2024. július 4. – 17:46
Az az érzés, amikor machetével hadonászó helyiek ébresztik az embert, mert azt gondolják róla, hogy drónos archámozó: megfizethetetlen. Ugyanúgy, mint amikor pár faluval arrébb ingyen kukoricalevessel és chanchóval vendégelik meg a kerékpáros vándort, vagy mint amikor kamionokkal teli sötét alagútban kell együtt gurulni, vagy esetleg a dzsungel közepén sátorozni. Heiszig Benedek pont ezeket az érzéseket kereste, amikor nekivágott dél-amerikai biciklitúrájának.
„Félálomban forgolódom a matracon, a levegő nehéz, a vihar előtti fülledtségben csak néhány légy próbál szabadulni tompultan az egészségház falán pislogó villanykörte bűvköréből. Hirtelen zajt hallok, két motor áll meg közvetlenül a sátraink mellett. Mire kikászálódok alsónadrágban, már vagy 30 ember veszi körbe a táborhelyünket, fejlámpákkal és telefonokkal világítva, néhányan machetével felfegyverkezve”
– írja Heiszig Benedek erdőmérnök, filmes freelancer, nomád utazó a Földgömb magazin legújabb számában. Az utazó egy több ezer kilométeres extrém biciklitúrát tekert végig, aminek első része a bolíviai Santa Cruzban indult és La Pazban végződött. A második részben az Andokból egészen az Amazonasig gurul.
Visszatérve a zaklatott helyiekre: éppen ingerülten vonják kérdőre az utazót, így időbe telik, mire érthetővé válik a helyzet. Veszélyesnek ítélik jelenlétüket, mert azt hallották, hogy a gringók (fehérek) gyerekeket rabolnak el a szerveikért, és lenyúzzák az arcukat (a biztonság kedvéért erről egy videót is mutatnak). A jelenségnek neve is van, egyre csak a pelacara szót ismételgetik, ami magyarul archámozónak fordítható. Hátborzongatóan furcsa és egyben tragikomikus helyzet: a szerzőnek még sosem kellett bizonygatnia, hogy nem szervkereskedő, csak biciklis turista.
A kevésbé elvakultak gyanítják, hogy a túrázók ártalmatlanok, de néhány megrémült anya dühösen ordítva követeli az eltávolításukat. Másfél óra telik el így, de nem sikerül dűlőre jutni, pedig mindent megtesznek a helyiek megnyugtatására: megmutatják az útleveleket és a cuccaikat. Szerencsére a sebtiben a sarokba kotort drónt nem veszik észre, az most nem tenne jót a helyzetnek.
Ugyanis további részletek derülnek ki a TikTokon terjedő őrült babonáról: állítólag az alienek (hogy mi?) éjszaka drónokkal derítik fel a terepet, majd jetpackkel (repülést lehetővé tevő ruhával) érkeznek, és lézerfegyverrel lövik ki az áldozatokat. Sorban érkeznek a falu mindenféle szintű elöljárói, végül három, különböző fajta fegyveres rendőr is, így már nyolcadszor kell elmagyarázni a helyieknek, hogyan keveredtek a faluba. A lincsparti végül bizarr éjjeli fotózkodásba torkollik, néhányan a gyerekeiket állítják be, hogy szeretnének egy képet a „gyerekrablókkal”.
Másnap reggel a falu másik fele jön turistasimogatóba, mindenki kíváncsi a csipásan ásítozó vérszomjas bringatúrázókra. A történet pont olyan abszurd véget ér, mint ahogy kezdődött: két kisiskolás lány bujkál riadtan a ház sarka mögött, majd papírgalacsint küldenek egy négyévesforma kisfiúval. A telefonszámuk szerepel rajta. Így jár, aki a turizmus által nem érintett területeken teker.
Instant dzsungelélmény
„Az Andok és az Amazonas-medence határán járunk, a magasságból veszítve a növényzet mellett a gasztronómia is kezd változatosabbá válni, így a bőséges ebéd után küldtünk még 6 banánt és ugyanennyi muffint. Mielőtt továbbgördülünk, meglepődve konstatáljuk, hogy minket is pont az tesz boldoggá, mint a helyi kis srácokat: süti, banán, bicikli. Jó élet”
– folytatódik a beszámoló.
Igazi isten háta mögötti úton haladnak tovább. Egy kis falucskában egy focizó srác – meglátva a bringásokat – felkap a vállára egy kisebb gyereket és futva hozza, nem kell-e esetleg. Már nem őszinte a mosolyuk. Este megint megáll egy motor az úton, és két alak közelít a sátrakhoz.
„A focis arcok azok, a kis faluból jöttek és kaját hoztak, mert emlékeztek, hogy boltot kerestünk. Másnap délután egy útszéli vendéglő teraszán foglalunk helyet, a korai vacsora kukoricaleves és chancho (a disznó tetszőleges alkatrésze). Nagyon finom, de amikor fizetni akarunk, a tulaj elharapva ismételget valamit. Eleinte nem értjük, de aztán átjön: nem kér semmit, a vendégei voltunk. Micsoda emberek!”
Hamar hozzászoknak a párás meleghez, már szürreálisnak tűnik, hogy két napja még pehelykabátban tekertek az Andok hatezres csúcsai között. Az Amazonas lapályától azonban még elválasztja őket egy utolsó hegyvonulat. Útlezáráshoz érkeznek, mintegy 200 kamion várakozik az óránkénti zöld lámpára, az útépítők azért szó nélkül átengedik őket. A hágót egy 500 méteres alagúttal spórolták le, ezt nem lehet kikerülni, de ahogy nekivágnak a koromsötét borzalomnak, pont megindul mögöttük a 200 kamion. Kétségkívül a túra legfélelmetesebb pillanatai peregnek.
Juliannak, a túratársnak, megint eltört egy küllője, így nagyon korai tábort vernek, immár a dzsungelben. Furcsa érzés, idegen és ismeretlen világ, nem tudni, hogy mire kéne odafigyelni. Pontosan az a hangulat, mint amikor a kalandfilmekben a csinos szőke főhősnő egyedül mászkál az erdőben, a zene egyre feszültebb és érezni, hogy ezt nem kellene. Próbálnak kevés hülyeséget csinálni. Benedek a bringáját egy hangyabolynak támasztja, és megesznek egy kakaóbabnak látszó még éretlen zöld valamit.
Reggel meglepődve tapasztalják, hogy túlélték az éjszakát. Alkonyatkor és a hajnali szürkületkor is furcsa folyamatos sípoló hangot ad az erdő, mintha csak egy indiai horrorfilm YouTube-ról lopott audioeffektje lenne. Kabócák, csak más a dialektus. Reggeli után a közeli vízesések (Vela de las Nimfas = Nimfátyol-vízesés) felfedezésére indulnak. Ez az első igazi dzsungelélmény, teljes eksztázis, hatalmas fák, pálmaházszag. Broméliák, levélhordó hangyák és extravagáns virágok, minden díszlet, ami kell. Szomorú felismerés, hogy Európában, Magyarországon nincs ilyen természet, az otthoni erdő ehhez képest csak kukoricaültetvény.
Bevezetés a hőségbe
Az utazók szálláshely után néznek Tingo Maria kaotikus utcáin. Végül egy takaros hostelben kötnek ki, nehéz fabútorok, rengeteg dísznövény között. A harmincas éveikben járó tulajdonosok mind tesók, maguk is nagy utazók, Európában jártak egyetemre. A lézengő szúnyogok miatt ők is sátorban alszanak a minden emeletén nyitott, trópusi stílusú házban. Az egész hostel furcsán jómódú, alig meglepő, amikor a közösen elköltött vacsoránál csendes büszkeséggel mesélik, hogy gyerekkorukban az apjuk uralta a vármegyei kokainbizniszt.
Escobarnak szállították a helyi termést, a kolumbiaiak a fizetséget gyakran leszállás nélkül dobták ki a kis repülőből, ami egyszer a közeli patakban landolt, így kiskölyökként az ő feladatuk volt a kamrában forgatni a száradó dollárokat. Térdig jártak a 100-as címletekben. Máskor az éjjeli esőben kellett menekülniük, az erdőben megbújva figyelték, ahogy a DEA (az amerikai drogelhárítás) helikoptere ereszkedik le a házuk fölé. Azóta a hadsereg felégette a kokaültetvényeket, a környék mára (elvileg) átállt a kakaó-, kávé- és gyümölcstermesztésre.
A két utazó pár napot a hostelben tölt pihenéssel, entrópiacsökkentéssel és hasmenéssel. Csatlakozik hozzájuk Matyi és Blanka, hogy közösen hajózzanak le az Amazonason Iquitosig. Addig azért még van pár száz kilométer, így egy kiadós tejberizs után nekivágnak a hőségnek. Karvastagságú kígyók lapulnak elütve az úton, ez a közönséges óriáskígyó (Boa constrictor) lesz. Közönséges. Délután a Velo de la Novia (azaz „A barátnő biciklije”) nevű vízeséssel masszíroztatja magát a magyar túracsapat.
Egy pékség készletének felvásárlása után egy kisebb mellékútra térnek, végtelen olajpálma-ültetvények között haladnak. Kezd kicsit elképzelhetetlenül meleg lenni, mintha nyolc nyitva felejtett sütő tüzelne 20 centire. Az út kiirtott és felégetett erdők, banánültetvények, hosszú fülű púpos tehenek mellett hullámzik végeláthatatlanul. 45 fok lehet árnyékban, az ivóvíz teameleg. Ez a hely egyszerre a paradicsom és a pokol.
Pár liternyi izzadság és néhány papaja kölcsönvétele után a csapat megérkezik Honoriába, ahol ismét a rendőrségnél kérnek szállást. Végül egy őslakosközösségeknek kialakított épületbe irányítják őket: üresen kongó termek, börtönszerű rácsok. Egy köpésre van a folyó, elég szutykos és meleg, de jót lehet fürdeni benne. A falu az epilepsziások rémálma, áramszünet miatt egy központi generátorról megy mindenhol az áram, így az összes lámpa órákon keresztül villog, leírhatatlan hangulatot teremtve. Mire visszatalálnak a folyóparti épületbe, a cellában már nincsenek egyedül: egy bennszülött család fekszik a sátrak mellett a betonon, javarészt anyaszült meztelenül.
A csapat Honoriától a hullámok hátán folytatja tovább útját, először az Ucayali folyón, majd valamivel Iquitos előtt elérik az Amazonast. Az út folytatásában grillezett krokodil, gyökérlábakon sétáló fa, mentőmellénnyel bujálkodó delfin is felbukkan. A teljes cikket a Földgömb magazinban lehet elolvasni.
Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szépkilátás Facebook-oldalán is, és lájkold az oldalt, ha még nem tetted! Kérdések és tanácsok is ide jöhetnek. Vizuálisabbaknak ott a Youtube-, az Instagram- vagy a TikTok-oldalunk. A Szépkilátás heti túraajánló hírlevelére pedig itt iratkozhatsz fel.
További Szépkilátás cikkek a földrészről:
