2023. május 20. – 10:33
Ez a cikk több mint egy éve jelent meg, elképzelhető, hogy pár elavult infó is van benne. Ha ilyet látna, kérjük, jelezze.
Marokkóba két dologért megy a természet- és túrakedvelő turista: megnézni az országot és megmászni Észak-Afrika legmagasabb csúcsát – vagy megmászni a csúcsot és megnézni az országot. Egyik nap még a reggeli mínuszban tapossuk a havat négyezer méteren, másik nap 30 fokos melegben fürdünk a tengerparton, közben útba ejtjük a nyüzsgő Marrákest – ez Marokkó veleje öt napban.
Az utóbbi években egyre több turista megy Marokkóba, és ennek a három éve történt kettős gyilkosság sem tudott gátat vetni. Az ország nagyon épít a turizmusra, ami Marokkó második legnagyobb bevételi forrása lett, az európaiak pedig szívesen átugranak „a legnyugatibb keleti országba”, amit történelme során – a jelenleg meghatározó arab kultúra mellett – erőteljes római, spanyol vagy francia hatás is befolyásolt.
Jól láthatóan egyre jelentősebb a belső turizmus is. Ahogy egyik hegyi vezetőnk mondta: azért túráznak sokan, mert aki városban vagy a tengernél lakik, annak a hegy jelenti a kikapcsolódást. Elsődleges kikapcsolódási célpontunk nekünk is az Atlasz-hegység, annak is a legmagasabb pontja, a 4167 méter magas Toubkal.
A Szaharát a tengertől leválasztó négyezer méter magas hegység már az ókorban egy fontos sarokpont volt: ez volt a görögök által ismert világ nyugati széle, ezért is nevezték el Atlaszról, a lázadó titánról, akit Zeusz főisten büntetésből arra ítélt, hogy a föld nyugati peremén álljon és tartsa a vállán az eget. (Az Atlanti-óceán neve is az Atlasz-tenger szóból származik egyébként.) A Toubkal csúcs nevét pedig elég berberről magyarra fordítani ahhoz, hogy lássuk a jelentőségét: a tető, ahonnan mindent látni. Ez a minden jelen esetben észak-nyugatra az óceán, dél-keletre a sivatag, de ne rohanjunk annyira előre.
Vizuális típusoknak egy videóban foglaltam össze az utat, akit az egzotikus részletek is érdekelnek, folytassa a megnézése után az olvasást:
Startpontnak a legideálisabb város az Atlasz-hegység lábánál fekvő milliós város, Marrákes, már csak azért is, mert saját nemzetközi reptere van. Szállást a szűk óvárosban (az arab világban medina néven ismerik a bazárokkal, sikátorokkal tömött régi városmagot) vagy a modern, nyugatiasabb, szellősebb Gueliz nevű negyedben érdemes foglalni. (Egy kétfős szoba igény alapján 10-15-20 ezer forint.) Miután néhány héttel korábban Marrákesben járt kollégám nem javasolta a nyughatatlanul zajos medinát, örülünk, hogy a sétányokkal, szökőkutakkal lazított külső részen alszunk.
Kis esti marrákesi őskáosz
Aki este érkezik a városba, leesik az álla attól az őskáosztól, ami a forgalmas marrákesi utcákon uralkodik. A folyton dudáló autók úgy tolakodnak befelé, mint egy késve érkező félrészeg rajongó egy rockkoncerten. De még így is beslisszolnak közéjük a fürge robogók, amiken jó esetben csak három, rosszabb esetben négy utas, legrosszabb esetben még plusz egy kutya is ül. A régi városfal közé szorított medina felrobban a tömegtől, a sikátorokban ezer boltos, a főtéren offenzív állat idomárok.
Aki nem figyel, hamar egy majom ül a vállán vagy egy kígyó tekereg a nyakában.
Kattan a fényképezőgép és már követelik is tőle a pénzt, 5-10 ezer forintnak megfelelő marokkói dirhamot.
A boltokban étel-ital, zöldség-gyümölcs (a tavaszi primőr jó része Marokkóból érkezik Európába), fűszerek, tőrök, fezek, mütyürök és minden egyéb kapható. Az árusok széles invitálással próbálnak vásárlásra bírni. Megkívánok egy frissen facsart narancslevet, de eszembe jut ismerősöm intése, akinek egy vezetékes vízzel hígított jaffa után napokig ment a hasa, így maradok a palackos víznél. A víz mellett a berber viszki, azaz a mentatea a másik fő, és egyben kockázatmentes ital, kapható mindenhol (300-500 forint között). A kortyondiak sem maradnak szomjasak, kisebb speciális boltokban, nagyobb hipaemarketek elkerített részlegein sör, bor, rövid is kapható. (Kedvencem a Sahara nevű édeskés láger, 500 forintért.)
A nappali melegben megnyugszik a város, ilyenkor jó elsétálni a palotákba, mecsetekbe, közkertekbe. A főtér (Djemaa El Fna) mellett áll az ősi Koutoubia-mecset (Könyvkereskedők mecsete), bemenni „hitetleneknek” nem lehet, csak a kertbe. A Djemaa El Fna jelentése első hallásra kedvesnek hangzik: „A szultán narancsainak tere”, viszont kiderül, hogy sajátos narancsokról van szó. Az uralkodó az ellenségeinek botra tűzött fejéből rendezett itt be régen állandó kiállítást, ezek voltak az úgynevezett „narancsok”.
Ennek fényében elég rettentő látvány a mecset tetejére applikált akasztófaszerű ácsolat, de szerencsére csak a vallási zászlók felhúzására szolgál. Az ország jelenlegi államformája az alkotmány szerint demokratikus, szociális alkotmányos monarchia. Első ember a király (VI. Mohammed), a rendszer ennek megfelelően igencsak autoriter, de 1996-ban, majd az 2011-es arab tavasz után szélesedtek a demokrácia intézményei, ma már például a miniszterelnököt a választásokon győztes párt adja.
Egy lóerős tehertaxi a berber faluban
Ezt a töménytelen információt még vizuálisan is nehéz befogadni, induljunk is el inkább most már a túrára. Bérelt busszal jutunk el a 70 kilométerre fekvő Imlil berber faluba. Ez a Toubkalra igyekvő túrázók gyűjtőhelye, a település láthatóan jól ráérzett az outdoor turizmus kiszolgálására.
Hotelek, panziók, boltok sora a főutcán, logisztikai átrakodó központ a belső részeken: innentől ugyanis már csak gyalog vagy öszvér segítségével lehet tovább haladni. Nem kötelező, de ajánlatos öszvéreket bérelni: egy csomag feltaxiztatása nem kerül sokba, cirka 4000 forint, és egy komplett hegyi iparág fennmaradását segítjük.
Az öszvérek 5-10 évet húznak le a hegyi utakon, jobb ellátást kapnak, mint sorstársaik a házi gazdaságokban. A patájuk feletti szalagon rendszámot viselnek, már az is jogszabályba van öntve, hogy 70 kilón felül nem terhelhetők. A csúcsig tartó út felénél, a menedékházaknál külön parkolójuk van, éjszakai ordításukra felriadni nem tartozik a legkellemesebb ébredések közé. A túrázók túlnyomó többsége igénybe veszi az öszvértaxit, a kényelmesebbje fel is ül a hátára.
Az első napi menet Imliltól (1740 méter) tehát a menedékházakig (3206 méter) tart. Bár a szintkülönbség ijesztően nagynak tűnik, majdnem 1500 méter, a leküzdésére egy kényelmesen emelkedő, 10 kilométeres, jó állapotú hegyi út áll rendelkezésre. Az út, akárcsak a nevezetes Everest alaptábortúra első fele, alaposan ki van tömve boltokkal, kávézókkal, ahol igény szerint lehet frissülni-pihenni. Sokáig az Oued Rheraya folyó zuhatagai mellett haladunk felfelé a völgyben, néha fülsiketítő vízzúgás kíséretében.
Az Iszlám Állam sötét árnyéka
A Sidi Chamharouch vízesések után, nem sokkal a Királyi Csendőrség hatósági ellenőrzőpontja előtt két kisebb, egyszerű hegyi ház, szerény bolttal, és egy kis üres placcal. Ezen a kis placcon állt a dán Louisa Vesterager Jespersen és norvég barátnője, Maren Uelandra sátra, akiket egy négy főből álló szélsőséges (Iszlám Állam) terrorista csoport nyakon szúrt, majd lefejezett 2018. december 17. éjjelén.
A tetteseket elkapták, halálra ítélték. Mint kiderült, nem helyiek voltak. A helyszínt azóta meglátogatták az áldozatok szülei is, a hatóság pedig a közelben ellenőrzőpontot épített ki, ahol pontosan számon tartják a megforduló turistákat (ez egyébként az egész országban így van). A környékbeliek nem számítanak hasonló esetre, mert a gyilkosság hatalmas felháborodást váltott ki az amúgy 99 százalékban muszlim országban.
Az eset óta nemcsak nyomon követik a turisták mozgását, hanem kötelező helyi hegyi vezetőt fogadni a Toubkalra indulóknak, hét főnként legalább egyet. A helyi guide tarifája napi 50 euró, ami hétfelé osztva már nem olyan jelentős összeg. A mi két vezetőnk Ibrahim és Musztafa. Ibrahim elmondása szerint már hétszáz alkalommal járt a csúcson, de ebben benne vannak a téli menetek is, amikor hobbiból mászik fel és síel le a hóban.
Növényzetet lassan felváltja a kopár, sziklás vidék. A hőmérséklet 15-20 fok, de a napsütésben jóval többnek érezzük. Megérkezünk szállásunkra, a Muflon menedékházhoz. Egy évtizede még csak egy épület volt, most már legalább négy nagyobb turistaházat számolok meg fent. A ház elég spártai: a szoba 10 fős hálóterem emeletes ágyakkal, a menü két ételből áll. Lehet választani a fapados milánói spagetti és a párolt zöldséges-csirkés tazsin között, az utóbbi jóval ehetőbb. A büfében üdítő, kávé, tea, édesség és rágcsa kapható.
Lefekvés előtt még mindenki felpróbálja a hágóvasakat, mert az előző napokban néhány ember kicsúszott a meredek, jeges-havas hegyoldalon, és komoly sérüléseket szedett össze. A házaktól felfelé húzódik a hóhatár. Ha nem is a teljes területen, de nagy foltokban megmaradt még a hó, ami a napsütés hatására megolvad, majd megkeményedik, lefagy reggelre.
Mit nem látunk, amit Atlasz látott, és miért nem?
Reggel hatkor indulunk a csúcstámadásra. Bő három kilométer áll előttünk felfelé, majdnem 1000 méternyi szintemelkedéssel. Ebben a magasságban már óvatosabban kell hajolgatni-guggolgatni, a ritkább oxigén miatt könnyen megszédül az ember, a haladás is inkább cammogós. A nap még nem bukott a hegyek fölé, 0 fok körül lehet, a szelesebb részeken a hőérzet -10 fokra is lesüllyed.
Szemünket a 3900 méter magasságban húzódó nyeregre függesztjük, és zihálva fogyasztjuk az előttünk álló utat. A nyergen már süt a nap, a monoton, árnyékos völgy tágas panorámájú gerincbe vált, innentől már könnyen megy a maradék táv. Hamarosan fel is érünk a csúcsra, amit egy fémszerkezetű gúla ural. A vasgúlát képzeletben behelyettesítem Atlasszal, a titánnal, és felajánlom neki, hogy átveszem egy kicsit az égboltot tőle, tartson egy cigiszünetet, de rám se hederít.
Kénytelenek vagyunk a hegycsúcsokon szokásos tevékenységekkel elfoglalni magunkat: készülnek a csúcsfotók, csúcsszelfik, eszegetünk, pihengetünk, a messzi távolba révedünk. Szép az idő, a hegység vonulatait jól látni, de messzebbre homály takarja a sivatagot, a másik irányba pedig az óceánt. A sivatag porát valószínűleg a szél kavarta fel, közrejátszik a pára is, de a völgyben felkúszó halványsárga homályt nem értem. Ibrahim azt mondja, hogy Marrákes felől fúj a szél, és a szmogot hozza a hegyekbe. Puff neki, az urbanizáció függönyétől úgy látszik, sehol nem lehet megszabadulni.
Kényelmesen vagyunk, mert a biztos csúcshódítás miatt két éjszakára foglaltuk a szállást a menedékházban: ha az egyik nap rossz lenne az idő, másnap még legyen esély, ha már ilyen messzire eljöttünk. A szellős hegytetőn elbeszélgetek Ibrahimmal, aki felvilágosít arról, hogy a Toubkal megmászása ugyan nem könnyű, de nem is túl nehéz feladat: egy gyerek három évesen mászta meg (igaz csak az utolsó pár száz métert, addig hozták), a legidősebb hegymászó meg 95 évesen. Sokan azonban felkészületlenül vágnak neki, a magassági betegség is beüthet, ezért a sikeres csúcsmászások általános aránya 70 százalék.
Újabb csapatok érkeznek, ezért jobb felkerekedni, átadni nekik a helyet. A sikeres csúcshódítások boldog elégedettségérzetével ereszkedünk vissza a menedékházba, ahol nyugodt pihenéssel töltjük a napot. Másnap leereszkedünk, majd Imlilből Marrákesbe, onnan pedig az óceánparti Essaouira-ba (Esz-Szavírába) buszozunk. Az ősi kikötőváros a 18. században nyerte el mai formáját, amikor a szultán Théodore Cornut francia építésszel hadikikötőt és parti erődöt terveztetett ide, hozzá tartozó kisvárossal. Az építkezés olyan jól sikerült, hogy a hely a „Jól tervezett” nevet kapta, ami arabul így hangzik: Esz-Szavíra.
A marokkói Riviéra
A városkának csak az egyik vonzereje a széles, igaz szeles, homokos tengerpart. A másik maga a hangulata, amit a hatvanas-hetvenes években alapoztak meg a Jimi Hendrix látogatása után a településre tóduló hippik. A hippiket lassan felváltották a szörfösök, Esz-Szavíra pedig szép csendben nyugatias üdülőhellyé változott, ahol még a medina is elviselhető nyüzsgésű.
A kisváros utcáit járva hullámokban vágja kupán az embert a marihuána szaga, de vaktában nem ajánlatos próbálkozni: beépített rendőrök csalják lépre a gyanútlan turistákat, hogy súlyos büntetéseket róhassanak ki rájuk. Marokkó egyébként a világ legnagyobb hasis-exportőre, az ország északi részén található a Rif-hegység rejtett völgyei az elvileg illegális, de amúgy inkább megtűrt kendertermesztés fellegvárai. Nem csoda, hogy a foszfátkitermelés és a turizmus mellett a kender is fontos lába az ország gazdaságának.
Visszatérve a strandra: azt mindenki tudja, hogy a hegymászás fáradalmait a legjobban a tengerparton lehet kipihenni, így az Esz-Szavíra-i lezárás tökéletes lazítás a hazarepülés előtt.
A Toubkal Nemzeti Park hat tippje leendő csúcsmászóknak:
- Győződj meg róla, hogy megfelelő fizikai kondícióban vagy.
- Győződj meg arról, hogy képes vagy megbirkózni az oxigénhiánnyal, ami a mászás közben érezhető lesz. Ügyelj a magassági betegség minden jelére, például fejfájásra, szédülésre és hányingerre.
- Rendes túrabakancs, meleg és vízálló ruházat, valamint kesztyű legyen nálad.
- Ne feledd: erős széllel találkozhatsz, ami fellökhet, de előfordulhat viharos eső és nagy hideg is. Indulás előtt mindenképpen nézd meg az időjárás-előrejelzést!
- Egyenletes tempóban kaptass, és rendszeresen tarts pihenőket.
- Vigyázz a legördülő kövekre, amiket más túrázók rúghatnak le véletlenül fölötted.
A túraútvonal nagyítható térképe:
A Toubkalra számos magyar utazási iroda szervez utakat, a helyszínen helyi hegyi vezetőkkel kiegészülve. Lehet saját szervezésben is utazni, és Marokkóban hegyi vezetőt bérelni, külön bérelt busszal vagy autóval, ami egyénileg drágább lehet. Van, aki egyedül vág neki, és megpróbálja megspórolni a vezetőt, szamarakat, de kellemetlen lebukni. A szállásokról és a vezetői, szállítási díjakról szó volt a cikkben is, összességében költőpénzzel együtt 200-350 ezer forintból kijön az egy hét (plusz még a repjegy). Egy átlagos úton 170-300 ezer forintos repjeggyel lehet számolni.
(A cikk elkészítéséhez elfogadtuk az Eupolisz túraszervező iroda felajánlását, a szervezet fizette újságírónk kint tartózkodásának költségeit. A teljes egészében szerkesztőségi tartalom készítésére ugyanakkor a szervezetnek semmilyen befolyása nem volt.)
Hasonló, keményebb csúcstúrák:
