Ez a cikk több mint egy éve jelent meg, elképzelhető, hogy pár elavult infó is van benne. Ha ilyet látna, kérjük, jelezze.
Nem kis feladatra vállalkozott egy 15 fős magyar csapat 2016-ban: az amerikai kontinens második legmagasabb hegyét, egyben a világ legmagasabb vulkánját tervezte megmászni. A körülmények nem egyszerűek, az Atacama-fennsík felett terpeszkedő hegy levegője ritka és száraz, hőmérséklete gyakran -20 Celsius fok alá süllyed, mégis megpróbáltuk. (A Szépkilátás blog korábbi posztja alapján.)
Az előző részben leírtam, hogy milyen volt az előakklimatizáció a világ legmagasabb vulkánjára, a chilei Ojos del Saladóra (6893 m) menet, most nézzük magát a csúcsra törést.
Tehát vizuális élményekkel telve visszatértünk a két Atacama-fennsíki sóstóról Copiapóba, a bányászvárosba. Ezúttal alaposabban vásároltam be az előttünk álló négy napra. Zöldség semmi (úgyis elfagy az első éjszaka), viszont számos halkonzerv (könnyen emészthető, ami nagy magasságban fontos), leves- és főzelékpor, és rengeteg mag, valamint aszalt gyümölcs a hegymenetekre.
A lerobbant dzsipet is lecseréltük, tehát minden adott volt, hogy jól feltöltekezve, kipihenve vágjunk neki az expedíciónak. Az odaút már ismerős volt, csak most kicsit hosszabb. Útközben az Atacama tevéivel, a vikunyákkal találkoztunk.
A vikunya emlős állat, a tevefélék családjába tartozik, az alpaka legközelebbi rokona. Kitűnően bírja a szélsőséges körülményeket, 6000 méteres magasságban is könnyedén közlekedik a sziklás terepen. Az azonos testméretű emlősökhöz képest ugyanis tömege 50%-kal kisebb, szíve nagyobb, és vérében több a vörösvértest, így hatékonyabban köti meg az oxigént. Nem kell Amerikáig utazni érte, a Szegedi Vadasparkban, és a Nyíregyházi Állatparkban tartanak vikunyákat.
Ebben a körben el kellett felejtenünk a tavakat. Első állomásunk az igazi belső sivatag szélén épült Murray menedékház volt 4500 méteren. Odáig könnyedén el tudtunk menni a három terepjáróval, onnantól viszont a Dakar-rali várt ránk a mély fehér homokban. A háznál vettük észre, hogy cseredzsipünk csak kétkerék-meghajtású, ezért esélytelen ezen a terepen. Így szomorúan konstatáltam, hogy megint dupla fordulókat kell tenni. Egy olyan terepen, ahol 3 dzsipből kettő biztosan durrdefektet kap a tengelyig érő homok alatt rejtőző éles köveken (ahogy a magyar kutatók kocsija is, akikkel korábban találkoztunk).
A házban volt egy kisebb afférunk egy lengyel párral, akik jó argentin módra elkezdtek szobát okkupálni, de végül meg tudtunk egyezni velük. Egy lepukkant padlásrész jutott tízünknek, öten lent aludtak sátorban. A házat az állandóan fújó metsző szél, meg a viharok elkezdték bontani, a tető egyharmadának borítása már tova szállt.
Alvás előtt még kisétáltunk a sivatagba, hogy belekóstoljunk újra az Atacama csontszáraz levegőjébe. Látszott, hogy a ház valamikor szebb napokat is látott. Egy szobrot is építettek mellé, a 2010-es chilei földrengés és cunami 147 áldozatának emlékére. A séta után bedőltünk a padlás koszos padlójára tett derékaljunkra, begubóztunk a hálózsákunkba és szorosan egymás mellett fekve megpróbáltunk aludni.
Az éjszaka szépen indult, gyorsan elaludtam, nem volt problémám a magassággal. Éjfél felé azonban fűrészelésre ébredtem. Közvetlen mellettem alvó társam rázendített a horkolásra, és abba se hagyta reggelig. Füldugó! – hasított belém fájdalmasan. Ez az, amit otthon felejtettem. Kötelező kellék nagy magasságban, közös helyiségekben. Nem részletezem tovább, nem volt kellemes éjszakám, pedig nagy szükségem lett volna az alvásra.
Reggel egy kicsit azért tartottam a sivatagtól indulás előtt. De arra gondoltam, hogy ott még senki se maradt bent, ha le is fulladunk, valahogy csak ki tudunk jönni. Atesz ment előre a Mitsubishi pickuppal, öt emberrel, és jól megpakolt platóval. Én utána ugyanígy. Az első néhány kilométer még nem volt vészes. Annyit tudtunk, hogy három nagyobb homoktenger lesz, ahol jó lendülettel kell nekiszaladni, és szükség lesz terepfokozatra, négykerék-meghajtásra.
Amikor az első mélyhomokos részt elértük, Atesz átbukdácsolt rajta, egy keményebb részen félreállt, és bevárt. Kiszállt a kocsiból és integetett, hogy térjek le az útról, menjek a homokban, az jobb lesz, mert nem dobál. Behajtottam az apró köves homokba nagy lendülettel, és nyomtam a gázt. Száz méter után kezdett fogyni a lendület. Komolyan megijedtem, mert ha ott lerohadunk, egy tank kellett volna, hogy kihúzzon.
Nyomtam a gázt, de hiába voltam kettesben, elfogyott az erő. Befulladtunk. Az úttól 50 méterre, a mély homokban, 200 kilométerre az első várostól. Bevágtam a felezőt, de hiába, a kerék csak elforgott, a homok megfogott minket. Na, mondtam magamban, szépen vagyunk, szevasz Ojos, viszlát Ojos. Utolsó reménnyel rükvercbe raktam, mindent bekapcsoltam, és gázt adtam.
A dzsip a harmadik ringatásra kiugrott, és elkezdtünk visszafelé törtetni. Hagytam, hogy a kerékcsapás vezesse a kocsit, szinte csak a gázzal foglalkoztam, és egyszer csak kiértünk a homokból. Letöröltem a homlokom, megköszöntem kedvesen Atesznek a jó tanácsot, és tovább indultunk. Még számos tojásroppantó gödrön, és nehéz szituáción kellett átvergődni, mire megérkeztünk a 20 kilométeres úton az 5260 méteren fekvő Atacama alaptáborba. Üresen lefelé a többiekért már élvezet volt a száguldás, visszafelé meg tapasztalt voltam. Azért úgy lefáradtam, hogy este 8-9 körül már a sátramban talált a hold, halkan szuszogva.
Sajnos ez az alvás sem volt túl hosszú, éjfél felé felébredtem, hogy vizelni kell. Kimentem a mínusz 5-10 fokba alul öltözve, és amire visszaértem, már el is kezdtem szipogni. Az enyhe orrdugulás pont arra volt jó, hogy éppen ne kapjak annyi levegőt az amúgy is ritka levegőben, hogy az elég legyen. Egész éjszaka küzdenem kellett. Tanulságul ekkor megfogadtam, hogy követem egyik társam példáját, aki bevitt a sátrába egy négyliteres üres ballont, és azt használta piszoárnak. Amúgy nem csoda, hogy ennyit jártunk a vécére: napi négy liter vizet meg kellett innunk ahhoz, hogy sikeres legyen az akklimatizáció. Otthon egy liter vizet se iszom meg naponta.
A következő két nap volt a második expedíció legjobb két napja. Mindkét nap arról szólt, hogy felmegyünk az alaptáborból 600 méter szintet a Tejos táborba (5837 méterre). A Tejos tábor a nevét egy helikopterpilótáról kapta, aki nem messze zuhant le és halt szörnyet 1984-ben. A roncsok mentésére nagy erőket mozgatott meg a chilei kormány, nehogy a szomszédos Argentína rájuk tegye a kezét. (A két ország folyamatosan hadban áll egymással.)
Ezért buldózerekkel felmentek a Tejosig, egy konténerben műszaki bázist hoztak létre, és egy ideiglenes, letolt úton leszállították az utolsó csavart is. A konténer fent maradt, azóta hegymászók használják. Hat ágy, és négy fekvőhely van benne a földön. Szerencsésnek mondhatja magát, aki bent alszik, mert aki nem, annak marad kint a szaggató szélben és mínuszokban a sátor.
Első nap felcipeltük a fele cuccunkat, tébláboltunk egyet, hogy szokjuk a magasat, és lejöttünk. Félúton beleütköztünk az Andok egyik leglátványosabb jelenségébe, a penitentesbe. Ezek az akár 2-3 méter magas jég- és hótűk úgy keletkeznek, hogy a leesett hónak itt nincs ideje összenyomódva gleccserré alakulni, hanem a napon szublimálni, párologni kezd. A párolgást kiegészíti a metsző, sokszor 100-150 km/órás szél, ami vésőként faragja ilyenné a havat. A neve spanyolul annyit tesz, mint Bűnbánó jég, a spanyol hódítókat ugyanis a papi körmenetek hegyes fejfedőire emlékeztette valamiért.
Egészen fantasztikus élmény belegyalogolni egy ilyen penitentes erdőbe, és bujkálni közöttük. Azt még nem mondtam, hogy az Atacama-fennsíkon különlegesen erősen mar a nap. Három-négy óránként kentük magunkat 50-es faktorú napkrémmel, hogy ne sebesedjen ki a bőrünk. A napszemüveg és fejfedő alap. Hőség a nap ellenére sincs, olyan 10 Celsius fokos lehet délután a levegő, ezért egy hosszú ujjú polár mindig rajtam maradt.
Mi csicsereg-sistereg a viharban?
A Tejosból lefelé jövet megéltem életem egyik legemlékezetesebb halálközeli élményét. Olyan 5400 méteren tartottunk Danival és Évivel, egy negyedórányira a lenti tábortól, amikor ránk tört a hóvihar. Ritkás, de szúrós kis hószemcsék voltak, szerencsére nem kibírhatatlanul viharos szélben. Jókat derülve néztük a velünk egy magasságban csapkodó villámokat, ugyanis teljesen bent voltunk a viharfelhő közepében.
Én még a botomat emelgetve mutogattam is, hogy hú, az mekkora villám volt! Valahogy egy idő után a kavargó szürkeség kezdett nyomasztóvá válni. Ezer tűvel szúrták a koponyámat a kis jégszemcsék, még a sapkán keresztül is. Hirtelen arra lettem figyelmes, hogy madárcsicsergést hallok. Elképedve szóltam Daninak, hiszen ebben a magasságban, pláne viharban nincs madár. A csicsergés azonban egyszer csak átváltott egy olyan sistergő hangba, mint amikor valaki egy régi rádión állomást keres. Akkor már kezdtük sejteni, hogy a jelenséget a fejünk felett növekvő elektromos feszültség idézi elő. De még azon tréfálkoztunk, hogy lekapom a sapkám, videózza le Dani, hogy áll az égnek a hajam. Szerencsére nem tettük, és időközben be is értünk a táborba, ahol mindenki a sátra mélyén lapulva imádkozott, hogy bele ne csapjon a villám.
Mint egyik vezetőnk elmondta, ő sem ért be időben a sátrak közé, ezért minden fémet (botot, szíjat) és elektromos készüléket (mobilt, fényképezőgépet) messzire eldobott magától, és hasra vetette magát a földön, nehogy belecsapjon a villám. Ezt kellett volna nekünk is csinálni, és nem tudom, milyen isteni csoda mentett meg minket, hogy ne egy halom hamuként fejezzük be az Ojos expedíciót az Andokban.
Egy aránylag tűrhető éjszaka után másnap újra nekivágtunk a Tejos tábornak a maradék cuccal. Jó erőben, jó tempóval mentem felfelé a hátamon levő nagy hátizsák ellenére. Az út kétharmadánál hirtelen elhúzott mellettem egy srác a chilei túravezető csapatából, akikkel még lent a Murray menedékházban találkoztunk. Jesszus-basszus, ezek jönnek fel mind, és elviszik a jó kis konténerhelyeket! – hasított belém a gondolat. Elkezdtem ügetni, de még két ember elment mellettem. Akkor még nem vettem észre, hogy kis hátizsákkal. Jól kikészülve értem fel a Tejoshoz, és azt láttam, hogy a chileiek csapata az egyik sziklánál sütkérezik. Rögtön levágtam, hogy ők csak akklimatizálódni jöttek fel, mennek le hamarosan, kár volt a versenyért. Csak az erőmet pazaroltam, mert a konténerben még megvoltak a legjobb helyek.
Sebaj, leültem, bevártam a többi társamat, és lendületből még felmentünk 6-8-an 6100 méter magasra, hogy belekóstoljunk a másnapi csúcsmászásba. Leérve bekajáltam, és ledőltünk. Úgy éreztem, hogy megeszem a csúcsot reggelire.
Csúcstámadás
A kelés hajnali 3-kor borzasztó volt. Alig aludtam valamit. Egész éjszaka nem kaptam levegőt, lihegtem, hogy a stressztől vagy a magasságtól, mindegy. A félhomályban kerestem a cuccaimat, örültem, ha a nagy felfordulásban össze tudtam magam kapni, hogy kész legyek a startra. Félkómában caplattam felfelé többiekkel, és egy jó negyed óra után jutott eszembe, hogy a szálláson felejtettem a botjaimat, amik tudtam, hogy elengedhetetlenek lesznek a csúcstámadás alatt.
Visszarohantam a botokért, aztán elindult az üldözéses roham a többiek után. Valamikor utolértem őket a sötétben, viszont az extrém hidegre hozott lappföldi hószánhajtó-kabát úgy rám izzadt a -10 fok ellenére, hogy rosszul lettem. Mi van veled?, kérdezte valaki. Én meg csak eldőltem, neki egy sziklafalnak, és azon járt az eszem, hogy összefosni vagy összehányni fogom előbb magam a következő pillanatban. Rosszul vagyok, motyogtam. Igyál egy kis vizet, egyél valamit, hangzott a tanács, és a többiek szépen elhúztak megint. Ittam egy kicsit, ettem egy kicsit, káromkodva levettem az irtó vastag dzsekit, és egy kő alá rejtettem, majd jobban lettem.
Eszemben se volt, hogy feladjam, pedig a többiek fejlámpái már legalább 100 méterrel fölöttem voltak. Felvettem egy vékonyabb pehelydzsekit a táskámból, és elszántan elindultam. Elterveztem, hogy 30 lépés lesz egy szakasz. Az első szakasz után megállok, iszok. A második 30-as után megállok megint és eszek egy kis magot, aszalt gyümölcsöt. A harmadik 30-as után csak lihegek. És aztán előröl. A talaj horzsaköves meredek emelkedő volt, ami olyan, mintha laza sóderben akarnál felfelé haladni: egy lépés fel, fél lépés csúszás le. De a módszerem működött. Már pirkadt, mikor megint utolértem a csapatot.
Onnantól azonban mindig az történt, hogy utolértem a többieket, mire ők felálltak, hogy na végre, ideértél, és elindultak. Mire párat szusszantam, újra rohanhattam utánuk. A sokszoros lemaradás és újraindulás pszichikailag lefárasztott, nem beszélve arról, hogy fizikailag is kész voltam. Hol volt már a 30 lépéses ciklus! 10, sőt 5 lépéses ciklusokká változott, hosszú lihegésszünetekkel. Egyszerűen csak kapkodtam a levegő után. Kisütött a nap, és egy napos sziklán megint utolértem a csapatot. Ezúttal tovább maradtak, én is elnyújtózhattam. Amikor szedelőzködtek, azt mondta a vezetőnk, hogy most nagyon szemét, bokacsavaróan sziklás 200 méteres emelkedő jön, utána már jó lesz a maradék 200 méter szint. Ahogy ültem a jó meleg sziklán, hosszan elgondolkodtam.
Tudtam, hogy a maradék erőm a nehéz rész végére teljesen elfogy. Onnantól ha tovább botorkálok, ott már vége a kontrollnak, bármi történhet, legfőképpen az, hogy totál szarul leszek. Ha ott visszafordulok, erőm fogytával csak szívok a bokatörő részen, és összetörhetem magam egyedül, mindezt semmiért. Ezért aztán az a kisördög győzött, aki a rögtöni visszafordulást szorgalmazta az egyre erőtlenebbül tovább haladást követelő kisördöggel szemben. Felálltam és szépen leslattyogtam a Tejos táborig.
Félúton találkoztam azokkal, akik nem indultak el velünk hajnalban, csak utánunk jöttek túrázgatni. Első mondatuk meggyőzött arról, hogy jól döntöttem. Úristen, te meg hogy nézel ki?, kérdezték. Lent a konténernél összefutottam Tósoki Ernővel, aki előző nap este teljesen készen jött le a barátnőjével egy 6300 méter magas tó mellől, ahol egy hét táborozást követően megdöntötték a magassági merülés búvárrekordját. Gondoltam, ha már így alakult, elkészítem a valószínűleg országos rekordot jelentő magassági videóinterjút Ernőékkel, hogy tegyek valami hasznosat. Egész jól sikerült, akit érdekel, ezen a linken megnézheti.
A többiek késő délután érkeztek vissza a csúcsról. A csapat fele mintha atom részeg lett volna, groteszk mozgással araszolt lefelé. Totál kikészültek, de mindenki feljutott. Elismeréssel vegyes, enyhe irigységgel gratuláltam nekik. Egyikőjüknek lebénult odafent a fél arca egy ödémás rohamtól. Összevissza beszélt, mint aki megőrült. De adtak neki rengeteg vizet és gyógyszert, rendbe jött. Belegondoltam, lehet, hogy én is így jártam volna, és máris visszaszorult az irigység. Még aznap lementünk mindannyian a Tejosból az Atacama táborba. Végre összejött egy jó mély alvás.
Másnap hazafelé chilei-argentin határon a sósivatagnál megállunk. Begyalogoltunk messzire. Nagyon fura volt a kristályos, hófehér, kiszáradt tengeren járkálni. Kicsit arrébb a tiszteletünkre kivirágzott a sivatag is.
Copiapóba érve hatalmas steak-lakomát csaptunk és alaposan beboroztunk. Ki a sikerre, én a kudarcra. Azóta nagyon sokat gondolkoztam rajta, mit kellett volna tenni: tovább menni vagy jól tettem, hogy visszafordultam. Egyre inkább afelé hajlok, hogy el kellett volna menni addig legalább, amíg tudok. Most már mindegy. Az első olyan hegymászó kudarcom, amit nem külső körülmények okoztak. Nem dugom el, felrakom a legnagyobb sikerek mellé, hogy emlékeztessen, ha legközelebb választás elé kerülök, tudjam, hogy mit kell dönteni. Az is eldőlt, hogy még visszamegyek az Andokba. De legközelebb már nem a második legmagasabb csúcsot veszem célba. (Hanem az elsőt.)
Az útvonal térképe:
Konklúzió: 15 emberből kilencen feljutottak, ami nagyon nagy magyar siker az Ojos del Saladón, ahol 10-15%-os a feljutási arány. Nagyon motivált emberekkel mentünk neki a csúcsnak, mindenkinek óriási gratuláció. A túra az előakklimatizációs körrel együtt két hétig tartott. A szervezett utazás ára mindennel együtt kb 1,1 millió forint volt (ebből 400 ezer a repjegy) 2016-ban.
Amire mindig fogok emlékezni: az Atacama-sivatag marsbéli hangulata, a Laguna Verde túlvilági színei, a csapdákat rejtő homoktenger, az elektromos feszültség hangja a viharfelhőben, a penitentes-erdő belülről, a panoráma 6500 méterről, és maga a hegy: az Ojos Del Salado.
A túráról egy látványos, fél órás videó is készült, még Bakancslista színekben:
Hasonló, keményebb csúcstúrák:
- Nem egészen olyan a Kilimandzsáró tetején állni, mint amire számítanál
- Robotok a hajnali gerincen: a Mont Blanc megmászása
- A Himalája legszebb túrája, az Everest Base Camp Trek
A Szépkilátás – A Telex túrarovata friss anyagokból, valamint a korábbi blog.hu-s Szépkilátás blog túraleírásainak az archívumából állt össze. Ez a poszt 2016-ban jelent meg, de hangulatában most is ugyanilyen végigjárni az útvonalat.
