2022. október 8. – 10:30
frissítve
Nem sokkal azután, hogy visszajöttünk a Dolomitokból, meghívást kaptam egy túrára, ami Koszovó legmagasabb csúcsára visz. Hm, Európa egyik leggazdagabb térségéből át a legszegényebbe, muszáj ezt az ívet bejárni, gondoltam. Ráadásul a megcélzott térség neve is csábított: az Elátkozott-hegységben már jártam egyszer, és nem váltam kővé. Sőt rajongója lettem a kegyetlen, sziklás vidéknek, mint báró Nopcsa Ferenc, aki majdnem albán király is lett.
A repülőjáratok szervezésének kiismerhetetlen algoritmusa ráadásul úgy intézte, hogy egy nappal többet maradjunk Koszovóban, így aztán megversenyeztethettük az újabban az ország (és Szerbia) legmagasabb pontja címéért versenyző két csúcsot: a sokáig a büszke koronát viselő Gjeravicát (2656 m) és a legújabb mérések, valamint határtologatások nyomán színre lépő Velika Rudokát (2660 m), mivel jutott idő mindkettőt megmászni. Az eredmény: két teljesen eltérő jellegű hegy (hegység), két eszméletlen hangulatú térség, és két kihagyhatatlan túra.
Két dolog már az első napokban kiderült. Az egyik, hogy Koszovó már egyáltalán nem az a szegény térség – legalábbis a kép alapján, amit öt nap alatt mutatott magából –, a másik, hogy sok a „magyar” koszovói. Ez utóbbit úgy értem, hogy szinte minden településen találkoztunk valakivel, aki élt Magyarországon egy ideig és tudott valamennyire magyarul.
Az országba valószínűleg Amerikából és az arab térségből dől a pénz, rengeteg az új családi ház vidéken, az új irodaház a városban, építkeznek mindenhol. Már csak néhány szétlőtt-romos épület mutatja az út szélén a kétezres évek elején zajló harcokat, a szerb elnyomást, és az azt követő, albán oldalról elkövetett erőszakos etnikai tisztogatásokat. Meg az, hogy az utak mentén nem az ott balesetben elhunytak, hanem a háborúban megölt emberek emléktáblája áll sok helyen.
Koszovónak kitüntetett helye van a magyar történelemkönyvekben: itt zajlott a második rigómezei csata (Rigómező szerbül Kosovo Polje, innen kapta nevét az ország), amiben Hunyadi János elbukott a törökök ellen. A csata után kezdődött a muszlim albánok betelepülése a távozó keresztény szerbek helyére. Mára már 90 százalékos az albán többség. A szerbek és albánok közötti feszültség a kilencvenes évek végén, Milošević szerb elnök kegyetlen katonai-rendőri elnyomásában csúcsosodott ki, aminek a NATO bombázása vetett véget. Ezért viselik Pristina, Koszovó fővárosának legfontosabb főútjai amerikai vezetők (Bill Clinton), tábornokok (Wesley Clark) nevét.
A háború lezárását kemény albán megtorlás és etnikai tisztogatás követte, majd kikiáltották az ország függetlenségét. Az új, független Koszovót az európai államok többsége elismeri (Magyarország is), de a világ számos országa még nem. A szerbek szerint Koszovó még mindig Szerbiához tartozó autonóm tartomány. A szerb kisebbség és az albánok között nehezen csökken a feszültség, mint azt az idén befejeződő „rendszámháború” is mutatta. A rend megőrzéséhez vélhetően még egy ideig szükség lesz a Koszovóban állomásozó ENSZ- és a NATO békefenntartó csapatokra.
Az ország zaklatott történelme megmagyarázza, miért érzik magukénak a szerbek is és a koszovóiak is a 2656 méter magas Gjeravicát, ami a Koszovó nyugati részén húzódó Prokletije, azaz Elátkozott-hegység része, egyben egész Szerbia és Koszovó legmagasabb csúcsa. Legújabban ez is megdőlni látszik, mert az utóbbi idők mérései és a határok képlékenysége nyomán felmerült, hogy a két ország legmagasabb csúcsa délen, az észak-macedón határnál fekvő Šar-hegységben van. Ez volna a 2660 méter magas Velika Rudoka. Ha már volt egy plusz napunk, eldöntöttük: megmásszuk mindkettőt, hogy magunk dönthessük el, melyik érdemesebb a címre.
Ehhez először le kellett buszoznunk (bérelt busszal) délre, Koszovó második legnagyobb, és legszebbnek tartott városába, Prizrenbe. A leginkább a helyreállított Mostarra emlékeztető város nagy léptekkel halad a turistaparadicsommá válás útján: hangulatos, régi belváros, sok ember (sok külföldi), kávézók, vendéglők, mecsetek, boltíves hidak, és az egész látványt keretező hegyek. Az egyik utcán szólított meg minket magyarul Antonio, aki alapból horvát (de nagymamája prizreni), és két évig dolgozott Balatonfüreden egy ékszerboltban. Jót beszélgettünk, kiderült, hogy az ékszeriparáról is híres Prizrenben tanulta a szakmát, és hogy milyen jól érezte magát Magyarországon.
Észak délre költözött: a Velika Rudoka megmászása
Prizrenből egy szűk másfél óra a mélyen a hegységben fekvő Hotel Arxhena, és annak parkolója, ami túránk kiindulópontja is. Biztos sokan csodálkoznak, mit keres egy hotel a koszovói hegyek mélyén. A megfejtés: a Rudoka alsóbb régióiban háromfelvonós síterep épült nemrég, ehhez tartozik a hegyi hotel, ami azonban nyitva van nyáron is (a felvonók ilyenkor nem járnak).
A parkolóból elkezdjük az emelkedést az ambiciózusan terjedő völgyben. Az online turistatérképen egy jelölt út visz a Velika Rudokára, a helyi térképek azonban még egy ösvényt jelölnek, a Brod-patak völgyében. Valószínűleg mi vagyunk az első magyarok a hegyen, ezért ha már kaland, akkor a helyiek által mutatott úton megyünk. Mint azt erről az útról egy útközben elénk került juhnyáj pásztora mondja: „Ein Strasse, ein Stunde”, azaz: egyenes út, kábé egy óra. (Haha.)
Természetesen pásztorunkról kiderül, hogy tavaly még Pesten, az Izabella utcában dolgozott egy építkezésen, és bírja a magyarokat. Ez hasznosnak bizonyul, mert a nyájat nagydarab, agresszív pásztorkutyák őrzik, amiket tanácsos távolról tisztelni. Ezt a velünk egy időben, de a másik úton induló cseh túracsapat később sajnálatosan megtapasztalja, de erről majd akkor, ha idejében odaérünk.
A távoli völgyfőben vízesés morajlik, egy, a Vaskapuhoz hasonlító sziklaszoros mellett vezet el az út. Tágas réteken, hegyi legelőkön vágunk át, célunk a távoli hágó. Szerencsére most csak egy nyájat hajtottak ki, máskor valószínűleg több is legel errefelé a „nyomokból” ítélve. Volt idő, amikor a Šar-hegységet csak egyszerűen Tej-hegységnek nevezték, legelőin annyi tehén és birka tipródott. Az aránylag szelíden hullámzó lejtők ugyanis ideálisak a legeltetésre.
A völgyfőn átbukva egy patakokkal átszőtt, kis tavakkal tarkított, hatalmas füves-zsombékos katlan terül elénk, felette 300-400 méterrel hullámzik a Nagy-Rudokát is magában foglaló hegylánc gerince. Sajnos lassan felérünk a felhőhatárig: a hegységen túlról, a tenger felől érkező felhőzet nagy része megakad a 2500 méteres gerincen, a felhőplafon azonban átúszik, egyfajta képlékeny, szürkésfehér mennyezetet alkotva.
Lehet, hogy a beködösödő látóhatár teszi, a déli, balkáni hegyvidék egyre többünket emlékezteti valamelyik északi túrájára: van, aki Skóciát emlegeti, másoknak inkább Izland vagy a svéd Lappföld jut eszébe. Az amúgy sem túl acélos jelzést elveszítjük, de a felhőkből ki-kibukkanó csúcs irányt mutat: ha máshogy nem, feljutunk a magunk útján a tetőre. Erre nincs teljesen szükség, az utolsó pár száz méteren belefutunk a völgy túloldaláról érkező ösvénybe, amin legnagyobb meglepetésünkre a cseh csapat bontakozik ki a ködből. Üdvözöljük egymást, mi megyünk tovább a csúcsig az ő útjukon, ők meg rákanyarodnak a mi utunkra, hogy felfedezzék azt lefele menet.
A csúcs sajnos teljesen felhőben van, nem látunk semmit. Kiveszem a hőmérőt, 3 fok van, kellemetlen szél fújdogál. A Rudoka ridegen fogad minket. Nem is maradunk sokáig. Lefelé az online térképen követhető „cseh” utat választjuk, körtúrává alakítva a hegymászást. Kemény 1200 méternyi szint vár még ránk.
Hamar kimászunk a felhőplafon alá, ismét megnyílik a horizont. A katlanban nagy tó mellett lépegetünk el, ami a juhok itatóhelye lehet. Mellette betonkuckó az éjszakára is itt maradó pásztoroknak. Most végig magunk előtt látjuk azt a tájat, ami felfelé a tarkónknak mutatta magát. Eljutunk az utolsó völgyig, ami már a hotelig vezet. A juhnyáj egy kilométerrel előttünk kel át a patakon, elhúzódva az utunkból, a pásztorok integetnek, de van valami furcsa a levegőben.
A hegyi szállóhoz közeledve sziréna hangját halljuk. Mi a fene? Igaz, hogy egy részen áttévedtünk Észak-Macedóniába, de csak nem fognak letartóztatni ezért minket? Kiderül azonban, hogy mentő közeleg. Aha, valamelyik cseh túratárs rosszul léphetett, kiment a bokája, gondoljuk. Épp akkor érünk le, amikor hordágyon beemelik a mentőbe: összevissza van kötözve. Mint az egyik cseh lány elmondja, a juhnyáj mellett mentek el a völgyoldalban, amikor egyikük a vizes füvön megcsúszott, és begurult a juhok mellé. A juhászkutyák támadásnak vélték a szerencsétlen balesetet, nekiestek, és összevissza harapdálták. Szomorú. Mihamarabbi felépülést kívánunk a cseheknek, majd visszabuszozunk a szállásunkra.
Pihenés hegyi tavakkal, vízesésekkel
A két csúcs megmászása közé beiktatunk egy aktív pihenőnapot: megnézzük Koszovó egyik legnagyobb természeti látványosságát, a Rugova-völgyet, a hozzá tartozó vízeséseket, és Koszovó valószínűleg legszebb hegyi tavát, a Leqinat-tavat. Ehhez át kell költöznünk a déli Prizrenből a nyugati Peja városába. Útközben – nagyjából félúton – megállunk a Mirusha folyónál, mert itt fekszik a Mirusha Természeti Park, az ország legszebb vízesésegyüttesével.
A vízeséseket Llapçevë faluból lehet megközelíteni, jó úton. A parkolónál egy nagyobb hegyi tó fekszik, hangulatos kávézóval. Mint kiderül, kis mászással, és a beépített B-C nehézségű via ferrata követésével végig lehet járni az egymás után sorakozó 13 vízesést, és a hozzájuk tartozó tavacskákat. Vállunkat vonogatva indulunk el, de mélyebbre jutva egyre jobban elcsodálkozunk a látványon. A fal néhol nedves és csúszós, ezért az útvonal egy kötélhídon túl már elég kockázatos. Sajnos a kávézóban nem adnak biztosítószettet, így aki teljesen végig akarja járni, jobban teszi, ha beszerez magának idefelé jövet. (Kiváló via ferrata út van egyébként a Rugova-völgyben is.)
Az egyik vízesés lezúduló vízfala mögé be lehet állni. Itt már nem bírjuk tovább túratársammal: elkezdjük összeszedni a szétdobált üdítős- és sörösdobozokat. Mint írtam, Koszovó látványosan fejlődik az utóbbi években, egy dolog azonban még láthatóan nagyon nem megy; a szemét szanaszét van dobálva a legtöbb helyen. Sőt, a hulladékszállításban is a balkáni módszer dívik: teherautóval a faluszéli patakpartra borítják a háztartási szemetet, majd jön az ár valamikor, és elszállítja onnan valahova.
Peja (szerbül Pecs) városa nem olyan ékszerdoboz, mint Prizren, de itt is nagy lendülettel épül minden, az emberek jókedvűek, ellepik az utcákat, kávézókat, vendéglőket. Egy korrekt vacsora kijön 6-10 euróból, reggelire a pékeknél friss bureket (réteges, töltött lepényt) lehet venni. 60 eurocentért sikerül venni egy akkora darab húsos bureket, amivel vacsoráig elvagyok.
A néhol szurdokszerű, hatalmas Rugova-völgyön friss aszfaltút kanyarog fel, uniós támogatásból szép kilátópontok épültek, a meredek sziklafalakon nemrég kiépített via ferrata út kanyarog, szóval látszik, hogy büszkék rá a koszovóiak, és meg is akarják mutatni mindenkinek. A világszép tóhoz Leqinat minitelepülés mellett indul az ösvény. Lényegében elég könnyen fel lehet sétálni a nem túl meredek úton a tóig azt a 470 méternyi szintet, egy óra alatt meg is van. Érdemes úgy indulni, hogy késő délután előtt érkezzünk, és a nap még besüssön a sziklás hegycsúcsok közé ékelődött kis tóra. A látvány úgy is marasztal legalább fél órát.
Elátkozott-hegység: a Gjeravica meghódítása
A Gjeravica megmászására is Pejából indulunk. Bérelt kisbuszunkkal egészen a völgy felső részéig, Gropa e Erenikut üdülőtelepig tervezünk felmenni, de az utolsó tíz kilométer olyan köves, hogy fel kell adnunk. Mivel az úton nagy a terepjáró-forgalom, leállítjuk az egyiket, és találunk egyet, ami fejenként 25 euróért felvisz a startpontra (az oda-vissza 20 kilométeres gyaloglás már nem fér bele az időbe). Magát a csúcsot a felső völgyből nem olyan átkozott nehéz megmászni, mint ahogy az a hegység nevéből következne. Az élvezetes és látványos túrát azonban most nem szavakban, inkább képben írom le ebben a négy és fél perces videóban:
Az Elátkozott-hegység (Prokletije) nevet több száz éve kapta a terület, amikor a vad hegycsúcsok között még vadabb útonállók tanyáztak. Később egy magyar tudós és kalandor, ifj. Nopcsa Ferenc, a magyar történelem Indiana Jonesa is gyakran megfordult errefelé.
A dévai születésű geológus-paleontológus, diplomata és kém az 1900-as évek elején mozgott sokat Albánia környékén, többek között az Elátkozott-hegységben. Mint azt a báró életéről szóló cikk írja, Nopcsa kisebb-nagyobb megszakításokkal éveket töltött albán vidéken. Szimpatikus volt neki a szabadságáért küzdő nép, „Európa szegény gyermekei”. Megismerkedett a nép nyelvével, történelmével és törzsi viszonyaival, rengeteg térképet és fotót készített, és ő írta le először Albánia geológiáját és néprajzát.
A bárót az Osztrák–Magyar Monarchia eleinte diplomataként, majd kémként hasznosította. Amikor az önálló albán állam megszületett, a trónra ő is bejelentette az igényét. Ifj. Nopcsa Ferenc kész lett volna vagyonát áldozni azért, hogy egy puccsal magához ragadja a hatalmat. Bízott a sikerében, azt a fehér lovat is megvette, amin belovagolt volna a nép közé – a nép közé, amely úgy szerette őt, mintha nem is magyar vér folyna az ereiben. Terve azonban nem sikerült, 1911-ben a Monarchia hazarendelte őt.
Lehet, hogy a bárónak is szerepe van abban, hogy a koszovói albánok mindenhol kifejezetten örültek, amikor megtudták, hogy magyarok vagyunk. Mindenesetre az ország nyugati és déli régiója teljesen biztonságos, a koszovóiak láthatóan nagyon építeni szeretnének a turizmusra, és ehhez minden adottságuk megvan. A tömegközlekedés sajnos nem az igazi, a mobilitási forradalom a hatalmas tömegű, főleg használt autóban mutatkozik meg, de kisbuszt bérelni egész jó áron lehet. A szállás, étkezés kifejezetten olcsónak számít az európai átlagárakhoz képest. Fapados járat nem nagyon van Pristinába, de Észak-Macedóniába igen, és a közeli Szkopjéből hamar elérhető az ország déli vagy nyugati része.
A túrák nagyítható térképen:
A két hegység, a Prokletije és a Šar-hegység formailag nagyjából úgy viszonyul egymáshoz, mint a Magas-Tátra és az Alacsony-Tátra. A Prokletije a vadabb, meredekebb, szaggatottabb, míg a Šar-hegység szelídebb, lankásabb, több a füves legelő, de mindkettőnek megvan a maga hangulata, amit igazán nem is lehet összemérni. Így a két csúcs is teljesen más jellegű, és igaz, hogy a Gjeravica négy méterrel alacsonyabb, csúcsa mégis merészebb. Épp ezért, ha valaki ellátogat túrázni Koszovóba, akkor mind a kettőt javasolt megmászni.
(A cikk elkészítéséhez elfogadtuk az Eupolisz felajánlását, a szervezet fizette újságírónk kint tartózkodásának költségeit. A teljes egészében szerkesztőségi tartalom készítésére ugyanakkor a szervezetnek semmilyen befolyása nem volt.)
Korábbi, hasonló túránk az Elátkozott-hegységben: