Legyes vaj, horkantó medve, félpucéran a mínusz húsz fokban – vicces sztorik, amik kimaradtak a túracikkekből

Aranymosó a kerékpártúrán

Mi sem természetesebb, mint hogy egy szlovén-horvát kerékpártúra közben az egyik elhagyatott drávai szabad strandon egy aranymosóval fusson össze az ember, aki ráadásul magyar is. Júniusban ez történt, valahol Slovenja vas környékén.

Hosszan elcsevegtünk arról, hogy nagy fogást nem vár, sőt egész életében ha egy gramm aranyat össze tudott mosni, de neki olyan kikapcsolódás az aranymosás, mint másnak például a horgászás. Már épp készítettem a kamerát egy kisinterjúra, mikor közölte, eszembe se jusson, mert nem túl legális helyen mossa az aranyat. Így hát kimaradt a történetből.

Az ülőgumók titka

Egy másik kerékpártúrán, a Budapest-Balaton bringaút e-bike-os tesztelésén csak a kemény nyeregre panaszkodtam egy keveset a cikkben, amire egy érdekes levelet kaptam egy olyan rendszeresen, sokat bringázó olvasótól, aki évtizedes nyeregválasztó tapasztalatait osztotta meg velem részletesen. Konklúziójának lényege, hogy a biciklinyereg a testszöveteinket a medencecsonthoz szorítja, ami csökkenti a vérkeringést, esetleg az idegeket is ingerli, ami hosszabb távon zsibbadással, illetve fájdalommal jár. Van viszont megoldás szerinte: az erőt nem a szöveteken, hanem csonton keresztül kell a nyeregre átadni.

A jó nyereg eszerint tehát anatómiailag olyan, hogy a medencecsont ülőgumóin (németül Sitzhöcker) kell ülni, mert ezek alatt minimális ér/szövet és semmi nagyobb ideg nincsen. Ráadásul a nyereg szélességét az ülőgumók egymástól való távolságához kell igazítani, nem pedig a tompor teljes szélességéhez, és a kerékpár típusa sem mindegy az előrehajlás és az ülőgumók elmozdulása miatt. A leírtakat egyelőre érdekességként osztom meg, de terveim között szerepel a factcheckelésük is egy sportszakorvossal.

Félpucéran a havas hegytetőn

Szakorvosi kommentárral tervezett, saját emberkísérleti tesztre vár az idei legmegdöbbentőbb látványa is, amivel a januári mínusz 20 fokban, hóban-jégben találkoztam az 1600 méter magas Sněžka tetején. Miközben épp megfagyni készültem a jeges szélben, megjelent egy csapat félmeztelen, rövid gatyás túrázó. Akik szemmel láthatóan jól érezték magukat. Hogy lehet ez? Az úgynevezett Wim Hof-módszer szerint lettek felkészítve. Annyira kíváncsi lettem, hogy sikerült összehoznom: a félpucér téli túrázást január közepén teszteljük egy magyar csapattal ugyanazon a helyszínen, ahol először találkoztam vele.

Amikor befagy a szemed

Ehhez kapcsolódik egy hasonlóan szürreális élmény a lengyel határon fekvő Babia Góra hegy tetején megejtett februári túrán, ahol a fogcsikorgató hideget és opálos ködöt még erős hóvihar is fűszerezte. A kemény vihar azt a ritkán tapasztalható jelenséget eredményezte, hogy a kapucni alá befújt jeges hószemcsék ráfagytak szemöldökömre és szempilláimra, és egy idő után egyszerűen összeragasztották őket.

A szó szoros értelmében pislogni se tudtam a meglepetéstől. Itt találkoztam életem legelveszettebb emberével, aki a white out-ban úgy megzavarodott, hogy miután megmondtuk neki a helyes irányt, negyed óra múlva teljesen eltévedve újra szembe jött velünk.

Rövidebb út az erdőn át

Nem mintha az eltévedés nem menne nekem is. Szintén egy februári túrán, a Karancsról lefelé az esti szürkületben úgy döntöttünk, hogy a kijelölt, de nagyot kerülő turistaút helyett tudunk egy rövidebb utat az erdőn át.

A klasszikus csapdahelyzet ezúttal is működött, a nem jelölt erdei út egy csapásba, majd egy szűk, jeges vízmosásba, abból egy tüskés bozótosba vezetett, aminek végén egy mérges kutyákkal őrzött tanya mellé keveredtünk ki, sokkal több energiát ölve az útlevágásba, mint amennyi a hosszabb turistaúthoz kellett volna.

A leghiábavalóbb interjú

Borsod-Abaúj-Zemplén megye új turisztikai attrakciójáról, a sátoraljaújhelyi függőhídról valóban szép a kilátás, de maga a méregdrága beruházás elég megosztóra sikeredett. A legjobban az alatta élőket zavarta, és amikor elmentünk letesztelni az új hidat, két lakóval is beszéltünk. Az egyikkel, aki maga jelentkezett a Telexnél, majdnem egy órát, bent a házában.

Amikor azonban arra kértük, hogy foglalja össze röviden a videóban a véleményét, közölte, hogy szó se lehet róla, sőt, a nevét se írjuk le. A másik lakó először elküldött minket, majd utánunk jött kocsival, és sok mindenről mesélt, de nyilatkozni ő sem akart, mert retorziótól tartott.

A kilátók királya

Ha már magyar turisztikai beruházás, akkor idén a Szada melletti Margita-hegyen képedtem el leginkább. Bizarr látványosság várja ott az erdőben a túrázókat: egy hetvenes évekbeli beton földmérő torony tetejére applikált gigantikus Szent Korona-replika, horganyzott lemezből. Ha a sátoraljaújhelyi függőhíd a kormány szerint a nemzeti összetartozást szimbolizálja, akkor a koronás kilátó a mai Magyarországot foglalja össze tökéletes, ironikus képben.

Horkantások a sűrűből

Az év legijesztőbb pillanatát az erdélyi Bihar-hegységben, a Pádison éltem át. Azt mindenki tudja, hogy Romániában nagyon elszaporodtak és elszemtelenedtek a medvék, és bár a Pádison ilyen baleset még nem történt, néhány medve szokott kódorogni arrafelé is. A Galbina-szirt sziklapáholya felé tartva bizonyos szükségletek miatt lemaradtam egy kicsit a társaimtól, amikor fura, ingerült horkantásokat hallottam a sűrűből. A vaddisznó, szarvas hangját ismerem, az nem ilyen, inkább jó eséllyel egy medve volt. Szartam be, mondhatnám, de végül szerencsére a hang forrása nem rontott rám a bozótból.

Legyek ura

Az év traktájában messze mindentől, egy hegyi pásztor pakisztáni kunyhójában volt részem, ahová egy helyi ismerősöm unszolására tértem be. A sötét kunyhóbelső valószínűleg rekordot állított fel az egy négyzetméterre eső legyek számában, a bent kiteregetett, frissen nyúzott birkabőrnek köszönhetően pedig éles, szúrós szag uralkodott a légtérben. Ekkor még erős volt a gyomrom, álltam a sarat, de amikor a pásztor zsíros-piszkos kezével belekanalazott a köpübe, és felém nyújtott egy maréknyi, legyektől hemzsegő friss vajat, kóstoljam meg, sajnos nemet kellett mondanom. Pedig biztos finom volt.