, ha megáll a busz a tanyáknál

A kutatók szerint a Homokhátság másik fő kérdésköre a tanyavilág helyzete, a lakosság 15 százaléka él külterületen. Mára kevésbé maradt meg a tanyák mezőgazdasági termelőegység jellege, az ilyenek és a rajtuk gazdálkodók száma csökkent. A nagyvárosok környékén lakóhelynek használják a tanyákat, ami a szuburbanizációs övezetekben növeli a számukat. A tanulmány a kapott válaszok alapján megállapítja: „Egyesek szerint a tanyarendszert már nem feltétlen az agrár-szerepkörök elsőbbségével kell elképzelni. A támogatások egy része azért nem tud hasznosulni, mert a tanyán élőknek nem termelőeszközökre, hanem életminőség javításra volna szükségük.” A kutatás kérdéseire választ adók között azonban vannak, akik szerint a tanyai gazdálkodás továbbra is működőképes lehet, amihez szintén támogatásokra volna szükség.

A tanyasiak életminőségét már az is nagymértékben javítaná, ha jobb lenne a tömegközlekedés, és például nem csak minden tizedik távolsági autóbusz állna meg, amelyik elhalad egy tanyaközpont mellett.

Vasárus szerint azonban javít a helyzeten, hogy a tanyagondnokok közül sokan önfeláldozó, gyakran emberfeletti munkával segítik a külterületeken élőket, köztük az idős embereket.

Jelenleg nem tanyasi kisgazdaság, hanem egészen más a mezőgazdasági hasznosítás jellemző módja: a Homokhátság területének 38 százaléka szántóföld, 23 százalék a rétek-legelők és egyéb mezőgazdasági területek aránya, mindössze 4,5 százalékot tesz ki a szőlők és gyümölcsösök területe. Az intenzív nagy táblás szántóföldi növénytermesztés az egyre gyakoribb aszály ellenére is jellemző. Kérdés, hogy az meddig lesz fenntartható a sorozatos aszályok miatt, például a vízigényes kukorica esetében, amelynek növekedéséhez már légkör is túl száraz.

Emellett Vasárus szerint a termelőszövetkezetek korszaka, az 1960–1970-es évek óta jellemző rossz gazdálkodás, és a több évtizedes, helytelen talajművelés miatt előállt a súlyos talajpusztulás. Ez nagyobb gond, mint a kiszáradás, mert a talaj összetömörödött, ezért a víz és a tápanyag nem jut le a mélyebb rétegekbe – részletezte a kutató.

A Homokhátságon nagy méretű természetvédelmi területek is találhatók, a Natura 2000-hez 153 ezer, a nemzeti ökológiai hálózathoz 118 ezer hektár tartozik, a nemzeti parki területek pedig majdnem 40 ezer hektárt tesznek ki.

Látványos fejlesztések és a távolban eldöntött pályázati célok

A kutatók szerint kiderült: az önkormányzatok célja a legtöbb esetben, hogy fenntartsák, illetve modernizálni tudják az intézményeiket és a település infrastruktúráját. Ez egyfajta túlélési stratégia, de ugyanakkor kényszerpálya is, amit a megszerezhető pénzügyi eszközök szabnak meg: olyan fejlesztéseket terveznek, amelyekre kaphatnak támogatást. Részben ez a működési mód áll amögött is, hogy a települések vezetői nem tudnak, talán nem is akarnak mikro- és makrotérségi együttműködésekben gondolkodni, inkább külön-külön próbálnak meg maguknak a központi kormányzattól minél több forrást szerezni.

A térségre azonban eddig is sok EU-s és állami pénzt költöttek már, a területfejlesztési koncepció például azt írja: „a Széchenyi 2020 részét képező 9 operatív program esetében a Homokhátság 1304 támogatott projektje összesen 236 milliárd forintnyi támogatásban részesült”.

„Ez a rendszer elsősorban a kormányzat azon célkitűzését segít elérni, amely az EU-ból érkező források maximális lehívására koncentrál hatékonysági, hasznossági megfontolások és területi szempontok nélkül” – írja a tanulmány.

Ugyanakkor az önkormányzatok vezetői abban is érdekeltek, hogy a településükön látványos és népszerű fejlesztéseket valósítsanak meg, ami majd biztosíthatja a szavazók támogatását. Mindez azzal jár, hogy a Homokhátság legnagyobb gondjait nem tudják megoldani azok a beruházások, amelyeket a településeken meg tudnak valósítani.

Végső a soron?

A széles körű, a döntéshozók és a gazdálkodók gondolkodását is átalakító nézetváltozáson kívül másra is szükség lenne ahhoz, hogy érdemben javuljon a térség helyzete. Ugyanakkor Vasárus úgy látja, bár kisebb nézeteltérések előfordulnak, nincsenek komolyabb politikai ellentétek akörül, hogy a Homokhátságon átfogó fejlesztésekre van szükség. A tanulmány összegzésében a kutatók három fő problémakört fogalmaztak meg, amelyek gátolják, vagy legalábbis eddig akadályozták a Homokhátság fejlődését. A térség akkor fejlődhet érdemben, ha három fő tényezőn sikerül változtatni:

1. Az éghajlat átalakulásának változékonysága miatt korábban úgy látszott, hogy a kiszáradás átmeneti, mert az aszályos éveket olykor követték csapadékban bővebb időszakok is. Ha azonban a környezeti kihívásokat nem tartják állandó jellegűnek, az a szükséges beruházások elhalasztására ad alkalmat.
2. Az átfogó területi megközelítés és a többszintű tervezés hiánya miatt a környezeti, a gazdasági és a társadalmi problémákat nem tudták egyidejűleg és egységes keretben kezelni, így az elkészült tervek is egyoldalúan közelítették meg a DTKH fejlesztését, és csak egy-egy részterületet érintettek.
3. A Homokhátság átfogó fejlesztését amiatt is halogatták, mert annak megvalósítása, és a majdani eredmények fenntartása – például a vízpótlás esetében – túlságosan magasnak vélt állami kiadásokat jelentene, amit a központi kormányzat nem vállalt.
   

Utóbbit érdemes összevetni azzal, hogy a Homokhátsági Térségi Fejlesztési Tanács 2023 májusi ülésén a tervezett vízpótlás kivitelezési költségét – a térség északi részében – 150 milliárd forintra becsülték a szakértők. Az egész Homokhátság vízügyi fejlesztési költségét pedig 1600 milliárd forintra kalkulálták a tervezők.

A pénz hiányán kívül a fejlődés elmaradása mögött azonban van még egy olyan ok is, amelyben rövid távon nem várható változás. A falvak lakossága fogy, a csökkenő népességmegtartó erő mellett a kistelepüléseken már évtizedek óta nem maradt meg olyan értelmiségi réteg, amelynek tagjai képesek lennének a helyi érdekek képviseletére és a közös érdekeik érvényesítésére – mondta Vasárus a Telexnek.

Kaptunk olyan válaszokat, amelyek szerint egyes települések azért nem tudtak pályázni, mert a faluban és a még környéken sem találtak megfelelő pályázatírót.

A jól képzett emberek elköltöztek a nagyobb városokba, vagy Budapestre, illetve külföldre. Sok fiatal a felsőfokú tanulmányai után már nem is megy haza a falujába, hanem a több munkahelyet, magasabb fizetést, jobb életszínvonalat kínáló városokban marad. Ugyanakkor a nagyvárosok közvetlen környékén, ahol a bejárás-hazajárás rövid idejű közlekedéssel megoldható, még maradtak fiatal értelmiségiek, sőt egyes városiak ki is költöztek a gyorsan elérhető kisebb településekre. Ám a központoktól távolabb eső lakóhelyeken egyre kevesebben élnek olyanok, akik felismerik és meg is tudják fogalmazni a közös gondokat, azok megoldása érdekében cselekedni is képesek és hajlandók. Ezen pedig nem lehet néhány tízmilliós beruházással segíteni.