Ez a cikk több mint egy éve jelent meg, elképzelhető, hogy pár elavult infó is van benne. Ha ilyet látna, kérjük, jelezze.
Ott maradt abba a történet, hogy a hegymászás harmadik estéjén kissé szorongva próbáltam elaludni, miután kiderült, hogy már jóval a csúcs alatt elkezdett kóstolgatni a magassági betegség. Egy kérdés járt a fejemben: fogom bírni? Az biztos, hogy a csúcs nem olyan volt, mint amire számítottam, de az is lehet, hogy csak nem a legjobbkor értünk fel. (A Szépkilátás blog korábbi posztja alapján.)
Barafu tábor
(A túra első része itt olvasható >>)
Valóban jobban aludtunk ezen az estén mint korábban. Ez vigasztalt, amikor felkeltem. A szédülés is a múlté lett. Talán mégis menni fog gond nélkül?
A tábor szedelőzködött, felettünk magasodott a többszáz méter magas Baranco fal. Már megszoktam, hogy a látszatra legvadabb sziklafalak is gyakran könnyen mászhatók, ezért még örültem is a kezet-vállat átmozgató tornának.
A Baranco fal olyan volt, amilyennek vártam, könnyed, átmozgató reggeli torna volt a megmászása.
Egyre közelebb jutottunk a Kibo tömbjéhez. Sajnos a tetején már délelőtt ködsapka ült, ami nem ígért semmi jót.
A tájat kezdték eluralni a különböző lávakő-formációk. Belefutottunk egy völgybe, leereszkedtünk, aztán kaptattunk felfelé.
Aztán egy újabb völgy: a Karanga. A túloldalán a nap utolsó emelkedőjén kellett felmásznunk.
A Barafu tábor előtt a fennsíkon újabb felhő várt ránk. Az az igazság, hogy ezen már nem volt időm bosszankodni, ugyanis az úton végig evett a méreg. Legalábbis onnan, amikor megláttam, hogy a csomagomat vivő hordár fordítva, az esőhuzattal lefelé viszi a fején a hátizsákom, ami így az esőben lassan, de biztosan beázott. Pedig szóltam neki induláskor, hogy ha esik, vegye a hátára, úgy egyébként is könnyebb vinni és védi az esőhuzat is.
De nem. Ha ezt tudom, inkább én hozom fel. Lényeg az, hogy a nagy dühöngés közepette észre se vettem, hogy felszaladtunk több mint 700 métert a ritka levegőben. Szerencsére hálózsákjaim (a várható mínuszok miatt kettőt hoztam) külön nejlonba voltak csomagolva, így nem áztak el.
Táborunk most a lehető legrosszabb helyen volt egy lejtős, köves platón. A legközelebbi vécé 20 percre volt felfelé, majd kiköptem a tüdőm, mire odaértem. De amilyen állapotban volt, abban sem volt köszönet. (A közeliek mind zárva voltak.)
Az utolsó vacsorán a csúcstámadás előtt mindenki feszült volt egy kicsit. Egy útitársunktól már elbúcsúztunk a Baranco táborban, mert nem bírta tovább szusszal, egy másiknak vércsík száradt az orra alatt. (Az indulásnál derült ki, hogy ő sem jön, megvárt minket a táborban.)
A forró uborkaleves jól esett, mást nem nagyon bírtam enni. Vezetőnk elmondta, hogy próbáljunk meg aludni 2-3 órát, mert este 11-kor ébresztő, éjfélkor nekivágunk a csúcsnak. Azért olyan korán, mert a fagyott talajon könnyebb felfelé menni, lefelé pedig leszörfözünk a fellazult vulkáni hamun.
Legalább a kilátás jó volt a sátorból a Mawenzire. Gyorsan ledőltem, megpróbáltam aludni. Sikerült is valamennyit, több szakaszban, felszínesen. Mikor 11-kor bezörgettek a sátorba az ébresztő gyömbérteával, már tudtam, hogy fel fogok menni a csúcsra. Vagy beledöglök.
Az Uhuru
A felkelés maga volt a halál. Sötét volt, és hideg. Úgy döntöttem, mindent magamra veszek. A bakancsba dupla zokni, köztük vapor barrierrel (teszkós szatyor, Konyi öröksége: a meleg izzadság nem megy ki, a hideg hólé nem jön be, nem fagy le a lábad), aláöltözet nadrág, víz- és szélálló túranadrág, póló, hosszú ujjú póló, polárpulóver, pehelykapát, rá víz- és szélálló dzseki, kendő, sapka, kapucni. Az esőnadrágot, kamáslit és tartalék polárpulóvert betettem a zsákba, egy liter tea és egy liter micropurozott (fertőtlenített) víz, és néhány energiaszelet mellé. Reggelire (éjfélire) betuszkoltam még néhány édeskés kenyai kekszet, meg még egy bögre teát, majd remegő gyomorral beálltam az induló libasorba.
Innentől a következőkre emlékszem, nagyjából ilyen ütemben: csossz-csossz-csossz, felnézés, fejlámpák hosszú sora kanyarog iszonyú magasra (majdnem 1300 métert kellett emelkednünk), sóhaj, dekibaszottmesszevan eldörmög, csossz-csossz-csossz. A monotóniát úgy próbáltam csökkenteni, hogy rögtönzött dalt dúdolgattam magamban az előttem imbolygó piros kamáslikról, vagy visszafelé számoltam 10-ből, magam elé képzelve a számokat. Hiába, az idő még nálunk is lassabban vánszorgott.
Óránként megálltunk pihenni. Valaki majdnem mindig hányt a csapatból. Komolyan aggódtam értük, hiszen ha nem marad meg bennük se étel, se folyadék, nem lesz energia sem. Én tudatosan öntöttem magamba a vizet és a teát, mert belém verték, hogy a folyadék, az kell. Le-lecsúszott egy energiaszelet is. Ötezer méterig nem is volt semmi gondom, csak lihegtem, mint egy bernáthegyi a melegben.
Ötezer méter felett elkezdett lüktetni a halántékom. Felnéztem: a gyalogösvény-szerpentin a sötét égbe kanyargott fel, reménytelenül messze volt a vége (ha az volt egyáltalán). Talán félúton lehettünk felfelé, amikor olyan érzésem támadt, mintha valaki üvegbúrát tett volna a fejemre. Vállat vontam, és meneteltem felfelé a többiekkel. A pihenők már nem voltak pihenők: leülni nem volt jó, felállni nem volt jó, megállni nem volt jó, továbbmenni nem volt jó. Mindennek ellenére még mindig nem éreztem magam rosszul. Körülbelül 5 órája kaptathattunk felfelé, amikor megéreztem, hogy közeledik a meredek rész vége.
Fentről jókedvű hangok érkeztek, vezetőink is azt mondogatták, hogy mindjárt felérünk. Azért kellett hozzá még egy óra. A felfele út kritikus pontja az 5745 méter magas Stella Point volt. Aki ide felért, az már bízhatott benne, hogy meglesz a csúcs, mert innen már csak egy órás séta volt hátra az enyhe emelkedésű kaldera gerincén. Egyszer csak elértük. A hátunk mögött a vérvörös felhők párnái között ébredezett a nap is. Hurrá, rögtön itt a meleg, nekivetkőzhetünk, és elmerülhetünk a beígért felejthetetlen panorámában!
A Stella Point azonban csalódást okozott. A nap ugyan felkelt, de vastag felhők takarták, nem melegített semmit. Süvített viszont a szél, a mínusz 10 fokot legalább mínusz 20-nak érzékeltük. Nagy, fehér hidegben álldogáltunk, gyorsan tovább is kellett indulnunk. Ekkor vettem észre, hogy a csapat darabokra szakadt. Páran elindultak előttem, de én bevártam Danit, mert néhány kamerafelvételt meg kellett ejtenünk. Aztán nekivágtam én is az utolsó szakasznak.
Igaz, hogy az emelkedő enyhe volt, de az út el volt jegesedve. Elkezdtem szédülni is, ami még bizonytalanabbá tette a lépteimet. A két botomra támaszkodva eltökélten imbolyogtam előre. Már közeledtünk a csúcshoz, amikor észrevettem, hogy Dani megint lemaradt. Újra bevártam, immáron Gergővel, a túra magyar vezetőjével. Bizony, ő is rettenetesen ki volt. Szárazon köhögött, a hátizsákja mellett ugyanis felcipelt az Uhurura egy kis maradék influenzát is, ami rohadtul megnehezíti magasban az életet. A rövid száraz köhögés néha belőlem is kibukott, vezetőink szerint ez a kezdődő tüdőembólia jele.
Ekkor megláttam Danit kibontakozni a ködből. Az arca kifejezéstelen volt, két kesztyűs kezét a mellére szorította, botjai kétoldalt a karja alá szorítva, és lassan totyogott. Niko, ez egyik guide mellészegődött, nehogy baj legyen. Kérdeztem Danitól, hogy mi van, de úgy nézett rám, mint aki nem tudja hol van. Valahogy visszaráztuk az életbe. Továbbszédelegtünk, mint két (azaz három) részeg. Már nevetni se nagyon tudtam magunkon. Fotóztam volna, de 20 másodperc alatt lefagyott a kezem, ha kihúztam a kesztyűből, de amúgy se volt nagyon mit. Körös-körül gomolygó ködfelhő.
Közeledett a csúcsot jelző tábla, egyre több lett az ember. Furcsa vegyespárokat láttam szorosan összekapaszkodva velünk szembejönni. Japánok, európaiak összeölelkezve fekete férfiakkal. Ilyen nagy a boldogság? Mikor közelebb értem, akkor láttam, hogy a vezetők cipelik le a majdnem vagy teljesen magatehetetlen embereket. Sokan túlbecsülték az erejüket. Kifejezéstelen tekintetek, elfeketedett ajkak tántorogtak el mellettem. Egy fiatal koreai nőt ketten fogtak le, hisztériás rohamot kapott. Mintha csak egy pesti technoklub előtt lennénk.
Végre odaértünk a csúcsra. Reggel 7 óra lehetett. Kilátás semmi, ellenben olyan tömeg, mint a késő hetes busz megállójában. Legalább harmincan tolongtak a tábla előtt. Mindenki fényképezkedni akart, de épp a tumultus miatt elég nehezen ment dolog. Inkább ingerültség volt az emberek arcán, mint boldogság. „Gyorsan tudjuk le a csúcsfotót, aztán húzzunk le a francba!” – ez volt a legtöbbre ráírva.
Közben megérkezett egy öreg férfi. Két hegyi vezető fogta a karjánál fogva, ernyedt lábai csíkot húztak a hóban. Letették a magatehetetlen embert egy kőre, ülésre hasonlító helyzetbe, lefotózták jobbról-balról, majd felkapták, és elhúztak vele. Remélem, nem az utolsó kívánsága volt a csúcs. A többség persze nem volt olyan rosszul, mint ő. Mi is megcsináltuk a csúcsfotót, mosolyt erőltettünk az arcunkra. Mellettünk Nestor, a túravezetők főnöke, és Niko, Dani istápolója.
Egy következő, véletlen fotón látszik, hogy Dani arca olyan, mint a savanyú uborka. Nem tudom, mire gondolt, de biztos nem arra, hogy milyen jó ott a csúcson.
Nestorék nem hagytak sokáig álldogálni, elkezdtek hajtani lefelé minket. Lefelé dülöngélve egy pillanatra felhúzódott a ködfelhő, és megláttuk a kráter másik szélén a magas jégfalat. Mire azonban lekaptam volna, megint eltűnt. A Kibo ugyanis egy nagy kráter, legmagasabb pontja a kalderán (kráterperemen) található. Még található rajta hó, de egyre gyorsabban olvad, állítólag 2020-ra teljesen eltűnik. (Frissítés: Nem tűnt el.)
Mweka tábor
Lefelé haladva egyre melegebb lett, a szél is elállt. A hó eltűnt, puha, szürke vulkáni hamulejtőn gázoltunk. A szédelgés, részegségérzés nem akart elmúlni. Emlékszem, olyan 4900 méteren leültem, hogy levegyem a kabátom, és a hátizsákba gyömöszöljem. Simán a kő mellé ültem. A kabát elhelyezése negyed óráig tartott. Nestor 10-20 méterről nézett bajsza alatt mosolyogva, amint rá-rácsodálkozok a zsákomra, hogy miért nem akarja befogadni a kabátot. Hirtelen átéreztem, milyen lehet egy szellemileg visszamaradott ember kétségbeesése. A felfelé hét órán át tartó utat lefelé két óra alatt megtettem. Állt még 11-kor otthagyott sátrunk, bedőltem, és azzal a lendülettel el is aludtam.
Két órát engedtek aludni, utána ebéd volt. Nagyjából rendbe jöttem, és egész jól tudtam enni. Az asztalnál összegeztünk. A 15 fős csoportból ketten eleve nem is indultak neki a csúcstámadásnak. A Stella Pointig ketten kiálltak. A Stella Pointnál újabb két ember adta fel, pedig már közel volt a csúcs. Megint ketten elszenvedték magukat a csúcsig vezető könnyű szakasz feléig, amikor borzasztó hasfájás miatt vissza kellett fordulni. A csapatnak tehát alig több mint a fele ért fel a hegy tetejére, ők bevallásuk szerint a csúcson mind olyan szarul voltak, mint mi.
Gergő hallucinált is, azt mondta, hogy ott ballagott mellette egy darabig Woody Allen. De el kell mondanom, hogy még így is mindenki legalább 120%-ot teljesített. Viktoron konkrétan kiakadtam, ő például úgy ért fel, hogy végighányta az utat, azaz amit evett-ivott, rögtön kijött belőle. Azt mondta neki a kísérője: döntse el, tovább hány, vagy evés-ivás nélkül felrohan. A felrohanást választotta.
A csoportunk 15 nagyon különböző emberből állt, de létrejött valahogy egy olyan közös szellem, ami mindenkiből kihajtotta a maximumot. Attól, hogy látod, hogy melletted a csoporttárs nagyon komolyan küzd, lendületet ad a saját küzdelmedhez is. Biztos sokan megkérdezik ideérve az olvasásban, hogy de tényleg, mi az értelme ennek az egésznek? Kifizetsz egy rahedli pénzt, és még kutyául meg is szenvedsz utána. Erre most nem is tudok felelni. Egyben viszont biztos vagyok: akármeddig jutott, senki sem ment haza csalódottan. Még egy nagyon fontos tény: a másik magyar csoport (emlékszünk, akik előakklimatizálódtak a Mount Kenyán) mindegyik tagja feljutott a csúcsra. Ennyit számít, hogy rágyúrsz a hegyre, vagy nekirohansz.
A Barafu táborból még aznap továbbmentünk, egészen le a 3900 méteren található Mweka táborig. Itt már mindenki jól érezte magát, előkerültek az addig cipelt (eredetileg a csúcsra szánt) pálinkák, vodkák, viszkik. Egy jó vacsora után ledőltünk, hogy másnap a teherhordók dala ébresszen fel minket. Itt fizette ki őket minden csapat, és a svájci szomszédok korábban keltek.
A mi hordárcsapatunk is megkapta a fizetését és a kötelező, valamint a nem kötelező tipszit (borravalót), amit ők is dallal, tánccal köszöntek meg. Innen már csak néhány óra kellemes séta volt a lenti kapu, ahol buszunk várt arra, hogy visszavigyen minket az állomásra.
Konklúzió: A legfontosabb, hogy a Kilimandzsáró megmászásához nem kell Sir Edmund Hillarynek lenni, átlagosnál egy picit jobb kondival fel lehet érni. Ami kell hozzá: monotonitás-tűrés, nagy-nagy akarat, és ami a lényeg: előakklimatizáció. Az út felfelé káprázatos, a flóra elképesztő, a csúcson a látvány földhöz vág. (Már ha látod. De a guide-ok szerint 10-ből 9-szer vakítóan tiszta idő van fent.) A csúcsmászás napja kemény, kábé mindenkit megölnél, aki kiejti az Uhuru szót, de egy napra rá már akár visszamennél. Mire leérsz, elönt egyfajta elégedettség, és úgy vagy vele, hogy bármibe került is, megérte eljönni. Hihetetlen, de így van.
Költségek: oltások min 40 ezer Ft (vagány pakk), repjegy 150-200 ezer Ft, vízum 10 ezer Ft, költőpénz (sör, ajándék, tipszi) 45 ezer Ft, minden egyéb 400 ezer Ft (az Eupolisz szervezett túra keretén belül), összesen: 650-700 ezer Ft. (2014-ben.)
Az afrikai menü, avagy kaják, amiket ettünk: poridzs (meleg, hússzínű kásaféle), rántotta fehér sárgájával, aszott virsli, gyömbértea, rántott hal sült krumplival, „meat souce” (borsós-zöldbabos-babos szaft, ritkán irtó rágós húsdarabkákkal), büdös, inas csirke, rizs, tészta, krém(por)levesek: uborka, padlizsán, cukkini stb, paprikáskrumpliszerű étel paprika nélkül, sós főtt banánnal, mangó, ananász, banán, avokádó.
A túráról videót is készítettünk:
Riszpekt Box
1887: Teleki Sámuel - Teleki abban a reményben szervezett expedíciót a Kilimandzsáróra, hogy ő lesz az első, aki felér a hegy tetejére. Sajnos nem így lett, csak 5310 méterig jutott, kevesebb, mint 600 méter volt hátra az 5895 méteres csúcsból. Ez akkor rekordnak számított, ilyen magasra még senki sem jutott. Végül Hans Meyer mászta meg először 1889-ben, Telekiék találkoztak is vele, miután az 1887-es kisérletéből hazafelé tartott. (toriblog.blog.hu)
1976: Rockenbauer Pál, Stenszki Gyula, Pócs Tamás, Perger Ferenc, Szabados Tamás, Schelb Gyula. A csoport Jöjj, nézd a Kilimandzsárót címmel forgatott filmet a hegyen. Egy éjszakát fent töltöttek a csúcs alatt a kráterben. Az expedícióról Perger Ferenc írt naplót.
1985: Hét magyar hegymászó – Sebestyén Balázs, Balázs Oszkár, Szabó László, Győrfy Mihály, Serbán Julianna, Nádai László, Buday Gábor – arra vállalkozott, hogy megmássza a Kilimandzsáró 5895 méter magas csúcsát, a nemzetközileg is elismert teljesítményt jelentő Heim-gleccseren át. Négyüknek sikerült feljutni a gleccseren, egyik társuk pedig más útvonalon érte el a csúcsot. Sajnos egyikük szervezete nem tudott alkalmazkodni az 5000 méter magasságban uralkodó ritka levegőhöz, a hegy „megölte” őt. (Balázs D. Oszkár · M. Szabó Imre: Magyarok a Kilimandzsárón)
2008: Erőss Zsolt – A leghíresebb magyar hegymászó hatszor mászta meg a Kilimandzsárót. Mint blogjában írta: „A Machame útvonalat a legszebbnek és a legváltozatosabbnak ismertem meg. Hátránya az, hogy túl hosszú és ezzel megerőltetőbb is.”
A Szépkilátás – A Telex túrarovata friss anyagokból, valamint a korábbi blog.hu-s Szépkilátás blog túraleírásainak az archívumából állt össze. Ez a poszt 2014-ben jelent meg, de hangulatában most is ugyanilyen végigjárni az útvonalat.
Hasonló, keményebb csúcstúrák:
