Ez a cikk több mint egy éve jelent meg, elképzelhető, hogy pár elavult infó is van benne. Ha ilyet látna, kérjük, jelezze.
Bolíviában bringatúrázni nem akármilyen kihívás: négyezres hágók sorozata, óriási szintek, sátrazás a sósivatagban, záptojásszagú termálfürdő a semmi közepén, por és sár, hőség és mínuszok. A Földgömb magazin szerzője a lap legutóbbi számában bemutatja, hogy lehet ezt úgy túlélni, hogy az ember élvezze is az utat.
„Az első nap a nyeregben erős kezdés, éppen egy kis pihenőt tartok az út szélén, amikor rám száll egy kék ara. A nyaki ütőerem után a GPS képernyőjét veszi kezelésbe, belekarcolván a helyes utat, majd közlekedésbiztonsági megfontolásból a lámpát is bekapcsolja. Mielőtt féltő gondoskodásból megkísérelhetné szétbarmolni a cuccaim maradék részét is, kölcsönösen elküldjük egymást (még) melegebb éghajlatra”
– indul Heiszig Benedek erdőmérnök, filmes freelancer, nomád utazó beszámolója a Földgömb magazin legújabb számában a több mint kétezer kilométeres extrém biciklitúráról, ami a bolíviai Santa Cruzban indul és La Pazban végződik.
Esőerdőből a volt SOAD-gitáros házába
Az esőerdő okozta eksztázis után sátorhely után kezdek nézelődni, végül egy rozzant függőhídon átkelve egy hostelként is üzemelő erdei házikónál kötök ki. A házigazda, Chris a System of a Down volt gitárosa. Los Angelesből tekert idáig bicajjal, a házát a folyóból szedett kövekből építette, a cukorsziruptól a repellensig mindent maga készít, még a turmixgépe is bringahajtású.
Az Ezüst-hegy átkozott kincse
A következő állomás Potosí, az elátkozott város. A 4000 méteren fekvő település fölé magasodó ikonikus hegy, a Cerro Rico egykor a világ ezüstkitermelésének 60%-át adta, a bányászati központ fontosabb város volt, mint London. A koloniális időkben a bennszülött lakosság több mint felét kényszermunkára fogták, ők, ha nem a hidegtől vagy a nehéz körülményektől, akkor higanymérgezésben haltak meg. Néhány, a főtéren cipőpucolóként dolgozó orvostanhallgatóval beszélgetve megtudom, hogy a bányákban még most is csákánnyal végzik a munkát és sajnos manapság sem mennek ritkaságszámba a halálesetek.
Csak egy maradhat: a felföldi
Itt kezdődik az Altiplano: ez a 3800 m körüli átlagmagasságú, gyéren lakott felföld mintegy 800 km hosszan nyúlik el Argentínától Peruig. Az első négyezres hágót még letolom erőből, a második és harmadik már szenvedős. Kilométerenként megállok átgondolni az élet értelmét, és egy banánnyival közelebb kerülök a káliummérgezéshez.
Porszem a sósivatagban
Salar de Uyuni, a világ legnagyobb sósivataga. Egyedül tekerni 2 napot a semmiben, viszonyítási pontok nélkül leírhatatlan érzés. Mintha egy muslica elvesztené a ballagásra kapott fülbevalóját egy A0-s fehér papírlapon, na akkora vagy. Mintha egy másik bolygón vertem volna sátrat véletlen, kis tüzem fénye pedig beolvadt volna a Tejút sűrűn folyó fénypudingjába.
Itt éjszakázni teljesen más. A csend és a látóhatár végtelen. Az alkonyat valószínűtlen, lilán hömpölygő idilljét csak a zacskós leves csörgése tépi szét, majd a benzinfőző pöfögése dacol a fagyos kietlenséggel. Amint lemegy a Nap, az eddig kellemes hőmérséklet pillanatok alatt mínuszra vált, hiszen a fehér felszín nem szívta magába a napsugarak melegét.
Termálfürdő a világ végén
Sosem vonzottak igazán a termálfürdők, de van az a kosz, ami képes megváltoztatni az ember motivációit, így 200 km-es kitérőt teszek egy chilei természetes meleg vizes forráshoz. Egy hónap után az első forró fürdő, igazi természetes wellness! Tisztálkodásnak nem nevezném, maradjunk annyiban, hogy lecserélődött rajtam a koszréteg és a „túra-illatomat” egyöntetű záptojásszag vette át.
Másfél órát ülök a termálvízben a sivatag közepén, a Nap utolsó sugarai is ellobbannak a havas hegycsúcsokon, és a természetes medencéből kicsapó gőz dérré fagy a törölközőmön, de ez engem és a szomszédos két flamingót teljesen hidegen hagy. Vagyis pont hogy melegen.
Ereszkedés a Halál útján
Az Altiplano kietlensége után nagyon vágyom már valami zöldre. 4600 méter magasról mintegy 1000 méterre ereszkedek le a hírhedt Death Roadon keresztül. A meredek hegyoldalba vájt, egysávos útról alig két évtizede még heti szinten zuhantak a buszok a szakadékba. Ma már szelíd turistalátványosság, mely csak a kerékpáron másodszor ülő francia nyugdíjasokra jelent veszélyt.
Nem mindig egyszerű táborhelyet találni. A Death Roadtól 82 cm-re fekvő, épp sátorhelynyi, füves folt a szakadék szélén nem tűnik ideális ötletnek, mégis az egyik kedvenc vadkempingem lett. A köderdő az esti madárdaltól csattogva néhány felhőt ásít és hirtelen valami berregő hangra leszek figyelmes: egy kolibri szállt a közeli páfrányra. Aztán besötétedik, rekedt baglyok válaszolgatnak a szemközti hegyoldalban és az erdő pislákolni kezd, mintha távoli város: szentjánosbogarak indulnának az éjjeli műszakra.
Másnap az út kokaültetvények között kanyarogva, néhol 18%-os emelkedőkön kúszik vissza a fennsíkra, közben több mint 12 000 méter szintemelkedést begyűjtve. Embert próbáló kör, amiben minden véglet megmutatkozik: hosszú gurulások, majdnem 2 nap a legkisebb fokozaton, por és sár, hőség és mínuszok. Nem egy könnyed délutáni tekerés, de a zöld édenkert, a barátságos helyiek mindenért kárpótolnak, arról nem is szólva, hogy itt nemcsak a felföldön megszokott ízetlen lámaleves az egyetlen táplálékforrás.
A teljes cikk a Földgömb magazinban olvasható.
További Szépkilátás túrák a környéken:
