Ez a cikk több mint egy éve jelent meg, elképzelhető, hogy pár elavult infó is van benne. Ha ilyet látna, kérjük, jelezze.
Október végi indulásunk előtt egy héttel még azt sem tudtam, hogy van Albán-Alpok, és van Jezerce. Egész ősszel a Gerlachfalvi csúcsot terveztük, de valahogy sehogy sem jött össze. Azt álmomban sem gondoltam volna, hogy a Balkánon fogok hegyet mászni helyette, ráadásul egy 2694 méter magasat, ami még a Gerlachon is túltesz 31 méterrel.
Egy ismerősöm hozott össze Attilával, aki épp november elején készülődött az Albán-Alpok baljósan hangzó Prokletije nevű hegységébe (a név azt jelenti, hogy Átkozottak), csatlakozott még Dani és Tamás, és meg is volt a csapat. Az időjárás-előrejelzések szerint épp megcsíphettük az ősz utolsó napos hétvégéjét, és hó sem esett még az elmúlt hetekben.
Belgrád felé mentünk az autópályán kocsival, a végcél a montenegrói Gusinje városka volt, az albán határ mellett. Belgrádtól lefelé haladva vége lett az autópályának, és az egyik döbbenetből a másikba estem. Szerbia keleti felén mintha népi sport lenne a szemetelés. Az út mellett magyar konzervet kajáló melós olyan természetességgel hajította maga mögé az üres fémdobozt, mintha az állampolgári kötelezettsége lenne. Szeméttelep helyett a patakok völgyébe borítja a teherkocsi a hulladékot, ahonnan majd úgyis elviszi a víz. El bizony, a tavaszi áradáskor. A parti fák karácsonyfaként vannak kidekorálva színes nejlonszatyrokkal, női betétekkel, minden lószarral, amit a megáradt víz rájuk aggatott.
Kragujevác főútját piacozók miatt lezárták (csütörtökön), be kellett hajtanunk a város szűk mellékutcáiba. Ahogy az utat kerestem, a kocsit megrohanták hárman, összekenték koszos szivaccsal a szélvédőt, és azt kiáltozták be az ablakon, hogy Jeden euro! Micsoda? Kiadtam nekik egy százforintost, hogy itt van szto forint, igazi kemény valuta, de nem tetszett nekik. El se tudtam menni, mert egyikük nagy buzgalommal sikálta a kocsi lámpáját, elállva az utat. Végül a mögöttem álló kocsik olyan dudakoncertet adtak, hogy az ablakkoszolók jobbnak látták elfogadni a jó magyar forintot, és elhúzni a leshelyükre, ahol a következő balekra vártak.
Tizenkét órás vezetés után érkeztünk meg Gusinjébe, ahol a Rosi hotelban (valamint vegyesboltban és vendéglőben) kaptunk szállást, négyen 50 euróért.
Este még kimentünk csevapozni a „citybe”. A feltört betonnal borított poros főutcán találkoztunk az öreg hipszterrel, akinél menőbb thug life arcot még sosem láttam. Sajnos egy szavát se értettük.
Gusinjében is, mint Dél-Szerbiában mindenhol, állt egy új mecset, és még legalább kettőt építettek. A muszlimok ezerrel terjeszkednek. A pravoszláv egyház próbál lépést tartani az új templomok építésével, ők is húzzák fel sorra az új hitházakat, de nehéz az olajtőkét túlköltekezni.
Másnap reggel indulunk Vusinjébe, az albán határhoz legközelebb eső faluhoz, és benézünk Arifhoz, vezetőink régi ismerőséhez. Ez már muzulmán albán környék, sötétben állítólag óvatosan kell errefelé mozogni, mert könnyen elsül egy puska.
Arif beinvitált hatalmas házába, és belénkdiktált fejenként 3 rakit (ami egy törkölypálinkaféle), Gëzuar! felkiáltással. Közben a nagyobbik gyerek a szobában szaladgál, a kisebbik meg a böcsőben pihent, albán szokás szerint lekötözve, hogy ki ne essen.
Arif gazdagnak számít, háza jó ízléssel berendezett. Amerikában dolgozott korábban. Olyan jól ment neki, hogy egy várost is megszégyenítő műemléket emelt rokonának, akinek a csetnikek vágták el a torkát a II. világháborúban.
Az albán-szerb viszony legendásan nem barátságos, Arif is azt mondja, hogy akkor a legjobb, ha nem is látják egymást. A helyi viszonyoktól és a pálinkától fejbe kólintva nekiindultunk dél körül a Zastan kolibához, ahol a szállásunkat sejtettük.
A 7 kilométert és 300 méter szintet jókedvűen küzdöttük le. Nem sokkal sötétedés előtt érünk a kolibához, ami régen határőr barakk volt, ma már a birkapásztorok tábora. Az előbbiek az enyhülő politikai viszonyok óta eltűntek, az utóbbiak pedig hálistennek már levitték a birkákat a közelgő tél elől. Így nem kellett puskacsőbe meredve magyarázkodni arról, hogy mit is keresünk ott. A házat a pásztorok rendesen lelakták az elmúlt 3-4 évben, a mosogató helyén sajtkészítő vályú, ablaknak már nyoma sincs, a tető több helyen lyukas.
Novemberi szállásnak azonban tökéletes, bár egy kicsit az Evil dead elátkozott erdei kunyhójára emlékeztetett. Nem is kell mondanom, egész éjjel arról álmodtam, hogy ördögzombik részeg birkapásztorokkal fightolnak a bedeszkázott ablak résein besütő pengeéles holdfényben, ki koncolhasson fel brutálisabban. Brrr..., visszagondolni is rossz.
Hajnali ötkor átizzadtan ébredtem, pedig 4-5 foknál nem volt több a házban. Összeszedtük magunkat, és elindultunk felfelé. Az út eleje erdőben vezetett. Ami néha emlékeztetett az álmomra.
Az erdőből kiérve hegyi ösvényen haladtunk kék tobozú páncél- és puha selyemfenyők között. Amikor megpillantottam a varázsfalat, amilyent még sosem láttam: vastag kőrétegei 90 fokban elfordulva gyűrődtek fel. Az oldalából pedig vízszintesen fenyők nőttek ki.
Innen már nem volt messze a határ, ahol a ledöntött határkő jelezte, hogy vége már a kemény időknek, amikor csempészek és diverzáns katonák fenyegették a két ország szélét. Ma már csak néhány elvetemült turista téved erre. (Mi a két nap alatt egyet se láttunk.)
A Ropojani-völgyben felfelé haladva egyre élesebb lett a kontraszt a felkelő nap fényében szikrázó nyugati sziklafalak és az árnyékban csörgedező kőtörmeléklejtők között. Feltűnt az első hegyi tó is. Majd a második.
Visszatekintve láthattuk, hogy az elhagyott betonbunker hogy lesi még mindig a határösvényt. Szerencsére már nem katonákkal, hanem csak pásztorszarral volt megtömve.
Némelyik sziklát mintha egy dühös óriásboszorkány méteres karmai szántottak volna végig. (Kellett nekünk az Elátkozott hegység!)
A nap néha ránk pillantott a keleti csúcsok mögül. 2000 méter fölé érve feltűntek az Albán-Alpok dermedten hullámzó, kőporral borított csonthólejtői. A napfényben barnás kis homokdűnéknek tűntek. Árnyékban jeges cementmezőnek.
A Jezerce közelségét az jelezte, hogy egyre nagyobb hegytömbök magasodtak fölénk fenyegetően. (Amúgy a hegy neve Tó-csúcsot jelent, a körülötte fekvő hegyi tavak miatt.)
Egy éles jobbos hajtőkanyarral, a völgy vonalát követve beérkeztünk a Jezerce hatalmas csúcstömbje alá. Az Elátkozott hegység királynőjének homloka darabos, mély ráncokkal szabdalt volt. Vegetáció szinte semmi. Még 300 méternyi szint állt előttünk, de most jött a neheze. Meredek, csúszós kőtörmeléklejtőkön kapartunk felfelé, néha többet visszacsúszva, mint előrehaladva.
Viszont ha egy-egy biztos pihenőn megálltunk lihegni, elkápráztatott a panoráma. (Fent a Karanfili, azaz Szekfű-hegyek.) A kőtörmelékek leküzdése után majdnem függőleges sziklafalon kellett másznunk egy olyan 50 méternyit. Ez jól esett, mert legalább minden tagomat átmozgatta.
A csúcs alatt nemsokkal Attila aggódva figyelte a hegygerincen egyre nagyobb nyájakban átbucskázó fellegeket. A csúcskereszt még verőfényben állt, de tudtuk, hogy hamarosan lecsaphat a vihar, és ha nem akarunk néhány villámot a nyakunkba, sietnünk kell.
A csúcson zászlót bontottunk, pózoltunk sietősen, aztán elkezdtünk futni lefelé. Biztonságos mélységbe érve láttuk, hogy a Jezerce ráncos homlokába húzta a felhősapkát. Visszafelé úton jobban tudtam fotózni, mert a napfény-árnyék kontraszt nem vágta annyira agyon az objektívem lehetőségeit, mint felfelé.
A döbbenetes szirtformák itt jöttek ki igazán. Azt hiszem ilyen zord és barátságtalan hegyvidéket még sosem láttam. Nem véletlenül Elátkozott a neve. Egyik kedvencem a tökéletes kőtörmeléklejtő. A másik pedig a „száraz sziklák ölelésében” fantázianevű hely.
Még egy kis hólejtőzés – amin hatalmasat estem –, és búcsút inthettünk a tájnak. A barakkban hagyott felesleges holmink hiánytalanul megvolt, 12 órányi gyaloglás után visszaértünk a gusinjei Rosi hotelbe, ahol rakival és montenegrói sörrel öblítettük le a fáradalmakat.
Hazafelé Szerbia nyugati felét választottuk. Jó döntés volt. A gyönyörű szurdokokat itt nem torlaszolta el a szemét, összességében jóval kulturáltabb és szebb városokon haladtunk át. Több helyet is feljegyeztem, ahova vissza kell majd még térnem.
A túra térképe:
Konklúzió: Az út oda-vissza 1500-1600 km, ami 12-12 óra kocsikázást jelent (ma már belefér 10-10 órába), minimum két tanknyi benzinnel. (Visszafelé a magyar határon két órát vártunk.) Mindenképpen a nyugati útvonalat ajánlom. A helyi árak alacsonyak, a hegyen úgysem költesz semmit, tehát ez a túra az olcsóbbak közé tartozik. A hegyen útjelzés már van, de kissé nehéz követni, este meg lehetetlen, ezért még nappali visszaérkezést kell tervezni. Az emberek nagyon jó fejek, de valahogy a háttérben még mindig érződik a háború emléke.
Az Elátkozott hegység döbbenetes látvány, és nagyon fel kell készülni étellel-itallal a túrára, mert turista-infrastruktúra, na az nincs. (Ez a király benne.) A mászós részek nem túl nehezek, a kőtörmeléklejtők viszont gyilkosak. A visszamennék-érzés néhány nap elteltével nagyon erős. Így is lesz.
A túráról egy jó kis videót is készítettünk Bakancslista színekben, íme:
A Szépkilátás – A Telex túrarovata friss anyagokból, valamint a korábbi blog.hu-s Szépkilátás blog túraleírásainak az archívumából állt össze. Ez a poszt 2013-ban jelent meg, de hangulatában most is ugyanilyen végigjárni az útvonalat.
Kommentelheted a posztot, ajánlhatsz más jó helyeket a Szépkilátás Facebook-oldalán is, és lájkold az oldalt, ha még nem tetted! Kérdések és tanácsok is ide jöhetnek. Vizuálisabbaknak ott a YouTube-, az Instagram- vagy a TikTok-oldalunk. A Szépkilátás heti túraajánló hírlevelére pedig itt iratkozhatsz fel.
További Szépkilátás túrák a balkáni és kisázsiai térségben:
