Ez a cikk több mint egy éve jelent meg, elképzelhető, hogy pár elavult infó is van benne. Ha ilyet látna, kérjük, jelezze.
A Kacskar-hegység egy kakukktojás a száraz török hegyvonulatok között: a Fekete-tenger déli oldalán magasodik, dús növényzet borítja, kék tengerszemek tarkítják. Csúcsa majdnem 4000 méter, ködlabirintusban kissé nehéz megmászni, de mi mégis nekilendültünk. (A Szépkilátás blog korábbi posztja alapján.)
Mint korábbi posztomban írtam, augusztusban az Ararát meghódítására indultunk tucatnyian, de közbeszólt a geopolitika. Isztambulban tudtuk meg, hogy a kurd lázongások miatt a török hatóság lezárta a hegyet. Ezért új célt kellett találnunk, hasonlóan izgalmasat. Adta magát Törökország egyik legérdekesebb, egyedülálló alpesi jelleggel bíró hegysége, a Fekete-tenger partján magasodó Kacskar (Kaçkar), azaz a Pontusz-hegység, amit többen a Török-Alpoknak neveznek.
A Nemrut-kráterbéli első kör után Dogubayazitban szálltunk meg, az Ararát szállóban (itt volt lefoglalt szállásunk). Ez a város az Ararát-mászók Zermattja, innen indulnak a hegymászók a hegy meghódítására. Itt jóval nyersebb, durvább, agresszívabb a hangulat, mint a délebbi, derűs Vanban. A levegőben szinte érezni a kurd többség haragját (hogy mire haragudnak, arról a korábbi posztban írtam). A (török) rendőrség épülete itt három sor tankcsapdával, homokzsákokkal van megerősítve, a rendőrautók inkább katonai páncélosok.
Kevesebb a mosoly, több a sötéten villogó tekintet. Valahogy nem is szívesen mászkáltunk az utcákon, és könnyű szívvel hagytuk ott a várost reggel, hogy elinduljunk nyugat felé, a Fekete-tenger irányába. Hosszú utazás következett mikrobuszon, amit még hosszabbá tett egy hegyomlás. A ritka úthálózat itt mély völgyekben halad, és két napja tartó esőzés, ami nagyon ritka vendég errefelé, megindította a hegyet, az utat lezárták.
Így viszont áthajtottunk a Tortum-szurdokon, ami eddigi tapasztalataim szerint a legmonumentálisabb és legszebb (hullámzó) rétegződésű sziklaszoros, amit valaha láttam. Sofőrünk törökös vezetési bemutatója még felejthetetlenebbé tette az utazást. Záróvonalat átlépve kamiont előzni Törökországban megszokott. Záróvonalat átlépve két kamiont előzni, na, az már nem annyira. De hogy mindezt kanyar előtt, az már durva.
Egy kilátópontnál megálltunk áttekinteni a kiszélesedő szurdok türkiz tavát, a Tortum tavat. A 8 km hosszú, 1 km széles tó egy földcsuszamlás nyomán alakult ki, ami blokkolta és felduzzasztotta a völgyben kanyargó Tortum folyót.
A tó egyik végében van Törökország legnagyobb, sőt 48 méteres magasságával a világ egyik legnagyobb vízesése, a Tortum vízesés. Szépségéhez képest alig néhányan bóklásztak a körülötte kiépített ösvényen.
Innen még hosszú kisbuszozás várt még ránk a Kacskar alatti Yusufeli kisvárosig, ami szemmel láthatóan lassan igazi hegymászóközponttá növi ki magát. Itt jöttünk rá, hogy Dogubayazitban felejtettük a gázpalackokat, forró víz nélkül pedig bajos megenni a magunkkal hozott porleveseket és porkajákat.
Szerencsére találtunk egy nagy, ötliteres palackot, ami nehéz volt ugyan, de legalább volt. További, több mint egy órás gurulás után, az egyre kanyargósabbá, elhagyatottabbá és veszedelmesebbé váló szerpentinen felértünk Olgunlarba, ahol a Kacskar panzió tulajdonosa már várt minket. Gyors megbeszélés után mindenki eldőlt aludni.
Túra a Török-Alpok tetejére
A reggel jól indult, sütött a nap. A 2130 méteren fekvő kis faluból egy kb 5 km hosszú út vezetett fel az alaptáborba Dilberdüzübe (2860 m). A panziónál választhattunk, hogy ló (azaz inkább vézna lovacska) segítségével vitetjük fel a cuccaink egy részét, vagy felcipeljük magunk a hátunkon a kisebb hátizsákkal együtt.
A tábori cuccok (sátor, hálózsákok, derékaljak, főző, stb) nekem egy 80 literes hátizsákban voltak, emellett volt még a hasamon egy 35 literes kisebb zsák is, ezért úgy döntöttem, hogy ha már van ló, akkor vigye fel azt a zsákot. Visszagondolva, nem volt túl jó ötlet. A tábor nem volt olyan nagyon messze, nem volt halálosan meredek az ösvény, a ló viszont 90 euróba került.
Ahogy elhagytuk a kis hegyi falu határát, rögtön majdnem komoly balesetbe keveredtünk. Az egyik kanyarban egy bika legelészett, aki valamiért megmérgedt kettőnkre, akik lemaradtunk a többiektől. Egyre gyorsulva ránk rontott. Egy helyi pásztornak kellett odarohanni lélekszakadva, hogy elostorozza, mielőtt felöklelt volna minket.
Egy patak mentén haladtunk felfelé a völgyben, többször is kereszteztük. Félúton néhány egészen kezdetleges, kőből rakott pásztorkunyhóba akadtunk. Egy isztambuli túrázó ült az egyik házikó ablaka előtt és teázgatott. Megkérdeztem tőle, hogy lehet-e venni a teából, mire az ablakra bökött. Bekopogtam, szégyenlős, kendőbe burkolt lány nézett ki.
Kiadta a teát, de nem fogadott el pénzt. Csokit adtunk cserébe, annak viszont nagyon örült. Mielőtt azonban még azt gondolnánk, hogy hú, micsoda bennszülött barbár lányok, el kell árulnom: az infotechnológia már bevette a Kacskart: az ablakban egy napelemes töltő mellett két okosmobil töltődött.
Sokkal hamarabb és könnyebben odaértünk a táborba, mint gondoltam. A völgyben egy lapályon elszórva sátorok álltak, erősen esőre állt. Néhány nagyobb közösségi sátor is fel volt verve. Nagy örömmel fedeztem fel, hogy a Kacskar panziónak is van egy, amit a lóhasználat és panzióhasználat jogán mi is használhattunk.
Felvertük a sátrakat. Ahogy a sátor alacsony előterében guggolva hajolgattam, enyhe szédülést éreztem. Hoppá, ez ismerős a Kilimandzsáróról, de ott 4600 méteren tört rám a magasság miatt. Gyorsan verbuváltam egy kisebb csapatot, akikkel összedobtunk egy hevenyészett előakklimatizációs túrát a tábor fölött fekvő kis tengerszemig. Felfele menet kis szédülésem elillant.
Félútról visszanézve azt láttuk, hogy egy szivárvány ível át a tábor felett. A Kacskar megmutatta borongósabb arcát, nagyon reméltük, hogy a csúcsmászáson jobb időnk lesz. A tengerszem előtt cseh nőkkel találkoztunk. Ők is csavarogtak egyet a másnapi túra előtt.
A 3375 méteren fodrozódó tengerszem (törökül Deniz Gölü) szépen csillogott a hirtelen előbukkanó napfényben. Sokáig nem tudtam, miért nevezik ezeket a kis hegyi tavakat tengerszemeknek. Pont a napokban olvastam, hogy a régi időkben, amikor az emberek még féltek a csúcsoktól, úgy tartották, hogy ezek a tavak feneketlen mélységűek. Sőt, odalent kapcsolatban vannak a tengerrel, ami mintegy kikandikál rajtuk keresztül az égre.
Lefelé újra beborult, és cseperegni kezdett az eső. Leérve már szépen esett. Ha nem lett volna nagysátor, mindenki a kis sajátjában kuporgott volna, de így megvacsoráztunk közösen, és iszogattunk egy keveset. A tábor amúgy minden igényt kielégített, volt friss forrásvízzel folyó kút, korrekt (guggolós) vécé. Állítólag évente 5-10 ezer ember fordul meg itt, főleg csehek és németek. Magyar 40-50. Az éjszakánkat ismét szakadó eső dúsította. Még egy kis jeget is kaptunk. Nem volt túl szívderítő a kopogásra felébredni, és belegondolni, hogy másnap csúcsot támadunk.
Reggel korán indultunk. Napsütésben. De lentről egy felhő kezdett felkúszni a völgyből, mint egy nyirkos meztelen csiga. Hamarosan utolért bennünket, és ránk ragadt, mint egy levakarhatatlan FBI-ügynök. A tengerszemig még reménykedtünk, hátha lent hagyjuk a felhőt. De nem sikerült. Sőt, megérkezett a hóesés is. Idejét éreztem egy energiaszelet elfogyasztásának. A kis tónál több csapat is összefutott, körülbelül 4 tízfős nagyobb, és 3-4 kisebb csoport tartott a csúcs felé.
Az egyik meredélyen megálltunk, mert a köd miatt nem láttuk a csúcsot. Meg mást se nagyon. A fenti irányból négy német jött vissza, és közölték, hogy ez nem a jó út. Befutott egy nagyobb csoport egy török túravezető lány vezetésével. A németek tárgyaltak vele, és nekünk is azt mondták, kövessük őket, mert a lány profi, ismeri a Kacskart, mint a tenyerét. Így is lett.
Viszont mivel a török csapat irtó lassú volt, egyszer csak elegünk lett, és megelőztük őket. Innentől a következőket vettem észre. Mi nagy vargabetűkkel haladva a hegyoldal különböző pontjairól visszanézve szemléltük, ahogy a lassú török csapat nyílegyenesen poroszkál a cél felé, állandóan utolérve minket. Már ha éppen láttunk valamit a ködtől, ami egy labirintussá változtatta a sziklás hegyoldalt. A fura versenyfutás vége az lett, hogy szinte egyszerre értünk föl. Igaz, mi nagyobb utat jártunk be, viszont védekezhettünk azzal, hogy többet láttunk. Legalábbis a tök egyforma kövekből, mert a kilátást, azt eltakarta a felhő és a köd.
A 3937 méter magas csúcson nem kereszt állt (fura is lett volna egy alapvetően mohamedán országban), hanem egy zászlórúd. A rúdon egy török zászló lógott és egy majdnem ugyanolyan, de világoskékben. Mint később kiderült, a kék egy erősen törökbarát azeri párt zászlaja volt. Érdekes, hogy egyébként a Kacskar (Kaçkar) jelentése örmény eredetű és a hegy neve kőkeresztet jelent. A hegy az örmény aranykorban ugyanis még Örményországhoz tartozott.
A hegyibetegség, szédülés messzire elkerült, teljesen jól voltunk Gabival. Néhányan közülünk azért elpilledtek egy kicsit, vagy megfájdult a fejük. Beírtuk magunkat a csúcskönyvbe is, ami egy vasdobozban feküdt. Egy tisztább pillanatban megpróbáltam egy panorámafotót lőni.
Oké, ha ilyen a hegy velünk, mi is ilyenek leszünk, gondoltam, és elkészítettem életem első grimasz-csúcsfotóját. Olyan is lett. Húsz percet pihegtünk a csúcson, aztán lassan elindultunk lefelé a kőlejtőkön. A tengerszemhez érve örömmel láttam, hogy félig felhúzták a felhőfüggönyt. A tó felszíne valószínűtlenül kéklett.
Délután értünk vissza a táborba. Körülbelül négy órányit mentünk felfelé, hármat le. Lazítás gyanánt a nagy sátorban iszogattunk. Este már sokkal jobbat és nagyobbat aludtunk. Reggel búcsút vettünk a Kacskartól. Természetesen lefelé menet már gyönyörűen sütött újra a nap. Ez van.
A panziónál Izmaillal a tulajdonossal beszélgettünk, amíg megjött a busz. Izmail akkor döbbent rá a magyar-török nyelvi kapcsolatokra. Az arszlán-oroszlántól indultunk, a baltán keresztül, aztán Izmail megmámorosodva mutogatott maga körül dolgokra. Sajnos nagy részük nem volt közös, de mikor a kutyához értünk, felcsillant a szeme: Igen, a törökök is úgy hívogatják magukhoz az ebeket, hogy kucsu-kucsu! Szerintem estig tartott volna a szókereső, ha a kisbusz vezetője nem türelmetlenkedik.
Később aztán a sofőr kerül pácba, Oltu környékén ugyanis feltorlódott az amúgy gyér forgalom. Előre mentek ketten közülünk, és kiderült, hogy az utat elmosta a hegyről lezúduló kő- és vízár. Azt a sofőrt, aki kanyarban, a szakadék szélén kielőz két kamiont, egy vízmosás nem állítja meg, lendületből áttörtünk az áron.
Dogubayazitban, ha lehet, még idegesebb volt a hangulat. Török nemzeti ünnep volt, ami a kurdoknak nagyon nem tetszett. Minden sarkon idegesen gesztikuláló kurd férfiak csoportjai álltak, rendőrségi páncélkocsik cirkáltak az utcán. Egyszer csak azt láttam, hogy a főutcáról, amire a szállónk ablaka nézett, kezdik elvinni a parkoló kocsikat a tulajdonosok. Ez gyakran azt jelenti, hogy utcai balhé várható.
Lementünk a belvárosba körülnézni. A boltok kirakatai lehúzva (fémredőnnyel), az utcán kurd színekbe öltözött (piros-sárga-zöld) emberek. Egy kurd tüntetési szuveníreket áruló mozgópultossal összepacsiztunk, hogy mondja el, mi a helyzet. Ahogy mondta, a török rendőrök pár száz kilométerrel arrébb, Diyarbakirban lelőttek egy dogubayaziti kurdot, ezért a lázongás. Politikai világképét egyszerűen így adta elő: „kurdok, Che Guevara, kommunisták = good, Erdogan (a török államfő), törökök, nácik = bad”. Bár rokonszenvezek a kurdok autonómia-törekvéseivel, mint általában az autonómia-ambíciókkal, de ez így túl leegyszerűsített világképnek tűnik.
Két hét alatt alaposan kiserkedt szakállamat simogatva szomorúan állapítottam meg, hogy bár életemben először borbélyhoz mentem volna, de erre a kvázi kijárási tilalom miatt nem volt lehetőségem. Ahogy az utca közepén álltam tanácstalanul, felhúztak egy redőnyt egy méternyire, és egy 16 év körüli fiú integetett ki, hogy mister, mister, kuaför! És tényleg, egy borbélyüzlet (kuaför) cégére alól tekintgetett ki.
Kihasználtuk a lehetőséget, és páran a túratársakkal gyorsan bebújtunk a redőny alatt. A borbélyüzletben apja és fia volt bent, néhány rokonnal. A tévében hazafias kurd klipek mentek, hős kurd partizánnőkkel. Mikor megtudták, hogy magyarok vagyunk, nagyon örültek, megkaptuk tőlük a kinti szuvenírestől már ismert politikai gyorstalpalót. Mertem volna ellenkezni a nyakamon a borotvával!
A fiú borotvált engem. Irtó alapos volt, kétszer pamacsolt és borotvált, majd apja egy foga és ujjai között sodort fogselyemmel a pofacsontom környéki gyér szőrszálakat is kitépkedte. Néha a legkisebb gyerek kinézett a redőnyrésen, és azt súgta, psszt, polizia! A vége felé már álltam volna fel, amikor a fiú kezében megvillant egy öngyújtó, amivel nekiesett a fülemnek. Felocsúdni se volt időm, és már le is égette a fülszőrömet! Ez mint kiderült, olyan a borotválkozás után, mint az ételnél a desszert.
A fizetést – kb 2000 forintnyi török líra volt az ár – hosszas közös fotózkodás követte. A sztár persze Gabi volt, hosszú barna hajával, kék szemével és mély dekoltázsával. Hazafelé az utcán azt vettük észre, hogy a rendőrök eltűntek, a boltok kezdtek kinyitogatni, valamilyen általam ismeretlen okból elmaradt a lázadás. Az Ararát Hotelben még megünnepeltük sikeres csúcsmászásunkat, majd másnap elindultunk Vanon és Isztambulon keresztül haza.
Úgy mentem Kelet-Törökországba, hogy a világ egyik elmaradott térségébe megyek, számomra eléggé idegen kultúrájú emberek közé. Két hét alatt rájöttem, hogy a térség városai olyan vadul fejlődnek, hogy szerintem már túl vannak a balkáni átlagon. Az emberek pedig – kurdok is, törökök is, ha éppen nem egymást ölik –, barátságosak, egyenesek, és becsületesek.
A túraút első része itt olvasható:
Az útvonal nagyítható térképe:
A térségbe Magyarországról az Eupolisz szervez túrákat, velük mentem én is, ezúttal is köszönöm a támogatásukat. A Kacskarra lehet egyénileg is utazni, Trabzonig repülő visz, onnan kisbusszal lehet utazni Olgunlarig, és saját szakállra lehet felmenni a csúcsra. Ködben eléggé veszélyes vállalkozás, hacsak rá nem cápáz az ember egy török csapatra, követve őket a csúcsig. Dogubayazit felé is lehet menni, ott számos helyi vezető nemcsak a Nemrutra, a Kacskarra és az Ararátra visz túrákat, hanem az iráni Damavand csúcsra is.
A Szépkilátás – A Telex túrarovata friss anyagokból, valamint a korábbi blog.hu-s Szépkilátás blog túraleírásainak az archívumából állt össze. Ez a poszt 2015-ben jelent meg, de hangulatában most is ugyanilyen végigjárni az útvonalat.
További Szépkilátás túrák a balkáni térségben:
