Robotok hajnalban a gerincen: a Mont Blanc megmászása

2022. szeptember 17. – 01:05

Robotok hajnalban a gerincen: a Mont Blanc megmászása
Ereszkedés a Bosses-gerincen – Fotó: Tenczer Gábor / Telex

Másolás

Vágólapra másolva

A libasorokban topogó, lihegő mászókat gyulladt, véres-tojássárgás szemmel nézte a Hold a ritkás, hideg levegőben. 4000 méteren voltunk, hajnali 3-kor. Minden erősebb emelkedőnél kapkodtam a levegőt. Átkapcsoltam droid üzemmódra, magam elé nézve lépegettem, mint egy robot. Reméltem, elérem a csúcsot. (A Szépkilátás blog egy korábbi, 2012-es posztja alapján.)

A Mont Blanc mindig távoli cél volt nekem, míg idén úgy nem alakult, hogy a tetemes útiköltség jelentős részét könnyen elő tudom teremteni. A lehetőség elúszott, én meg bennragadtam az előleggel. Nem volt mit tenni, össze kellett kaparni a maradék pénzt, és menni.

Az előjelek nem voltak biztatóak: indulásunk előtt két héttel kilencen haltak meg a Mont Maudit-nál, a Mont Blanc harmadik legmagasabb csúcsánál a lezúduló lavina miatt, három napra rá pedig ketten megfagytak a csúcs felé egy hóviharban. Azzal bátorítottam magam, hogy a lavina nem a mi útvonalunkon volt, a megfagyást pedig ki lehet védeni, ha tuti jó időben indulunk a csúcsra. Legfeljebb nem megyünk fel.

Ahhoz, hogy a 4810 méteres csúcsot sikerrel megmásszuk, akklimatizálódnunk kellett a hegyi betegség elkerülésére. Ezért a túra útvonalát a vezetők úgy tervezték meg, hogy a Mont Blanc-tól kb 50 kilométerre, Olaszország legmagasabb hegyén, a 4061 méteres Gran Paradisón kezdünk.

Kudarcos előakklimatizáció a Gran Paradisón

11 órás autózás után érkeztünk meg a Gran Paradiso kempingbe, ahonnan másnap indultunk felfelé az első állomásra, a 2735 méteren fekvő II. Viktor Emánuel menedékházba (Rifugio Vittorio Emanuele II).

Fotó: Tenczer Gábor / Telex
Fotó: Tenczer Gábor / Telex

A kanyargó hegyi ösvényen felfelé tűzött a nap, félmeztelenül baktattam, de még így is dőlt rólam a víz. A fene se gondolta volna, hogy másnap hóvihar kerget le minket a hegyről.

830 méter szint, és 3 óra múltán feltűnt a menedékház.

Rifugio Vittorio Emanuele II – Fotó: Tenczer Gábor / Telex
Rifugio Vittorio Emanuele II – Fotó: Tenczer Gábor / Telex

A ház melletti kristálytiszta kis tónál többen strandoltak.

Felmásztam a ház tetejére, hogy beférjen a képbe a tó és a háttérben meredező Monte Ciarforon (3642 m). Itt felkeltették a figyelmem a hegy tetejéről dőlő hólé csobogói, amit gyorsan közelebbről is szemügyre vettem.

Háttérben a Monte Ciarforon – Fotó: Tenczer Gábor / Telex
Háttérben a Monte Ciarforon – Fotó: Tenczer Gábor / Telex

A bokáig érő patakok az egykor itt araszoló gleccserek által lecsiszolt sziklákon szaladgáltak lefelé.

Fotó: Tenczer Gábor / Telex
Fotó: Tenczer Gábor / Telex

Este korrekt vacsora után, kényelmes, négy ágyas szobában dőltünk le, hogy felszívjuk magunkat a másnapi csúcstámadásra. (Ilyen luxusban a Mont Blanc-on már nem volt részünk.) A csúcstámadás napjára változékony időjárást jeleztek előre.

A Paradiso felé – Fotó: Tenczer Gábor / Telex
A Paradiso felé – Fotó: Tenczer Gábor / Telex

Hamar elértük a 3000 méteres hóhatárt, és eljegesedett hólejtőkön topogtunk felfelé a bakancsunkra húzott hágóvasakon. Hol sütött a nap, hol esett az eső/hó/havas eső.

3800 méter körül felértünk egy aránylag sík platóra, ahol egy baromi nagy havas szélvihar tört ránk. Egy darabig tanakodtunk, hogy tovább menjünk-e, de a kérdést eldöntötte, hogy az a pár ember, aki megelőzött minket korábban, sorban jött visszafelé. Cinó, a túra vezetője végül úgy döntött, hogy visszafordulunk mi is, úgyis ott van még előttünk a Mont Blanc.

Tanakodás az ítéletidőben – Fotó: Molnár Anikó
Tanakodás az ítéletidőben – Fotó: Molnár Anikó

Egyhuzamban gyalogoltunk le a kempingig, ami eléggé megviselte a térdemet. Nem túl jó hangulatban keltünk át a Mont Blanc alatti 10 kilométeres közúti alagúton a francia oldalra, Chamonix-ba: fájt a lábam, kudarcos volt a Grand Paradiso, az idő pedig még szarabb lett.

Szottyos szürke felhők csüngtek az égről, eltakarva a hegyet. A csúcsot egy szerencsés pillanatban sikerült lekapnom a főtéri szobor mögül, amikor a felhők egy kis részen függönyszerűen szétnyíltak. Az emlékmű azt a percet ábrázolja, amikor J. Balmat, a Mont Blanc első megmászója Saussure természettudósnak mutatja a Mont Blanc tetejét.

Chamonix – Fotó: Tenczer Gábor / Telex
Chamonix – Fotó: Tenczer Gábor / Telex

Horace-Benedict de Saussere természettudós finanszírozásával 1760-tól indultak az első kíséleti utak a Mont Blanc meghódítására. A kísérleti utak 26 éven keresztül követték egymást, de soha nem közelítették meg a csúcsot. 1786-ban az egyik legkitartóbb helyi lakos, Jacques Balmat zergevadász 4000 méterig jutott, ahol egy szörnyű éjszakát töltött a hidegben. Két hónap múlva Michel-Gabriel Paccard helyi orvossal közösen egy megszállással meghódítottak a nagy Fehér Hegyet. Balmat megkapta a pénzt, Paccard pedig bezsebelte a dicsőséget. (Francois Damilano, Claude Gardien – Hegyek)

Irány a Mont Blanc!

Következő nap kényelmes gyaloglás várt ránk, miután az 1000 méteres tengerszint feletti Chamonix-ból függővasúton és fogaskerekűn feljutottunk a 2000 méteren levő utolsó állomásig.

Az idő borús volt még mindig, félve gondoltam arra, hogy alsógatyáig ázva érünk fel első állomásunkra, a Tete-Rousse menedékházhoz. Az ég megkönyörült, tulajdonképpen a lehető legideálisabb időben lépkedtünk felfelé a kősivatagos marsbéli tájon.

Fotó: Tenczer Gábor / Telex
Fotó: Tenczer Gábor / Telex

Nem volt hőség, azaz nem izzadtunk le nagyon, nem sütött a nap, azaz nem égett le az arcunk, de nem volt hideg, így nem is fáztunk.

Fotó: Tenczer Gábor / Telex
Fotó: Tenczer Gábor / Telex

Nemsokára feltűnt a Tete-Rousse (Vörös fej menedékház, 3167 m).

Fotó: Tenczer Gábor / Telex
Fotó: Tenczer Gábor / Telex

De előtte még át kell kelni hozzá egy csúszós, jeges hólejtőn. A házban nem voltak sokan. A délután hátralevő részét kártyázással és vízszerzéssel töltöttük. A ház mögötti kisebb-nagyobb hólépatakok szélték át a hólejtőt, az egyik pont egy érdekes alakú kőre csobbanva bukdácsolt egyet, 20 centire feldobva a vizet. Ott nagyon könnyű volt megtölteni a kulacsot.

A hólevet azonban még fel kellett forralnunk, és teát kellett belefőznünk, hogy egészségesen ihatóvá tegyük. A mosogatókonyhát neveztük ki forralóhelyiségnek, itt főztük a rengeteg teát. (A házban 4 eurót kellett volna fizetni egy csésze teáért, egy másfél literes víz pedig 6 euróba került.) A gázfőzőtől a kis helyiségben hamarosan igen szúrós szag lett, amit egyre többen használtunk ki egy stikában eleresztett fingásra. (Ilyen magasságban állítólag jóval erősebb a gyomorban a gázképződés, mint normál esetben.) A dolog úgy nézett ki: valaki benézett a helyiségbe, megkérdezte, hogy na, hogy áll a tea?, lépett néhányat ide-oda, durrantott egyet, majd elégedetten távozott vissza az étkezőbe.

Fotó: Tenczer Gábor / Telex
Fotó: Tenczer Gábor / Telex

Ennél a háznál tudtam a legtöbbet fotózni. A terasszal szemben a Bionassey csúcsa meredezett. A csúcs havát és jegét a Bionassey gleccser szállította alacsonyabb magasságba.

Fotó: Tenczer Gábor / Telex
Fotó: Tenczer Gábor / Telex

A ritkább levegő itt már éreztette hatását, a színek is sokkal határozottabbak voltak. A Bionassey alkonyatkor a szemünk láttára lett fehérből rózsaszín, majd izzó narancssárga. Az alvás nem volt túl sikeres a matraclágerben (15-15 priccs egymás mellett alul-felül), horkolás, pöfögés nehezítette az elszenderülést.

Kábé 2-3 órát alhattam, de reggel gyönyörű tiszta időre ébredtünk. Kezdtem bizakodni, hogy elérjük a csúcsot.

Fotó: Tenczer Gábor / Telex
Fotó: Tenczer Gábor / Telex

Az útnak a középső szakasza, a 3800 méter magasan álldogáló Gouter-házig egy bő 600 méternyi könnyű sziklamászás volt. Kötelet egyáltalán nem kellett használni, viszont sok helyen beépített drótkötél (via ferrata) segítette a mászást. Ha nem kellett volna korán reggel kelni, azt mondanám, hogy ez volt az út legélvezetesebb része.

Fotó: Tenczer Gábor / Telex
Fotó: Tenczer Gábor / Telex

A korán kelésre azért volt szükség, mert az úton nagy eséllyel potyogott a mászó fejére kő. Reggel még a jég biztosan fogja a törmeléket, ami dél körül viszont már kiolvad. Az úgynevezett Nagy Kuloár kőomlásai már több embert betemettek. Ezért ezen a szakaszon különösen gyorsan kellett átrohanni, és fohászkodni közben, nehogy elinduljon a kőlavina.

A szakasz tetején több helyütt le volt fagyva az szikla is. Hogy ez milyen veszélyes lehet, arra keresztek figyelmeztettek.

Fotó: Tenczer Gábor / Telex
Fotó: Tenczer Gábor / Telex

11-kor felértünk a Gouter-házba, ami, mivel a gouter szó nem tízórait, hanem uzsonnát jelent franciául, kissé korainak tűnt (a képen a ház terasza, és a felfelé mászók). Álmos voltam, de terveim szerint a 6 órás vacsoráig ki akartam húzni, hogy álomba szédülve aludni tudjak a hajnali kettes indulásig.

Az idő agyonütésében egy pakli solo (uno) kártya segített. A játékba folyamatosan bekapcsolódott a szomszéd spanyol asztal is. Az étkező asztalai az idő előrehaladtával megteltek a további érkezőkkel. Néhányan bóbiskoltak volna, de a magyar-spanyol asztal üvöltve röhögős játéka ezt nemigen tette lehetővé. (A lenti képen a nemzetközi asztaltársaság, háttérben a megrökönyödött oroszok.)

Fotó: Molnár Anikó
Fotó: Molnár Anikó

Még vacsora előtt bedobáltam a maradék hidegkaját a zsákomból, ami a beleimet gyors reakcióra késztette. A külső budi minden elképzelésemet alulmúlta. Egy sziklára volt rögzítve, a szélben nyikorogva ingott ide-oda. Kapaszkodós-félguggolós helyzetben kellett betalálni egy 30 cm átmérőjű lyukba, ahonnan hideg szél fújt fel. (Állítólag nagy viharban a szél visszahordja a potyadék egy részét, ezt én szerencsére nem tapasztaltam meg.)

Végre eljött a vacsora, akkor már a kapacitás kétszeresén üzemelt az étkező, az egyetlen helyiség, ahol el lehetett lenni. Ilyen étkeztetést utoljára a hadseregben láttam, a két turnust olyan hadrendben zavarták le a háziak, hogy csak ámultam. A vacsora végén kiadtak minden asztalra egy szivacsot, hogy takarítsuk le magunk után. Kiderült, azért vagyunk annyian, mert az ágyas vendégek mellett sokan az étkezőben akarták kivárni a hajnali indulást. (A szállás teljes áráért, 35 euróért meg is tehették, asztalon, padon vagy éppen a földön elpihenve.)

Az új Gouter-ház, háttérben a Mont blanc – Fotó: Tenczer Gábor / Telex
Az új Gouter-ház, háttérben a Mont blanc – Fotó: Tenczer Gábor / Telex

Az új, sokkal nagyobb Gouter-ház már majdnem felépült a régitől nem messze, de űrhajószerű épületét még nem adták át, amikor ott voltunk.

Hiába volt ágyam a matraclágerben, az alvás nekem sem volt kényelmes. Portugál ágyszomszédom folyamatos horkolását egy-egy fingás, vagy egy alattam (az alsó ágysorban) fekvő ideges férfi alvás közbeni fogcsikorgatása tarkította. Bevallom, izgultam is, főleg az idő miatt. Azt tudtam, ha jó idő lesz, akkor akár hason is felkúszok a csúcsra, de viharban túl sokan haltak meg ahhoz, hogy nekivágjak. Végül sikerült kábé egy órát aludni.

Hajnali kettőkor óriási zűrzavarra ébredtem. Az a száz ember, aki a házban aludt, mind egyszerre próbálta összeszedni több helyre szétszórt holmiját. (Külön kell tárolni a szúrós végű dolgokat, botot, jégcsákányt, külön a bakancsot, nekem egy dobozban voltak még azok a dolgok, amiket a csúcsra nem akartam felvinni, és külön a hátizsák.) Az egyik házi ember, egy tömzsi, rekedtes hangú nő üvöltözve hányta ki az étkezőben alvókat és zsákjaikat, hogy a reggelizőknek legyen hely.

Fotó: Molnár Anikó
Fotó: Molnár Anikó

Reggelire két szelet vékony nutellás kenyeret tudtam leerőltetni egy teával. Közben húztam magamra a ruharétegeket. A bakancsomba két vastag túrazokni jutott, közöttük egy párafogó nejlonszatyorral (teszkós vapor barrier, mondaná Konyi). Az aláöltöző nadrágra a vászongatya, arra pedig a szél és vízálló külső került a kamáslival. Erre jött még kint a hágóvas. A felsőruhák rétegein egy szélálló kabát feküdt, mert nagy szélre lehetett számítani. Zsebeiben három sapka, maszk, kétféle kesztyű. Semmit sem akartam a véletlenre bízni.

Nyolcan voltunk összesen a túrán, magyarok. Két partiba szerveződtünk, azaz 4-4 ember fűzte rá magát libasorban a biztosító kötélre. A mi hármasunkat Cinó vezette. Kicsit sokat tököltünk, mire el tudtunk indulni, a többiek elhúztak. Mínusz 4-5 fok lehetett, sötét volt, de ragyogtak fenn a csillagok.

Fotó: Molnár Anikó
Fotó: Molnár Anikó

Lihegve felnéztem arról a kis sápadt körről, amit a fejlámpám a hóra vetített. A ritkás levegőben alacsonyan lebegett a Hold, hihetetlen, véres-tojássárgás színben. Mintha egy életunt, gyulladt szem nézett volna minket reménytelenül.

Fotó: Molnár Anikó
Fotó: Molnár Anikó

Elindult a menet, betagozódtunk a partik közé. Minden erősebb emelkedőnél kapkodtam a levegőt. Átkapcsoltam droid módra, magam elé nézve lépegettem, mint egy robot. Elég rendesen haladtunk, több partit is megelőztünk. A Dom du Gouter 4304 méteres csúcsa előtt elég meredeken emelkedtünk a hóban az elhagyott Vallot házig.

Ez a ház régebben meteorológiai megfigyelésekre szolgált, ma már csak mászókkal van tele rossz időben, no meg szeméttel. Mi be se néztünk, ami hiba volt, mert mint kiderült, a másik csapatunk fázott, és ott táborozott le az érkeztünkig. Nem vették észre, hogy elmentünk mellettük, egy óra fagyoskodás után pedig inkább visszafordultak, mint nekivágtak volna az éles és meredek Bosses-gerincnek, amelyen távolról is látszott, hogy kavarta az erős szél a hót.

Fotó: Molnár Anikó
Fotó: Molnár Anikó

Mi viszont mentünk előre tovább, a hegy árnyéka követett minket. Lábam, mint az ólom. Enyhe fejfájásom mellé némi émelygés társult. Ennek ellenére óránként leerőltettem egy csokit vagy cerbonát teával. Tudtam, ha nem eszek, nem lesz erőm feljutni. Energiaszintem az elmúlt napok virrasztásainak köszönhetően folyamatosan az alsó szint körül táncolt. A csoki feljebblökte egy félórára kicsit, aztán visszaesett.

Fotó: Tenczer Gábor / Telex
Fotó: Tenczer Gábor / Telex

A nap lassan előbújt. Ez is erőt adott. A Bosses-gerinc élén betagozódunk egy idős japán férfi és a guide-ja mögé. Több idős embert láttam a Gouter-házban, de csak ő jutott ilyen messzire. A vezető lassan húzta a kötélen felfelé. Képzelem, milyen kínokat állhatott ki. Átvettük a tempót. Csossz-csossz. Lassított menet. Nekem elmondhatatlan könnyebbség volt.

Fotó: Tenczer Gábor / Telex
Fotó: Tenczer Gábor / Telex

A szél ugyan lökdösött a gerincen, de nem volt annyira vészes. Bele se akartam gondolni, mi van, ha egyikünk megszédül, és elindul lefelé rajta. Megjöttek az első emberek szemből, akik megjárták már a csúcsot. A legelső köztük egy magyar srác volt, azon lelkendezett, hogy tök egyedül volt a tetőn. (Ő egyébként sátorozott a ház mellett.) Egyre csökkent az emelkedő meredeksége. Egyszer csak váratlanul ott voltunk a tetőn.

Fotó: Tenczer Gábor / Telex
Fotó: Tenczer Gábor / Telex

A csúcsot úgy kell elképzelni, mint egy kb két méterszer nyolc méteres platót. Tök üres, nincs rajta kereszt, mert a hó néhány év alatt egyszerűen benyelné, mint lejjebb régebben egy nem sziklára épített meteorológiai állomást. Rajtunk kívül egy belga és egy orosz páros volt fenn. Eufóriaszerű tüneteket észleltem rajtuk.

Fotó: Molnár Anikó
Fotó: Molnár Anikó

Az idő ragyogó volt. A fejem kitisztult, az ólmosság elszállt. Vagy 10 percig fotózgattunk, várva a többiekre, hiszen mi még nem tudtuk, hogy visszafordultak.

Fotó: Tenczer Gábor / Telex
Fotó: Tenczer Gábor / Telex

Egy idő után kezdett megtelni a plató, el kellett indulni lefelé. Amennyire féltem az ereszkedéstől, annyira könnyű volt. A Gouter-háznál találkoztunk a többiekkel, ott tudtuk meg, hogy jártak. A házban evett 12 eurós tojásrántotta (omlett complete) életem egyik legjobb kajája volt. Már szemmel felfaltam. Sajnos sok időnk nem volt, délután négyig le kellett érni az út aljáig, mert a fogaskerekűnk állítólag akkor indult utoljára. 2800 méter szintet ereszkedtünk. Nem esett túl jól, de a térdem egész jól bírta. A vonatot elértük (persze volt később is).

Az állomáson megengedtem magamnak egy sört. Mire leértünk, fejben teljesen kilazultam, combizmaim viszont bekötöttek. Este egy más Chamonix várt ránk. Tiszta, meleg idő volt, az utcazene vidáman szólt. Kedvem az egekben járt, még az sem tudta lerántani, hogy a pizzéria pincére 7,7 eurót számolt fel egy korsó nem túl jó sörért. Kenje a hajára.

Számokba fojtva

A Mont Blancra évente körülbelül 20 ezer ember mászik fel, ebből több száz magyar. A csúcs sok embert csábít. Jó időben ugyanis egy átlagos edzettségű ember (nagy akarattal) fel tud mászni rá. Igaz nagyon elfárad, mint én. Rossz időben azonban a Mont Blanc gyilkos hegy.

Eddig összesen nyolcezren haltak meg rajta, ami nagyon nagy szám. A fő okok: lavina, eltévedés és kihűlés, megszédülés (vagy széllökés) miatti mélybe zuhanás. A jó felszerelés nagyon fontos. Nagyon be kell öltözni, mert nincs hervasztóbb a csúcs alatti visszafordulásnál fagytól fájó lábakkal. A jó vezető még ennél is fontosabb. A magyar cégek átlagban 100-120 ezer forintot kérnek el a vezetésért, ebben benne van a különleges felszerelés kölcsönzése is (hágóvas, jégcsákány, stb.) Az autós útiköltség rohadt drága, főleg az olasz autópályadíjaknak és az alagút díjnak köszönhetően, de négy felé osztva kijöhet 40-50 ezer forintból. A szállások (alpinkártya-kedvezménytől és félpanziótól függően) 100-150-200 euróba kerülnek. Azaz a túra nem úszható meg 200 ezer forint alatt, de ára elérheti a 300 ezer forintot is.

A csapat tagjai voltak: Molnár Anikó (túravezető), Nedeczky Júlia (túravezető), Vörös László (Cinó, túravezető), Balsai Tamás, Benyik György, Horváth István, Kárpáti Manó és Tenczer Gábor.

A Szépkilátás – A Telex túrarovata friss anyagokból, valamint a korábbi blog.hu-s Szépkilátás blog túraleírásainak az archívumából állt össze. Ez a poszt 2012-ben jelent meg, de hangulatában most is ugyanilyen végigjárni az útvonalat.

Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!