Ez a cikk több mint egy éve jelent meg, elképzelhető, hogy pár elavult infó is van benne. Ha ilyet látna, kérjük, jelezze.
Rokonoknál töltött prágai szilveszterünket egy jó kis újévi tisztító túrával szerettük volna megkoronázni Csehország legmagasabb csúcsán, az elvileg hófödte Sněžkán, ám a klímaváltozás közbeszólt: a 16 fokos, napsütéses tavaszi melegben legfeljebb hatalmas sárkorcsolyázásra számíthattunk volna. Ezért előhúztam a túrapakliból a mindig kijátszható jokert, a Cseh Paradicsomot, aminek látványos besedicei sziklalabirintusán novemberben már alaposan eltátottuk a szánkat.
Ez a cikk 2023. januári, elképzelhető, hogy pár elavult infó is van benne. Ha ilyet látna, kérjük, jelezze.
Mivel a Cseh Paradicsom tájvédelmi körzet tucatnyi elkülönült természetes sziklavárosból áll, megcéloztuk a következőt: a Prachovské skaly (Prachovi sziklák, elterjedtebb magyar nevén Porladó sziklák) sziklaerődjét, ezzel hibázni nem lehet alapon. Ez a kis alapterületű, de 239 sziklatoronnyal, szurdokokkal, szakadékokkal, hasadékokkal és egyéb sziklaképződményekkel megszórt sziklaváros annyira tömény látnivalót nyújt, hogy a csehek egyik legnépszerűbb kirándulóhelyévé nőtte ki magát.
Ez utóbbi egy nyomós érv arra, hogy mi magyarok, ha már 5-6 órát utazunk érte, olyankor keressük fel, amikor nincs szezon. Ez az időszak pedig áprilistól októberig tart. Novembertől márciusig is nyitva van a hely, de nincs wc és büfé, viszont nem kell fizetni a belépésért (ami egyébként 100 korona, azaz 1600 forint/fő) és nem kell fizetni a parkolásért sem (100 korona/nap). És ami a fő ok: jóval kevesebb a látogató is. Ez pedig a keskeny hasadékokon átvezető ösvényeknél feltorlódó tömegek hiányát is jelenti.
A kiindulópontunk Prachov (magyarul talán Porlódra lehetne fordítani, innen jöhet a Porladó sziklák elnevezés is), ahol a sziklaváros keleti bejárata van, parkolóval, (szezonon kívül általában bezárt) wc-vel, büfékkel, ajándékboltokkal. A sziklaváros bejárására hivatalosan egy rövid, könnyű valamint egy hosszabb, kicsit nehezebb utat javasolnak (sőt, van egy babakocsis verzió is), de megpróbálok inkább egy olyan nyomvonalat javasolni, ami semmit sem hagy ki. Az út így 8,1 kilométert tesz ki, 10 kilátóteraszt és egy hegyi tavat érint, és kényelmesen 4 óra alatt bejárható.
A körútról rövid, 20-30 méteres kitérők vezetnek a kilátóteraszokra. Az enyhe emelkedőn a piros jelzést követve 10 percen belül ott is vagyunk az elsőnél, az itt az 1800-as években kiránduló cseh zeneszerzőről, Pavel Křížkovskýról elnevezett kilátónál (Křížkovského vyhlídka). A korláttal biztosított, jól kiépített sziklateraszt itt még néhány fenyő árnyékolja, de a törzsük között jól látni észak felé a közeli halastóra, valamint előbukkan néhány nevezetesebb sziklaformáció is, úgymint: Portás, Hordár, Kanapé. (Nyilván a sziklaváros keleti bejáratára utalva.)
Az úton tovább pár perc múlva elágazás: rátérünk a zöld jelzésre, ami észak felől kerüli majd meg a sziklaváros látványos központi magját, a sziklatorony-erdejét. (Visszafelé dél felől tudjuk majd megnézni a homokkő Manhattant.) A zöld jelű túraút szinte rögtön magas sziklafalak közé szorul, sötét, nyirkos kőhasadékban lépcsőzünk lefelé a száz éve faragott, kopott lépcsőfokokon. Jeges időben vicces lehet itt ereszkedni.
A hasadék néhol olyan keskeny, hogy vállam súrolja a nedves sziklafalat.
Itt álljunk meg egy pillanatra, mert első ránézésre nem hittem el, hogy ezek a járatok természetesek lennének. Pedig azok. A sziklaváros hajdan ugyanis egy nagy, vastag homokkőtábla volt. Az idő előrehaladtával azonban az eróziós (víz, jég, szél) és tektonikai mozgások hatására a tábla feldarabolódott. Ahol erősebb az anyag, ott konkrétan hatalmas sziklakockák állnak, szinte szabályos mértani alakzatban lerepedve egymásról (köztük a hasadékban evickélünk mi éppen), ahol gyengébb, ott pedig a gyorsabb felületi pusztulás lazábban elhelyezkedő sziklatűket, kőtornyokat alakított ki.
A hasadékok néha kitágulnak, belülről megmutatva az egymásra dűlő sziklák részeg halmazát. A fel-le hullámzó túraösvény melletti hatalmas sziklafalak felületére a szél és víz érdekes domborműveket rajzolt. Egyetlen dolog zavar csak, az utat szegélyező, zöld vaskorlát, ami mindenhol bekúszik a látványba, de ennyit engedjünk meg a kevésbé biztosan lépkedő turisták biztonsága érdekében.
A sziklarendszer következő kilátóját Rumcájszról, a népszerű rajzfilmfiguráról nevezték el, aki a mese szerint a Porladó sziklákat körülvevő Rejtekadó erdőből vívta harcát Jičín kevély polgármesterével. Rögtön mellette a Haken-kilátó kínál panorámát észak felé, és egy nagy kéz alakú sziklára. Ezt követően jön az egész túraút legszűkebb hasadéka, a leszakadt sziklalemezek közé szorult Egérlyuk. Első pillantásra el sem hisszük, hogy arra vezet az út, pedig a lépcső egyenesen belevisz. Belül olyan sötét van, hogy nem látni csak az ég keskeny csíkját a fejünk felett, de szerencsére nehéz elesni, mert a két vállunkat támasztják a sziklafalak.
Kiérve az Egérlyukból megkönnyebbülve folytatjuk hullámvasutazásunkat a sziklák között kanyargó ösvényen. Innen már feltárul a belső sziklatorony-erdő, látjuk a túloldalán elhelyezkedő sziklateraszok látogatóit is. Két újabb kilátópont: a Jakub Všeteček teraszról befelé tudjuk megszemlélni a sziklaváros központi felhőkarcolóit, a Schlik-kilátóról pedig ugyanezt, nagyobb látószögben. Az utóbbi nevéről el kell mondani, hogy a Porladó sziklákhoz leginkább kötődő, történelmi családhoz tartozik. Az ős, Jindřich Schlik 1637-ben kapta meg a sziklaváros területét, és azt leszármazottai fejlesztgették turistaparadicsommá, egészen az 1948-as államosításig. A kommunista kitérő után a család 1996-ban kapta vissza a területet, és 2000-től ismét ők üzemeltetik a sziklavárost, ami lényegében a köz előtt megnyitott magántulajdon.
A Porladó sziklák katonai jellegét már a 10. században felfedezték, számos lelet mutatja, hogy sáncrendszerrel védett erődítményt működtettek itt.
A sziklaerődre 1866-ban az osztrák-porosz háborúban is megpróbáltak támaszkodni a Habsburgok, de a poroszok meglepték őket, így hamar odalett az előny, és elsöpörték a császári sereget. Nem lehet kihagyni a sziklák kanyargós históriájából a náci korszakot sem: itt képezték ki a Hitlerjugend vezetőit. A sors fintora viszont, hogy a birodalom ellenségei, például a szökevény Stanislav Hylmar is a sziklák rejtekében bujkált, alig egy kilométerre a német tábortól, és sikerült is rejtve maradnia egészen az 1945 májusi felszabadulásig.
Visszatérve a zöld jelű túraösvényre, hamarosan kiérünk a sziklák közül, és befutunk a január elsején amúgy éppen nyitva levő turistaház udvarára (Turisticzká Chata). Itt két lehetőség áll előttünk: ha a hivatalos körutat folytatjuk, akkor fellépcsőzünk a Pech-kilátóhoz (Pechova vyhlídka), és elindulunk vissza a kőváros déli oldalán. Ha az általam javasolt kurflival megtoldjuk nyugat felé a kört, akkor a zöld jelzést követve útba ejtünk egy szép hegyi tavat (Pelíšek), ahol fürödni lehet, lesétálunk egy hangulatos patakvölgyben Maršov telepélés széléig, majd vissza az Ervin-kilátóra, hogy aztán a már említett Pech-kilátónál visszaérkezzünk a hivatalos túrakörre.
Ezzel plusz kanyarral ugyan 3 kilométerrel megtoldjuk a túrát, de megéri egy kicsit kijönni a sziklák közül, hogy aztán újra belevethessük magunkat a látványorgiába, ráadásul jól lehet pihenni a tóparton. Nem véletlenül írom, hogy fürdeni is lehet, és nemcsak nyáron. Január elsején is fürdőnadrágban álldogál térdig a vízben egy cseh apa és fia. Az előbbi biztatólag csapkodja magát, az utóbbi kelletlenül néz maga elé a hideg vízbe, és valószínűleg átkozza magában az apját, hogy idehozta.
Otthagyjuk a párost, leereszkedünk a völgyben, a (Schlik) Ervin-kilátó sziklaorma alatt, hogy lent megfordulva később már felülről nézzünk a fák között kígyózó túraútra. A romantikus faktort emeli, hogy a kilátót egy sziklarepedés feletti gyaloghídon keresztül lehet elérni. Izgalmas.
A lankás emelkedőn bezárjuk privát kerülőutunkat és a következő kilátónál (Pechova vyhlídka) ismét a hivatalos körön vagyunk. A balszerencsésen hangzó név eredeti gazdája Emanuel Pech, aki a Jičíni Cseh Turisták Klubja elnöke volt. Ebből a kilátóból közvetlen közelről láthatjuk a belső sziklatorony-együttes tagjait: mint valami illuminált gigantikus gólemhadsereg, úgy tülekednek egymás sarkában. A Fog támasztja a Fotelt, a Buzogány készül rádőlni a Termeszvárra.
Úgy tűnik, a nagy kör déli karéja népszerűbb, megsokasodnak a túrázók körülöttünk, de azért még tűrhető a népsűrűség. (Mi lehet itt egy szép nyári hétvégén?) A Pech-kilátóból a sziklaváros déli sziklabástyái közé kígyózik az út. Ismét óriás sziklafalak, szakadékok, hasadékok labirintusában járunk. Hova lehet ezt fokozni? A legdélebbi pont a Vítka-torony kilátója, amelynek padjáról a panoráma kifelé tárul, szinte fitymálva nézzük a délre hullámzó dombok látványát.
Újabb sziklarengeteg, monumentális kőszobrok mellett lépdelünk, hatalmas kőgolyók alatt bújunk át, de a legfélelmetesebb látványt egy sziklafalra dőlő, de már megroggyant kőlemez alatti folyosó nyújtja: bízzunk benne, hogy nem épp fölöttünk adja meg magát teljesen. Visszatérünk a központi részhez: két csápszerűen benyúló sziklaösvény vezet a két központi kilátóhoz, az egyik magát a Cseh Paradicsom nevet viseli, a másik pedig a Béke-kilátóterasz.
A legnépszerűbb, legjobb látványt nyújtó pontok ezek. Előttünk sorakoznak az óriások: a Tű, az Elefánt, a Rektor, a Bohóc, a Minaret, a Cékla. Középen a nehezen mászható Ima-szikla a cseh zászlóval, ahol 1907-ben megszületett a cseh sziklamászás. A sziklamászók paradicsoma is egyben ugyanis ez a hely, újévkor azonban nincs a falakon senki. Helyette néhány túratárs bonyolódik veszélyesebb műveletbe, átmászva a korláton, a sziklafal szélén egyensúlyozva. Ez pedig amellett, hogy tilos, még veszélyes is, ahogyan azt kedvenc cseh énekesem is megénekelte:
Nehéz a kőmonstrumok látványától elszakadni, tudjuk ráadásul, hogy hamarosan véget ér az út. Még egy kilátó van hátra, a Hlahol. Ez a sziklaváros legmagasabb kilátója (460 m). Nevét a Hlahol prágai énekegyüttesről kapta, ami 1887-ben látogatott el ide. A sziklateraszról rálátunk a lentebbi Rumcájsz-kilátóra, ahol utunk elején jártunk, és a mellette álló Teve- és Lengő-sziklára. Végül a parkolóba vezető piros jelű túraútra visszakanyarodva zárjuk a nagy kört, és szépen leballagunk a lejtőn.
A túrát befejezve megállapítjuk, hogy a Prachovské skaly nem véletlenül Csehország egyik legnépszerűbb kirándulóhelye. Ilyen forma-gazdag sziklavilágot ilyen kis területre sűrítve nem sok helyen lehet látni Európában. Mint egyik, Csehországot alaposabban ismerő egykori kollégám közölte a lelkesedésemet hallva: „Ez a vidék a kontinens egyik legjobb kirándulós terepe. Kár, hogy minden magyar Prágába törekszik, max Brünnbe, sörre.”
A túraútvonal nagyítható térképen:
Nyilvánvaló persze, hogy bármilyen látványos a Cseh Paradicsom, egy háromórás sétára nem érdemes 5-6 órát autózni. De ha már valaki eljut Csehországba, akkor egy többnapos prágai vagy brnoi városnézés mellett kiegészítő kirándulásnak mindenképpen bevenném, sőt meg is toldanám a besedicei sziklalabirintussal vagy a Cseh-Svájc sziklavilágával. Nyáron azonban arra számítani kell, hogy nagy a tömeg.
További hasonló csehországi túrák:
