Az 1725 méter magas Babia Góra kiváló téli túraterep. Január–február–márciusban megbízhatóan hótakaró borítja, a csúcs alatti hangulatos menedékházból indulva könnyű felkaptatni a legtetejére. A tél nagy részében aránylag jó idő van, mindössze tíz százalék az esély a kemény hóviharra. Akkor viszont a hegycsúcs fehér pokollá válik, és rászolgál a másik nevére: az Ördög. Természetesen pont kifogtuk ezt a ritka időszakot.
1600 méteren lehetünk, a széles hegygerincen kaptatunk felfelé mínusz 7-8 fokban. A 70-80 kilométer/órás szél úgy lökdös, mint egy pálinkától felbátorodott részeg a kocsmában. A kabát gallérja és kapucnija közötti keskeny résen pislogok kifelé a kavargó fehér homályba. Jó lenne képet rögzíteni, de a fényképezőgépem és a telefonom akkuját már megette a fagy. Amúgy se szeretném levenni a kesztyűm, mert egy perc múlva már csak egy érzéketlen, fagyott húsdarabot tudnék visszatuszkolni bele. Se nyom, se ösvény, se kontúr, épp csak a hegyi vezetőnk lábait látom magam előtt két méterrel, az elég. Ő itt nőtt fel, vakon is megtalálja az utat. A felszerelésem rendben, hágóvasam csikorog a jeges havon. Mi baj lehet?
Ezzel a felütéssel valószínűleg nem sok embert tudnék meggyőzni arról, hogy érdemes a Babia Górára, ahogy ott viccesen nevezik, a lengyel Kilimandzsáróra feltúrázni télen. Pedig érdemes, mert a helyiek szerint télen van a legmegbízhatóbb jó idő a hegyen. Nincs tömeg se, és a hegy havas hangulata varázslatos. Éppen ezért valamikor vissza is megyek, az biztos. Már csak azért is, mert a múlt hétvégén a csúcstól 500 méterre vissza kellett fordulnunk a kegyetlen vihar miatt.
Hogy akkor miért is írom meg most ezt a cikket?
Mert kitűnően megmutatja, milyen az, amikor a hegy nem viccel. Kiderül belőle, hogy tudni kell felszerelést választani, tudni kell tájékozódni, tudni kell visszafordulni. Különben úgy jár az ember, mint tucatnyi lengyel túratársunk azon a délutánon: közülük volt, aki 50 métert zuhant a jeges szakadékba, és volt, aki estig bolyongott az üvöltő fehér viharban, mielőtt a hegyi mentők rátaláltak a teljes kihűlés előtt. Szóval kegyetlen a fehér pokol. De hazudnék, ha ezt mondanám, hogy nem élveztem.
A Babia Góra Lengyelország második legmagasabb hegye a Magas-Tátra után. A Tátrától nyugatra fekszik a Nyugati-Beszkidek vonulatán a lengyel–szlovák határon. Jó párszor nézegettem már a Tátrából a Kilimandzsáróra emlékeztető alakját. 1725 méteres magassága ideális téli túratereppé teszi, ráadásul itt nincs téli zárlat mint a Magas-Tátrában, vagy zord körülmények, mint az Alpok csúcsain, ahová egyszeri túrázó jobb, ha a téli hónapokban nem merészkedik. Budapestről Szlovákián át öt és fél órányi autózással elérhető, sajnos a tömegközlekedés viszont elég nehézkes oda.
Több irányból meg lehet mászni, a legnépszerűbb útvonal a Markowe Szczawiny menedékház útba ejtésével megy a csúcsra Zawoja faluból. Mi is ezt választottuk, a biztonság kedvéért két fenti alvással. A kocsit a falu végén, Babia Góra Nemzeti Park bejáratánál tettük le (parkolási díj van, és a 7 złotys nemzeti parki belépőt is meg kell váltani). Innen egy 3,2 kilométeres, néhol meredeken emelkedő, lépcsőkkel tarkított kaptató túraút visz a turistaházig, 500 méternyi szintemelkedéssel.
A másfél órás menet kellemesen lezárhatja az aznapi utazást, megmozgatva az autózásban elgémberedett végtagokat. Télen jó eséllyel hóban és sötétben túrázunk felfelé, először lombhullató erdőben, majd egyre sudárabb fákból álló fenyvesben. Egy nyári menetbe akár beleférhet a csúcsmászás is naplementével.
A Schronisko Markowe-Szczawiny egy 1950-ben felhúzott épület, a neve magyarul annyit tesz, hogy „Marek pásztor rétje menedékház”. Az egyetlen turistaház a Babia Gorán, ennek megfelelően nyáron zsúfolt, de télen is érdemes előre lefoglalni a szállást. Az ár napi 90-120 złoty (8-10 ezer forint) fejenként, szobatípustól függően. Egy tisztáson áll az erdő közepén 1180 méter magasságban, tehát nagyjából félúton a csúcshoz menet, ezzel jelentősen megkönnyítve a csúcstúrát.
A hangulat igazi lengyeles a közös vendéglő részen, ahol 15+15 złotyért (1300+1300 forintért) már meg is vacsorázhatunk. Ezért az árért egy jó nagy tányér, kiadós zureket (füstölt húsos, rozskovászos lengyel krumplileves) és egy üveg sört kaptam. A közös térben egész este ment a buli, eszegettek-iszogattak a túrázók, sítúrázók. 11 óra felé azért eltettük magunkat holnapra, mert az előrejelzés szeszélyes, szeles időt ígért a csúcsra, mínusz 7-8 fokkal.
Reggelizés közben találkoztunk hegyi vezetőnkkel. Marcin a helyi hegyi mentők oszlopos tagja, aki egyfelől a biztonság kedvéért kísért el minket a csúcstúrára, másfelől információk kifogyhatatlan tárházaként is működött. Ő mesélt arról, hogy a Babia Góra természeti szempontból azért érdekes, mert felfelé haladva rétegekben megtalálható rajta a lombhullató erdő, a fenyves, az alpesi és a tajgai világ. Nem sokon múlott, hogy erdeje megmenekült: a Habsburgok annak idején annyira fontosnak találták vadászati szempontból az itteni túzokot, hogy nem engedték kivágni a fákat. Ma UNESCO-listás, Natura 2000-es bioszféra-rezervátum a terület, rengeteg ritka növénnyel.
A vadászat mellett a legeltetés volt sokáig az egyetlen tevékenység a hegyen, a hegyi pásztorok alapították a hegy lábánál fekvő kis településeket is. Az ötvenes években azonban vége lett a birkavilágnak, mert a nemzeti park betiltotta a legeltetést. A réteket, legelőket azóta szorgalmasan vásárolgatják vissza a juhászoktól. Szép emléket állít a hegyi pásztorkodás bukolikus időszakának a főcsúcstól mintegy 700 méterre kibukó előcsúcs, az 1617 méter magas Gówniak, aminek nevét nemes egyszerűséggel úgy lehet fordítani: Szarhalom.
A reggeli erdő magas, sudár fenyőkkel, ropogósan hideg levegővel és 15 centi friss hóval üdvözölt minket. Marcin javaslatára már a ház előtt felcsatoltuk a hágóvasakat, hogy ne később a jégen kelljen szenvedni vele a hidegben. Az első szakasz a fenyves szélbiztonságában, meredek hegyoldalon vezetett fel a Przełęcz Brona nevű nyeregig. Ki is melegedtem, pedig a középső, szigetelő rétegnek szánt meleg felsőt még fel se vettem. Persze korábbi tapasztalataimból pontosan tudtam, mennyire átverős tud lenni ez a nyugalmas, hegyoldali idő.
A nyereg tágas platóján megörültünk, mert a szél még mindig nem volt agresszív, viszont a kaptatás rosszabb részét letudtuk: ráfordultunk a csúcsra vezető gerincre. Viszont arra is rájöttünk, hogy a panorámát el kell felejteni: a hófelhő homályos-fehér közepébe kerültünk, egyre erőteljesebben hullott a hó. De amíg volt fenyőfa, addig aránylag szélárnyékban tudtunk haladni.
Mivel a menedékházban sokan megtudták, hogy elindult egy csapat egy hegyi mentő vezetésével a csúcsra, többen is úgy gondolták, hogy jó ötlet lesz utánunk jönni. Családok 6-8 éves gyerekekkel, kamaszok mackóalsóban és félcipőben, utcai jégre is alkalmatlan hómacskával (csúszásgátlóval). Csak lestem, hogy milyen merész emberek ezek a lengyelek. Marcin eleinte megpróbált pár embert lebeszélni a csúcsmenetről, de elküldték a fenébe, hogy majd ők jobban tudják.
Ahogy haladtunk felfelé a gerincen, egyre fogyott a fenyő, és egyre erősödött a szél. A látótávolság 10-20 méterre csökkent, és ha nem háttal álltam a hóviharnak, pillanatok alatt tele ment a szemem szúrós hókristállyal. Zsákom alján lapuló síszemüvegemet ennek ellenére nem akartam még előkaparni, pedig közben az üvöltővé növekvő szélben felvettem bélelt felsőt is.
Erre egy kis gödör mellett volt lehetőség, amibe a már említett család bújt bele a vadul csapkodó szél elől. Sosem felejtem el a látványt: a gyerekek a szájukig lehúzták a sapkát, nem is láttak ki belőle, csak cidriztek a hidegben ülve. A családapát végre sikerül meggyőzni a visszafordulásról azzal, hogy innen még aránylag követhető visszafelé az ösvény, de feljebb a szél simára fújja a hófelszínt és nagyon eltévedhetnek.
Mi tovább törtünk felfelé. Itt derült ki, miért is kell a hágóvas. A néhány nappal korábbi napos idő megolvasztotta a havat, ami aztán 8-10 centis jégburkolattá fagyott. Az a néhány törpefenyő, ami még szegélyezte az utunkat az egyre üresebb gerincen, konkrétan kopogós jégszoborrá fagyott. A szél agresszívvá vált, a hideg pedig csontig hatolt, ha levettem a kesztyűm a fotózáshoz. Aztán mind a fényképezőgépem, mind a telefonom megadta magát a fagynak.
Nagyon lelassultunk, pedig Marcin próbált a gerinc alatt, valamennyire szélárnyékban haladni, de a vihar nem tágított. Szemeim elől minden eltűnt, arra fordítottam minden figyelmemet, hogy az előttem haladó vezetőt ne veszítsem szem elől, és a hátam mögött jövők ne maradjanak le. Egy téren és időn kívüli, homályos-fehér valóságba kerültem, ahol az egyetlen köldökzsinórt a valósághoz a vezetőnk jelentette.
Tudtam, hogy amíg Marcin velünk van, nem lesz gond. Örültem, hogy beöltöztem rendesen, mert nem fáztam, örültem, hogy rajtam van a hágóvas, mert biztosan tudtam lépni, és minden erőmet arra tartalékoltam, hogy ha valami baj van, akkor tudjak segíteni. Egy ponton megálltunk, összedugtuk a fejünket, és a szelet túlüvöltve megbeszéltük, hogy ezzel a tempóval a hátralevő 500 méter még egy vagy két óra. Jön a sötét, nincs értelme erőltetni. Marcin szerint a csúcson 150 kilométer/órás szél tombolt.
Megfordultunk, és elindultunk visszafelé. A szélvihar hol jobbról, hol balról lökdösött minket. A tripla kapucni alá bekavarta a szúrós havat a szél, néha meresztgetnem kellett a szememet, hogy a szempillámat leragasztó jégréteg lepattogjon valamennyire. A kavargó tejszínű homályban emberek jöttek szembe. Nem tudták, hol vannak, merre lehet lemenni. Marcin útba igazította őket, de volt, akivel 15 perc múlva újra találkoztunk: a nagy semmiben eltévedtek és teljesen rossz irányba fordultak.
Egy csapatra úgy kellett rákurjongatni, mert a hegyoldali szakadék felé tartottak. Nagy nehezen visszatereltünk pár embert a nyeregig, ahonnan végre egyértelművé vált a leereszkedés útja. Késő délután értünk le a menedékházba, ahol Marcinnal még annyi időnk volt, hogy leküldjünk egy Tátrateát, aztán fordult is vissza a gerincre embereket menteni.
Késő este tért vissza azzal, hogy mindenki meglett, aki segítséget kért. Volt, aki lezuhant egy jeges szakadékba, de nagyon szerencsésen esett, ki tudott jönni. A barátnője sokkos arcát láttam én is, nehéz elfelejteni. Volt, aki átkeveredett Szlovákiába, őket a szlovák hegyi mentők vitték le, és volt három ember, akik csonttá fagyva Marcinékkal érkeztek vissza.
A vacsorára elfogyasztott lengyel véres hurkán (kaszanka) nyammogva megszépült a menet. Marcin mutat egy rajzot a Babia Góráról, ami alapján rögtön megértem, miért nevezik asszonyhegynek: északról nézve a vonulat olyan, mint egy buján elterülő nő teste. Dél felől pedig, ahogy eddig én is láttam, egy elterpeszkedő, magányosan kevély hegy, mint a Kilimandzsáró. A helyi legendák szerint régen egy rabló szeretője a hágóban várta a kedvesét, és amikor azt látta, hogy csak a holttestét hozzák, megkövült a bánattól.
A Babia Góra csúcsának másik neve Diablak, azaz Ördög. Ezt a túra alapján nyilván meg is tudom érteni, de a helyi mondák szerint itt volt egy biznisz is a sátán és egy zawojai nemes között: ha az első kakasszóig megépül egy vár a helyszínen, a gazda lelke az ördögé. Csakhogy a gazda a kakas nyakát megszorította, így kukorékolás nem volt, de a vár felépült. Az ördög az átveréstől olyan idegbe került, hogy felrúgta patáival a földet várastul-kövestül és ebből lett a hegy.
A túraútvonal nagyítható térképen:
Akárhogy is, Marcin szerint a Babia Góra nyáron boszorkányosan szeszélyes, ritka a jó idő. Állandóan fúj a szél, és nagyon változékony az időjárás. Ezért szerinte március–áprilisban van a legjobb esély a szép időre, ekkor érdemes felmenni. Ráadásul nincs is az a nagy tömeg, ami nyáron elözönli a hegyet. A tél időjárásilag biztosabb szokott lenni, mint a nyár, de inkább a vége felé, február–márciusban jó az idő – és még hó is van. Az egészen biztos, hogy valamelyik hónapban még visszajövök, mert be kell fejeznem a félbehagyott randevút az asszonyheggyel. És meg akarom nézni azt is, hogy milyen, amikor nem fátylazza le magát.
(A cikk elkészítéséhez elfogadtuk a Lengyel Turisztikai Szervezet és a Malopolska Organizacja Turystyczna felajánlását, a szervezetek fizették újságírónk kint tartózkodásának költségeit, a teljes egészében szerkesztőségi tartalom készítésére azonban semmilyen befolyásuk sem volt.)
Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szépkilátás Facebook-oldalán is, és lájkold az oldalt, ha még nem tetted! Kérdések és tanácsok is ide jöhetnek. Vizuálisabbaknak ott a YouTube-, az Instagram- vagy a TikTok-oldalunk.
További kalandos túrák Lengyelországban, vagy mellette: