Utolsó csosszanások a hegy tetejére a cseh–lengyel határon magasodó Sněžkán: opálos fehér köd vesz körül minket, mínusz 5 fok lehet a hőmérséklet, amit kellemetlenül csípőssé fokoz a jeges szél. 1600 méteren vagyunk, háromórás felfelé kaptatás után. Egy hóban ásott gödör mellett haladunk el, a gödör alján ajtó, egy ember épp kijön onnan. Mi ez? – kérdezem társamtól, aki többször járt már erre. Kocsma, mondja. Kicsit arrébb dobozforma épület, 10 centi vastagon ráfagyott jégkristállyal borítva, az ajtaján nagy zsákokat dobálnak ki. És ez? – érdeklődöm. A posta, jön a felelet. Még ötven méter, és egy hatalmas csészealj bontakozik ki a ködből. Alatta több tucat túrázó kavarog, vastagon felöltözve, mint mi.
Egyszer csak friss csapat érkezik: meztelen felsőtesttel, rövidnadrágban.
Mi van? Na, jó lenne már felébredni!
Ha felébredni nem fogunk is, de most térjünk vissza a túra elejére. Évi szokásos prágai rokonlátogatásunkon vagyunk, amit mindig meg szoktunk spékelni egy-két csehországi túrával. Mivel Csehország nem nagy ország, Prága pedig igencsak népszerű a magyarok körében, van egy nagyszerű ajánlatom arra, hogyan tüntessük el a jó cseh sörök utáni enyhe másnapot: menjünk el kirándulni. Szinte bárhová elérünk egy-két óra alatt.
Nagyszerű túrákat lehet tenni az aránylag közeli természetes sziklavárosokban – a Cseh Svájcról itt és a Cseh paradicsomról itt írtam korábban. De télen tuti tipp Csehország legmagasabb hegyének, az 1603 méter magas Sněžkának a megmászása. A hegy télen jó eséllyel havas, nem véletlenül nevezték el magyarra fordítva Havas-tetőnek a csehek. Meg a lengyelek (Śnieżka), és a németek (Schneekoppe) is, hiszen a hegyvonulat sokáig volt lengyel, német, porosz vagy éppen monarchiabeli határ a történelem viharaiban. Most éppen igen népszerű kirándulóhely a cseh–lengyel határon, ami az uniónak köszönhetően már teljesen virtuális.
A hegycsúcs mindkét országból jól megközelíthető, lustáknak felvonóval is, de mi maradjunk a túrázásnál. Télen Csehország felől az egyetlen (lavina)biztos út Pec pod Sněžkou üdülőtelepüléstől indul. Lényegében rövidebb erdei kaptatóra és egy hosszabb, kényelmesebb gerincsétára lehet bontani. Mivel biztosra akarunk menni, a lenti kölcsönzőből bérlünk hótalpakat is, nehogy azon múljon véletlenül a csúcshódítás.
Autóval konkrétan a zöld jelű turistaút elejénél lehet parkolni, de a prágai közvetlen buszjárat megállója sincs messze. Először szálfenyők erdejében kanyarog felfelé az ösvény, később alacsonyabb növésű, szinte földig érő, hóbundás lombkoronájú fenyvesek közé ér be az út. Légmozgás egy szál se, az izzadós felfelé kapaszkodásban sorra ugranak le a kabátrétegek. A hó nagyjából 30 centi vastag, de nem az úton, mert ott akkurátusan le van taposva. Kicsit csúszik is, de nem veszélyes mértékben.
Így érünk ki a gerincre, amit az 1250 méter magasan álló Růžohorky hegyi menedékház jelez. Azaz jelezne, ha látnánk valamit a ködben, ami térben felváltja a sűrű erdőt. Megpihenünk, iszunk egy bögre forró teát a magunkkal hozott termoszból. Be is mehetnénk a házba, de még túl korai lenne a lazulás. Nekivágunk a gerincútnak, amitől előzetesen tartottunk a vastag hó miatt. Nem kellett volna.
Széles, jól kitaposott út vezet a gerincen, ami igaz, vastag hó alatt van, de nincs igazán szükség a hótalpakra. Egy negyedórára feloszlik a felhőzet, kéklik az ég a földig behavazott fenyőfák alatt. Szinte már szirupos a hangulat, már várom mikor kukkant ki az egyik toboz alól Cirbolya vagy Borbolya. Sajnos a boldog mesebeli kedélynek hamar vége szakad, megérkezik egy újabb hatalmas szürkés-fehér felhő, és ráteszi a seggét a hegyre.
Ahogy a gerinc emelkedik, egyre tünedeznek el a kedves, havas fenyőfák. Helyettük bizarr alakú, jégkristályból összeállt szobrok állnak itt-ott őrt az út mellett. Ők is fák voltak még a nyáron, de a jeges szél vastag kristályréteget rakott rájuk, így sokszor inkább egy jeges hóból épült hegyi korallzátonyra emlékeztetnek. Ezt érezzük mi is: a szél egyre erősebb, és kapunk a finom hókristályokból is az arcunkba.
A csúcshoz közeledve egyetlen tereptárgy marad: az ötven méterenként lerakott, utat jelző karó, amire jégzászlót épített a szél. Még szerencse, hogy vannak, mert a sűrű, fehér ködben semmit nem látunk. Egyszer csak megjelenik az út mellett a már emlegetett gödör: a hegyi vendéglő hóval betemetett hátsó kijárata. Még nem megyünk be, majd visszafelé.
A széles platón továbblépdelve sorra bontakozik ki a fehér homályból az a néhány épület, amit az elmúlt száz évben erre a kitüntetett pontra emeltek. Kibukkan a postahivatal jéggel burkolt doboza, ami 1899 óta üzemel, kezdetben császári és királyi osztrák, majd cseh színekben. 1921-ig itt élt fent maga a postai és távírói alkalmazott, Johann Kirchschleger is, aki a csomagok, levelek és pénz továbbítása mellett egy kis vendéglőt is üzemeltetett, sőt meg is lehetett szállni nála. Nem volt könnyű dolga. Szinte mindennap le kellett mennie a hegyről, és vissza kellett másznia, nem ritkán 15 kilónyi küldeménnyel a hátán.
A háborúk után a posta bezárt, de az ezredforduló után a csehek újra megépítették és modernizálták. Most szinte egész évben nyitva tart, többnyire délelőtt 10 és 16 óra között. Üdítőt, frissítőket lehet kapni benne, és helyből küldhetünk képeslapot innen az ismerősöknek. Még ebben a téli jégvilágban is, egészen elképesztő.
A postát elhagyva kibújik a fehérségből – már a lengyel oldalon – az 1974-ben épült, csészealj alakú csillagvizsgáló meteorológiai állomás és mellette a Szent Lőrinc-kápolna. Itt van az a domb vagy halom is, ami a tető legmagasabb pontját jelenti. Szelfiző lányokat kerülgetve felhágunk rá, és arra gondolunk, hogy most már egy csapatba tartozunk III. Frigyes Vilmos porosz királlyal és John Quincy Adams amerikai elnökkel, akik szintén megmászták a hegyet 1800-ban és 1804-ben.
Ekkor pillantjuk meg a pucérkodó csapatot, akik, ha jól vesszük ki a szavaikból, lentről, a lengyel oldalról túráztak fel hiányos túraruhában. Úgy tűnik, semmi bajuk, bőrük csak egy kicsit pirosabb a szokásosnál. Jókedvűen fotózkodnak, aztán továbbállnak, mi pedig már a látványtól odafagyunk a talajhoz. Mint később kiderül, ők Wim Hof, a jégember tanítványai – ő az, aki megmászta a Kilimandzsárót rövidnadrágban. A jéggurunak Csehországban és Lengyelországban számos követője van, akik évekig készülnek egy-egy ilyen sněžkai jellegű mutatványra.
Váljék egészségükre, gondoljuk, és azzal a lendülettel visszatérünk a cseh oldali bisztróhoz, amiről a hógödörbe ereszkedés után kiderül, hogy egyben a felvonó kis épülete is. (A mély hóban jól elbújik a hegyoldalba süllyesztett épület.) A büfében némi forró leves, sör és a kötelező Tátratea elfogyasztása után jókedvűen indulunk el lefelé. A szeles-ködös-jeges felső szakaszon gyorsan túltesszük magunkat, a fenyőerdőben pedig már kedélyes az ereszkedés.
Téli hegyi túrának a Sněžka kiválóan alkalmas, a 800 méter szintkülönbség aránylag könnyen leküzdhető. Az útvonal végig remekül jelölt, de el tudok képzelni olyan hóviharos viszonyokat, amikor inkább nem érdemes nekivágni. Ilyenkor amúgy a felvonó sem jár, a kondíciókról érdeklődjünk lent a faluban. A kilátás (állítólag) világbajnok mind Lengyelország, mind Csehország felé, de ezt most sajnos nem tudtuk ellenőrizni. Viszont a fent uralkodó téli magashegyi szféra látványvilága így is megfizethetetlen.
Frissítés: A cikk megjelenése után írt egy olvasónk, hogy az első magyar Wim Hof-csoport pont két napja tért vissza a Sněžkáról:
Paksi András, a csoport instruktora elmondta, hogy két hónapos intenzív felkészülés után vágtak neki a hegynek. A Sněžka a szépsége és szeszélyessége mellett egyébként azért a kedvence a Jégember-tanítványoknak, mert Wim Hofnak nem messze a hegytől van a háza, ebből kifolyólag gyakran használják a hegyet gyakorlóterepnek.
A túra útvonala nagyítható térképen:
Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szépkilátás Facebook-oldalán is, és lájkold az oldalt, ha még nem tetted! Kérdések és tanácsok is ide jöhetnek.
További túrák Csehországban:
