A hegyeknek van egy olyan tulajdonságuk, hogy a fenti régiókban járva kiemelnek a való életből, és egy más, szinte mennyországszerű világba emelnek fel. Különösen igaz ez a Patundas-gerincre és a Rush-tó környékére a Karakorum nyugati peremén. Nem lehet azonban könnyen feljutni a hegyi nirvánába, előtte át kell kelni a gleccser veszélyes útvesztőjén.
Alapvetően egy riportra utaztunk ki az észak-pakisztáni hegyek egy kis falujába Virághoz, a magyar lányhoz, aki kiköltözött Dzsamalabadba, és ott ment férjhez a választottjához. De ha már az ország legszebb részének titulált Felső-Hunza-völgyben voltunk, természetesen túráztunk is párat a Karakorum magas hegyei között.
A Felső-Hunza-völgy annyira északon fekszik, hogy közelebb van a kínai határhoz, mint a nagyobb pakisztáni városokhoz. A Hunza folyó mélyen a 6-7 ezres hegycsúcsok között kanyarog, vizét tucatnyi hatalmas gleccser duzzasztja. Egyből feltűnt, hogy a Karakorumnak ez a része tisztára olyan, mint a Himalája, csak olcsóbb, közelibb és kevésbé elturistásodott. A közelit persze úgy kell érteni, hogy így is legalább egynapnyi repülőútra (Budapest–Abu-Dzabi–Iszlámábád), plusz 14-18 órányi, irtózatos rázkódásokkal tarkított telekocsizásra esik Budapesttől.
Egy előakklimatizációs jellegű túrán túl – amit a korábbi cikkben leírtam – két nagyobb túrautat szemeltünk ki a barátnőmmel. Az egyik az eszméletlen kilátású, széles Patundas-gerinc, aminek magashegyi legelői 4200-4300 méteren fekszenek, és két gyönyörű gleccser közül emelkedik ki. A másik pedig az ország legmagasabban fekvő tavához, a 4700 méteren fodrozódó Rush-tóhoz vezet. A túrák során hatszor kereszteztünk gigantikus gleccsereket, és hosszú órákig bolyongtunk a csillogó jéglabirintusban. A gleccserútvesztők miatt helyi vezetőket is kellett fogadnunk, akik kiismerték magukat a jég hátán.
A két útvonal közül a Patundas volt a lenyűgözőbb, az izgalmas gleccserátkelés titkait, és a fenti világot plasztikusan mutatja be a túráról szóló videónk:
A túra a Husseini falu fölötti Borith-tótól indul, 2800 méter magasból. Odáig gyalog, stoppal, vagy a hegyi vezetők dzsipjével lehet feljutni a Karakorum Highway melletti településről. Innen két óra az egyes tábor a gleccservölgy oldalában, omlós, köves ösvényen.
A gleccseren nagyjából három óra alatt lehet átjutni a túloldalra (a videó érzékletesen bemutatja, hogyan), ahol a kettes tábor vár. Az első egyensúlyozás a gleccserhasadék fölötti csúszós jégtaréjon egy kicsit ijesztő, a vezető és jégcsákánya nélkül hamar a mélyben kötnénk ki. Legtöbben itt alszanak, és másnap másznak fel a gerincre.
A kettes tábor azért jó, mert a gleccser szélén alapvetően tiszta ivóvizet lehet csapolni a jégből csurgó kis patakokból, a fenti hármas táborban viszont csak a tűző nap vár, víz általában nincs. Felverjük a sátrat, és egy düledező, kőből rakott pásztorkunyhóban nyílt lángon készítjük a vacsorát, ami helyi zöldség, hús, lencse és fűszerek keveréke, valamint pakisztáni tea (tejszínnel és sóval keverve). A barátnőm félti a gyomrát, ő inkább a magunkkal hozott, fagyasztva szárított porételt önti fel forró vízzel. Éjszaka folyamatosan hallani a közeli gleccser moraját, mély roppanásait.
Másnap feltrappolunk több mint 800 méter szintet a hegy oldalában szerpentinező ösvényen kőszáli kecskék, sütkérező gyíkok és bokorszerű, szikkadt vén fenyők között. Különösen erősen érezni sokszor a kakukkfűfoltok illatát. 4200 méteren felérünk a szélesen elterülő füves gerincre, ahol nyáron állatok (marhák, kecskék) legelnek. Egészen elképesztő, de a csordát valahogyan áthajtják a pásztorok a gleccseren. Most üres a kövekből épített pásztorkunyhó (a hármas tábor), a szezonban ugyanis egy hópárduc garázdálkodott a hegyen.
Feljebb sétálunk az enyhén emelkedő gerincen. Több kilátópont is van, ahová leülve farkasszemet nézhetünk a szemből leszakadó Passu-gleccser gigantikus, hófehér jégfalával vagy az északi oldalon a mélyben kígyózó Batura-gleccserrel. Állítólag nincs Pakisztánnak még egy pontja, ahonnan ilyen mellbevágó látványt nyújtana a jégár, rögtön kettő is. Csak a szél fúj halkan, azon túl néma, hatalmas és sokkoló csend.
A gerincen felfelé minden alpintudás nélkül egészen 5000 méterig fel lehetne gyalogolni, de nem készültünk ekkora menetre, ezért megelégszünk a 4300-4400 méter magas természetes páhollyal is.
Több órát töltünk el a Patundas-dimenzióban térből és időből kiesve, ahol megszűnik minden csip-csup földi probléma. Visszaereszkedve ismét alszunk egyet a kettes táborban, majd másnap újra átkelünk a Passu-gleccseren, és lesétálunk a kiindulópontig.
Rush Lake Trek
Ez a túra Hopar faluból indul, ahová egy rettenetesen zötyögős hegyi út visz a Karakorum Highwaytől, Karimabad mellől. Gyalog rém hosszú, de a stoppolás általában működni szokott, ha nem a hegyi vezető visz fel a dzsipjén. A falu népszerű a gazdagabb (terepjárós) pakisztáni réteg körében is, mert egy könnyű sétával elérhető gleccsernéző kilátója van, kisbolttal, büfével, szállással a közelben. Sokan jönnek fel ugyanis a hegyekbe a 40-50 fokos hőségből a városokból nyáron, hogy hűsöljenek egyet a gleccser mellett. Persze ne várjunk svájci üdülőhelyet, ám tény, hogy lassan, de biztosan elkezdett a turizmusból élni ez a régió is.
A 2900 méteren fekvő Hopar faluban pár százan lakhatnak, az utca itt is poros és elhanyagolt, mint Pakisztánban a legtöbb helyen. Délelőtt nyüzsögnek a helyiek, mindenki megy a dolgára. A nagy, európai szemmel nézve nem éppen tiszta káoszban üdítő színfoltot jelentenek a kisiskolások, amint makulátlan, mosott-vasalt zöld-piros formaruhájukban, nyakkendőben-kendőben tartanak a suliba.
A sziklaormon fekvő faluból beereszkedünk a Hopar-gleccser szélére, és átkelünk rajta. Keskenyebb, mint a Passu-gleccser a Patundasnál, ráadásul 95 százalékban szürke por és kőtörmelék fedi. Csak a nagy repedések és jégüregek árulkodnak arról, hogy egy gleccseren vagyunk. A túloldalon felmászunk a gleccsert övező, majdnem 200 méter magas földnyelvre, ami elválasztja a Hopar-gleccsert a tőle keletebbre fekvő Barpu-gleccsertől, amin szintén át kell kelnünk.
A Barpu már szélesebb, csúszósabb és veszélyesebb. Alapszíne ennek is inkább szürke a rárakódott kőtörmeléktől, de hosszú fehér, tiszta sáv húzódik a közepén. Sok helyen sáros a jég, ami jobban csúszik így, mint csupaszon. Legalább két órába telik, mire átérünk rajta, és átmászunk a szélén húzódó magas földtúráson. A gleccser ugyanis kétoldalt végig a saját jégtömege által feltúrt köves földsáncok között halad, egyfajta vályúban.
A vályú kinti oldalán, a földsánc és a hegyoldal között békés, először száraz-bokros, majd egyre füvesebb, ligetesebb legelőcsík húzódik, aminek növényeit kis csatornák táplálják. Az egyes tábor, a Bericho Kor, itt is egy pásztorterület. Kísérőim ismerik a pásztort, aki behív sötét kőkunyhójába, nézzem meg, hogy köpüli a vajat. A helyiség valószínűleg világrekordot érne el az egy négyzetméterre jutó legyek számában, a bent elhelyezett frissen nyúzott birkabőrtől pedig egy éles, szúrós szag keveredik a kormos füsttel a légtérben.
Ekkor még erős a gyomrom, állom a sarat. De amikor a pásztor valószínűleg utoljára ezer éve megmosott kezével belekanalaz a köpűbe, és felém nyújt egy maréknyi, legyektől hemzsegő friss vajat, hogy kóstoljam meg, sajnos nemet kell mondanom. Pedig biztos finom.
Kint odasietek egy csőhöz, amiből deréktájt folyik a ránézésre tiszta patakvíz, és nagyot kortyintanék. A barátnőm azonban figyelmeztet, nézzek kicsit feljebb a patakparton: egy tehén trágyázza békésen a víz szélét. Oké, elő a szűrővel. Még itthon vásároltunk kémiai szűrőfejes palackot, korábban is használtuk, de innentől kivétel nélkül azon át szűrjük a vizet.
Rengeteg az állat, marhák, kecskék. Roppantul szemtelenek, ha megérzik bármilyen étel szagát, jönnek oda, és zabálnák ki a kezünkből, sőt, még a zsákba is beletúrnak. És még fel vannak háborodva, ha egy bottal odébb zavarjuk őket. A következő tábor egy széles, kavicsos, sík rész a hegy lábánál, a fentről érkező patak hordalékterülete. Víz van, a hely festői, de a marhák idáig elkóborolnak, és mindenhol otthagyják a nyomukat. Éjszaka, amikor a jakpörkölt után elalszunk a sátorban, hallom, ahogy közelednek a vaksötétben. Úristen, most le fognak taposni? – szalad át rajtam a gondolat, de aztán megnyugszom, mert az állatok hangosan szuszogva továbbállnak.
A következő nap egy nagyon meredek kaptatón megyünk fel a hegyoldalban. Szerencsére a sátrakat, egyéb nehezebb dolgokat lent hagyhattuk. Az eleinte bokros, gyepes területen szerpentinező, majd egyenesen a hegynek dőlő ösvény az út kétharmadánál törmelékes emelkedőbe vált át. A nap tűz, szerencsére enyhe szél hűti a bőrünket.
Felérünk arra a részre, ahol mindkét gleccsert látjuk, amin átkeltünk. Bámulatos látvány, ahogyan jeges ölelésükben szorong a szomszéd hegy. Viszont az 1200 méteres szintemelkedésű kaptató sose akar véget érni. Végül elérjük a tó szintjét, de Gabival úgy döntünk, hogy feljebb megyünk, akkor jobban le tudom fotózni.
4700 méternél állunk meg. Úttalan utakon feljebb lehetne hatolni egészen az 5098 méteres Rush-csúcsig, de se időnk, se kedvünk, eredetileg nem is terveztük. Inkább kiélvezzük azt, hogy ekkora magasságban is jól vagyunk, és egy szép kilátású ormon megpihenünk. Nemcsak a tó, de a környék összes hegye nagyon jól látszik. Ismét elönt az érzés, a Patundason mintha a mennyország előszobájában ülnénk.
Lefelé elmegyünk a tópartig, eszünk valamit, és természetesen iszunk egy pakisztáni teát, amit minden reggel, délelőtt, délután és este meg kell inni. A Rush-tó békés felszínét a túlparton vízbe gázoló jakcsorda fodroztatja. Lassan el kell indulnunk, mert iszonyú meredek és hosszú lejtő vár még minket. Már lassan megy le a nap, amikor leérünk a táborba. Jön az elmaradhatatlan tea, és kísérőink egy lencsés curryt dobnak össze vacsorára.
Éjszaka arra ébredek, hogy vihar tépázza a sátrat. Felöltözünk és készenlétbe helyezzük magunkat arra az esetre, ha a beázna a sátor. Szerencsére csak a vihar szélét kapjuk. Látom, ahogy a völgyben lejjebb dühöng sötéten. Lassan elmúlik, és még aludni is tudunk pár órát. Másnap lefele menet a kettes tábornál német csapattal találkozunk: cuccaik szanaszét szórva száradnak a napon. Ők nem voltak olyan szerencsések.
A visszaút már ismerős, a gleccsereket már rutinosan szeljük át. Hoparban egy daal mashsal (szintén egy lencseféle egytálétel) búcsúzom a térségtől. 5000 forintnyi rúpiáért fogunk egy autót, ami levisz a Karakorum Highwayig. Onnan még 100 kilométer Gilgit, a régió fővárosa, ahol aludni szándékoztunk. Aggódhatnánk, hogy fogunk odajutni, de az elmúlt két hétben annyira átvettük a pakisztániakra jellemző „úgyis megoldódik valahogy” hozzáállást, hogy nyugodtan nézünk a nap elé.
Az útvonal nagyítható túratérképen:
Nincs is probléma. Negyedóra után lestoppolunk egy autóst, aki bevisz a közeli Aliabad városáig. Ott segítőkészen a menetrend szerinti busz megállója mellett rak ki, az induló busz sofőrje pedig becipőkanalaz minket a járműbe. Persze ne hazai méretekre gondoljunk, hanem egy igazán mini minibuszra, amibe itthon hat embernél többet nem engednének beszállni, ebbe viszont 21-en zsúfolódunk bele, és még a tetőn is utazik valaki. Szerencsésen beérünk Gilgitbe, ahol este elsétálunk a közeli kis reptérre, hogy megtudjuk, indul-e a másnap reggeli járatunk. Hatvan százalék, hangzik a válasz. Hát jó, megiszunk egy pakisztáni teát, alszunk egyet és reggel bízunk a szerencsénkben. Nem hiába: gépünk felszáll és meg sem áll Iszlámábádig, ahonnan már egyenes az út hazáig.
Költségek: A repülőút jó foglalással megúszható 300-400 ezer forintból, egészen a hegyek aljáig, oda-vissza. A roppant bizonytalan gilgiti reptér helyett a kicsit odébb fekvő skardui repteret javaslom, ott nagyobb eséllyel nem törlik a járatokat. Ha nincs repülő, a shared taxi Iszlámábádból nagyjából 25 000 forintnyi rúpia, és 14-18 óra, busszal 12 000, de jóval lassabb. A szállások általában 8-10 000 forintnyi rúpiába kerülnek, de érdemes alkudni, egy egytálétel 1000-1500 forint. Az all inclusive Patundas túra vezetőnknél, Riaznál (szállítással, porterrel, kajaellátással) 700 dollár három napra, a fapados verzió (csak guide) 400 dollár; ugyanez a Rush-tónál 500/800 dollár.
És milyen volt Pakisztán?
Az emberek: közvetlenek, segítőkészek, barátságosak, 90 százalék aránylag jól beszél angolul – itt főleg az északi, hegyvidéki részekről beszélek, mert azokon haladtunk át. A főváros, Iszlámábád, külön kategória, délen meg egyáltalán nem jártunk. A veszélyes törzsi területeket elkerültük, ezért például le kellett térnünk a Karakorum Highwayről is egy darabon, és úttalan utakon zötyögtünk.
A pakisztáni emberek szeretnek adni: kérés nélkül felvesznek a kocsijukba, meghívnak a házukba enni vagy teára. Majdnem mindenki muszlim, van, aki mélyebben vallásos, van, aki kevésbé. Úti célunk, a Hunza-völgy, híres arról, hogy szabadabb, nem tartják annyira a vallási kötelmeket. Egy agresszív szóval, dühös pillantással nem találkoztunk. Az országban mindenki ráér, a pakisztáni belső óra mindig minimum egy fél óra késésben van.
A fővárosban azért okozott egy kis baljós érzetet, hogy a kereskedelmi negyed boltjai előtt kalasnyikovos biztonsági őrök álltak, a gazdagabb házakat pedig kivétel nélkül erős kapu, szögesdrótos kerítés, plusz kalasnyikovos fakabát védte. Bekeveredtünk a szegényebb negyedekbe is, ahol a kitelepült borbély egy hokedlin borotvált a gyalogátkelő (nem működő) lámpája alatt, egy kisgyerek pedig úgy feküdt a járdán, mintha csak az otthoni kanapén ejtőzne.
Rengeteg a hatósági ellenőrző pont az utakon, de mindenhol kiírják, hogy ez főleg a turisták biztonsága érdekében van. Kell vagy öt darab útlevélmásolat, mert ha azt adjuk az ellenőrzésnél, nem kell kivárni a hosszas csekkolást. Külön Tourist Police járőr is cirkál. Egyfelől ez valóban megnyugtató, másfelől meg azért csak motoszkál a kisördög, hogy minek ennyi rendőr, ha minden biztonságos? Turista egyébként nincs sok, de egyre több lesz, az ország gazdasága láthatóan építene a turizmusra.
Ami még érdekes: rengeteg a gyerek, és az iskolákat nagyon komolyan veszik. A legutolsó kis porfészek hegyi faluban is tiszta, vasalt egyeningben, nyakkendőben járnak a gyerekek suliba, hiába szegény láthatóan mindenki. A kisgyerekek itt amúgy nem mobillal játszanak, hanem számológéppel, és nem idióta rajzfilmeket néznek az apjuk mobilján, ha néznek egyáltalán, hanem játékos angolnyelv-leckét.
A Hunza-völgy világszerte terjedő legendája, hogy ott az emberek száz évig élnek, mert a sárgabarackot is sárgabarackkal eszik, sőt, még a magját is felhasználják. A sárgabarack része igaz, tényleg rengeteg van, mi is beszálltunk egyszer szüretelni-pucolni, még ettünk is, de százéves embert, sőt nagyon idős embert nem láttunk a szokottnál többet.
Közlekedés: Iszlámábád reptere új és modern, erősen túlméretezett a napi 20-30 gépes forgalomra, de láthatóan bíznak a növekedésben. A belső repülőutak olcsók, a 600 kilométeres, 14-18-24 órás közúti zötykölődést ki lehet váltani egy 20 000 forintos, másfél órás repülőúttal – ha a gépet nem törlik.
A kis repülőn, nagy repülőn túl utaztunk shared taxival (ami lényegében telekocsi elven működik, és harmadannyiba kerül, mint a repülő), olcsó, menetrend szerinti minibusszal, stoppal, motorkerékpárral. Utóbbin hárman is, és az még egy laza felállás volt. Ezekre a legfeljebb 125-150 köbcentis berregőkre gyakran komplett család ül fel, elöl az egyik gyerek, aztán a papa, kezében a kormánnyal, majd még egy gyerek, majd az ülés végén a mama, oldalt lelógatott lábakkal, ölében a csecsemővel – persze mindenki bukósisak nélkül. Egy őskáoszos forgalomban, ahol a szokás szerint az erősebb dudál és letolja a gyengébbet. (Vonat északon egyáltalán nincs a gyakori fölcsuszamlások miatt.)
A kaja kicsit másabb, mint az indiai, olajosabb, más fűszerekkel. Egy jó currys csirkét nem tudtam enni, volt viszont lencse minden formában és mennyiségben (kedvencem az emergency dal, azaz a tíz perc alatt elkészülő currys vörös lencse). Marha jó volt a párolt okra (Magyarországon hölgyujj), vagy a jakpörkölt. A biryani sem olyan, mint ahogy a pesti indiai éttermekben megszoktuk: inkább robbantott csirke jellegű étel olajos rizzsel. Naponta ötször isznak az emberek (és ittunk mi is) pakisztáni csájt, azaz tejszínnel kevert erős teát. A gyengébbek cukorral, a menőbbek egy nagyobb darab sókristállyal megkevert sós verziót.
A vízzel óvatosan bántunk, palackosat kell venni, ahol csak lehet, sőt, külön vittünk víztisztítót a hegyi túrákra, amivel egészen az utolsó napokig sikerült megúszni a gyomorrontást. (Végül csak beütött.) A kínai határ melletti falvakban lehet kapni kínai csempészszeszt, volt szerencsém hozzá. Az 50 százalékos, ki tudja, miből főzött pia műanyagosan Red Bull-szerű, tuttifruttis ízesítésű, és még a helyiek is inkább a szintén kínai csempészsörbe keverve tudják csak meginni.
Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szépkilátás Facebook-oldalán is, és lájkold az oldalt, ha még nem tetted! Kérdések és tanácsok is ide jöhetnek. Vizuálisabbaknak ott a YouTube-, az Instagram- vagy a TikTok-oldalunk. A Szépkilátás heti túraajánló hírlevelére pedig itt iratkozhatsz fel.
Hasonló túrák a világban:
