Viri, a magyar lány, aki a pakisztáni hegyekbe költözött, mert ott találta meg a szerelmet

„Honnan jöttök?” – kérdezi a boltos jó angolsággal Aliabadban, a Magyarországtól 7000 kilométerre fekvő észak-pakisztáni hegyi kisvárosban, ami a nevezetes Karakorum Highway mentén fekszik.

„Hungary” – válaszolom, és meglátom a szemében a felismerés szikráját.

„Ááá, Hungary, ismerem azt az országot! A kuzinomnak magyar felesége van!” – közli, és ekkor már sejtem, hogy a Pakisztánba költözött magyar lány történetét valószínűleg az egész Hunza-völgyben – ahol szinte mindenki mindenki kuzinja – jól ismerik.

Nem mindennap történik meg ugyanis, hogy egy európai nő abba az országba megy lakni, ahonnan özönlenek a bevándorlók Európa felé. Miután ezt megbeszéljük a boltossal, és megveszem a később teljesen haszontalannak bizonyuló helyi SIM-kártyát a telefonomba, továbbindulunk a még 70 kilométerrel odébb fekvő Dzsamalabad hegyi falucska felé, ahol Virággal találkozni fogunk.

Szabó Virágról a független világutazók fesztiválján hallottam először, és miután megismertem történetét, azonnal úgy döntöttem, hogy 2024-es nagy utazásomat Pakisztánba szervezem. Felvettem a kapcsolatot Virivel, megbeszéltem vele, hogy készítenék egy riportot róla, de nem ám interneten, hanem személyesen, még ha a világ végére is kell elmennem érte.

Nos, Dzsamalabad falu ha nem is a világ végén van, de legalább egynapnyi repülőútra (Budapest–Abu-Dzabi–Iszlámábád), plusz 18 órányi, irtózatos rázkódásokkal tarkított telekocsizásra, esetemben az ülőgumó-fonnyasztó hátsó-középső ülésen. Így aztán nagy az öröm, amikor párommal végre kiszédülhetünk a végtagnyomorító társastaxiból, és a házuk előtt üdvözölhetjük Virit és párját, Safdart.

Mint később kiderül, a különleges love story egy kupac homok és egy traktor mellett kezdődött a dzsamalabadi faluszélen. Safdar két unokatestvérével épp a homokot lapátolta, amikor megjelent az út mellett Viri, aki éppen arrafelé túrázott.

„Rögtön köszöntem neki, és szóba elegyedtem vele” – eleveníti fel az emléket Zubair, Safdar kuzinja, akivel este, a vacsorára készített párolt okra mellett beszélgetek. Az asztalnál ott a fél rokonság, és gyorsan kiderül, hogy Zubair arról híres, hogy mindenkivel, aki a faluba téved, leáll beszélgetni, legfőképpen persze a csinosabb lányokkal.

Itt kapok választ arra a kérdésre is, hogy miért mondta az aliabadi boltos olyan magabiztosan, hogy ismeri Magyarországot. Magyarországot ugyanis fél Pakisztán ismeri, még ha nem is nagyon tudja senki, hogy pontosan hol van. Egy időben ugyanis mindenkinek Komáromban gyártott Nokia mobiltelefonja volt az országban, amire rá volt írva: Made in Hungary. Valahol vicces, hogy egy alapvetően finn telekommunikációs termék alapján ismernek minket a világ másik felén, de ezen ne akadjunk fel. Szóval a lány, aki a Nokia telefonok hazájából érkezett, elkezdett beszélgetni a három dzsamalabadi fiúval.

Szó szót követett a traktor mellett, és a három unokatestvér meghívta Virit egy aznapi esküvőre. Pakisztánban és a Hunza-völgyben egyáltalán nem ritka, hogy az arra tévedőt behívják egy teára, egy ételre vagy éppen egy ünnepségre a helyiek. A bemutatkozás a lakodalmon olyan jól sikerült, hogy Viri maradt még egy pár napig, úgy megkedvelték.

A következő pár nap elmentek túrázni a közeli völgybe, és Viri segített barackot is szedni a családi gyümölcsösben. Aztán a közeli városban, Gilgitben töltöttek a fiúkkal pár hetet, ahová többen is egyetemre jártak. Három hét eltelte után bökte ki Viri Zubairnek, hogy tetszik neki Safdar, az unokatesó.

„Oké, mondd meg neki egyenesen” – javasolta a lánynak emlékei szerint Zubair, a többi pedig már ment magától. „Nagyon örülök, hogy összejöttek, ő az első ember a faluban, aki idegenként beköltözött” – teszi hozzá, miközben tölt egy stampedlit az esti eseményre felbontott kínai csempészszeszből.

Az 50 százalékos, felismerhetetlen alapanyagú pia műanyagosan Red Bull-ízű, erős tuttifruttis beütéssel. Annyira húzós, hogy a helyiek is inkább a szintén a közeli határon áthozott kínai sörrel hígítják, úgy isszák. Hogy a muszlimoknak tilos inni? A Felső-Hunza-völgyben élő wakhi nép ugyan muszlim, de egy szabadabb ághoz tartozik, ahol nem tiltott néha egy kis alkohol elfogyasztása.

Ez a szabadabb világ meghatározó volt abban, hogy Viri a Hunza-völgybe tévedt. Erről már másnap beszélgetek vele egy túrán, ami a falujukból indul, és egy 3400 méter magasan fekvő ősi település, Avgarch melletti legelőkre visz fel. Ez volt egyébként Viri és Safdar első közös túrája is, most mindketten elkísérnek, hogy felidézzék az emlékeiket. Mint Viri meséli, India felől érkezett Lahore-ba egy utazása során 2019-ben, és a szálláson a többi lány arról beszélt, hogy a Hunza-völgy milyen jó hely, szabadabb, lazább, mint Pakisztán más részei.

Így kapott kedvet Viri meglátogatni Hunzát, és így került Dzsamalabad mellé, ahol két falu között sétálgatott, amikor Zubair megszólította. Mint visszaemlékszik, valóban nem első pillantásra alakult ki a szerelem Safdarral, később kezdtek el figyelni egymásra. „Körülbelül három hét telt el, mikor először megcsókoltuk egymást, akkor kérte meg a kezem félig viccesen” - emlékszik vissza Viri. Ekkor még szerinte nem volt sok valóságtartalma a lánykérésnek.

Az érzelmek ellenére nem volt egyszerű a megismerkedés. A túrán szintén velünk tartó Safdar rámutat egy hirtelen felbukkanó gyíkra, ami a völgy egyik forró kövén napozva les minket félig leeresztett szemhéja mögül. Majdnem egy ilyen gyíkon bukott el a kapcsolatuk, amikor ugyanebben a völgyben túrázva Safdar tréfából az állat felé dobott egy követ, amire Viri nagyon kiakadt. Ma már inkább nevetnek ezen.

Mint Safdar mondja, sok vitán és megértésen keresztül lehet eljutni a kulturális különbségek áthidalásához. Ráadásul Viri minden tél elején elutazott, mert nem bírta a mínusz 20 fokos hideg teleket a fűtetlen házakban. A koronavírus-járvány kétéves szünete volt a legnehezebb, nem tudta, hogy egyáltalán visszajön-e még Viri a faluba. Amikor mégis visszajött, úgy döntöttek, hogy összeházasodnak. „Minden könnyebb itt a házassággal, társadalmilag és adminisztrációs szempontból is” – közli Safdar.

A jó kapcsolathoz Viri szerint az is kellett, hogy Safdar a pakisztáni átlagnál elfogadóbb, érzékenyebb típus, képes jól reagálni nehezebb helyzetekre. A házasság az első három évben folyamatosan téma volt, aztán közösen döntöttek végül mellette, mondja.

Néhány kötélhíd, meredek emelkedő és hirtelen kanyar után felérünk Avgarchba, ahol Safdarék egyik kuzinjának régi kőkunyhója áll. A most csak néhány nyári házikóból és a hozzájuk tartozó legelőből álló egykori faluban telepedtek le több évszázaddal ezelőtt az első wakhi emberek, akik Afganisztánból és Tádzsikisztánból menekültek az elzárt és biztonságos Boibar-völgybe. Innen népesítették be később a lenti Hunza-völgyet, ahol most számos településük fekszik. Az ősi időket egy ódon, fából összerótt mecset és egy düledező őrtorony idézi.

A kötelező teázás után feljebb hatolunk a Boibar-völgybe, Viri viszont úgy dönt, hogy egy több száz éves borókafa (Baltar Yarz) árnyékában vár meg minket. Mintegy 300 méterrel feljebb kitárul a völgy, feltűnik a környéket uraló, 6106 méter magas, hófödte Tupopdan-csúcs, és a róla érkező hatalmas gleccser, ami a völgynek az éltető vizet biztosítja.

Ezt a vizet még ebben a szárazságban és hőségben is hatékonyan használják fel: a szürkén és dühösen örvénylő gleccserfolyóból számtalan kis csatorna vezet ki, hogy a legelők füvét vagy a krumpliültetvényt táplálja. A lenti falvak is így tudnak sikeresen zöldséget és gyümölcsöt termeszteni: a gleccserek tisztább ágából ivóvíz, a zavarosabb folyóból öntözővíz érkezik a föld alatt vagy a föld felett kiásott kis csatornákban.

A felső legelőn néhány magányos marha lóbálja a farkát, a forró nap sugara már szinte üti az agyat. Bemenekülünk egy, a körülményekhez képest takaros, nyári pásztorkunyhóba. A pásztor – szintén kuzin – jó angolsággal kínálja a teát, amit itt tejjel/tejszínnel fogyasztanak, és egy nagyobb, rózsaszín sókristályt mártogatnak bele cukor helyett. A tea után még teszünk egy kisebb kört. A tájat uraló Tupopdan méltóságteljes nyugalma éles ellentétben áll a borókásokkal tűzdelt völgyben lezúgó gleccserfolyó piszkos dühével. Túlvilági érzés kerít hatalmába.

Lefele menet Safdar elmeséli a völgy legendáját: él itt egy szellem, ami megeszi a túl kíváncsi embereket, és kint hagyja a csontjaikat az út mellett. Látszik, ő maga is hisz a történetben, hiszen az egyik rokona tényleg látott itt csontokat, őt pedig szavahihető embernek tartja. Tényleg hisz benne, ezt már Viri mondja nekem kicsit később, akit ott találunk még mindig a famatuzsálem alatt. (Szerencsére nem csontok formájában.)

A szürkén kavargó folyó mellett haladva Viri elárulja: tavaly dőlt el véglegesen, hogy itt marad élete végéig. A rideg teleket leszámítva persze, amikor inkább Londonban keres némi kiegészítést vizsgázott nannyként, gyerekekre vigyáz.

Volt egy időszak, amikor arra gondoltak, hogy Pakisztánból Angliába vagy Magyarországra költöznek, de ez Safdarnak pakisztáni állampolgárként rettentő bonyolult lenne. „Lehet, nem is találná a helyét egy nagyvárosban” - teszi hozzá Viri. Safdar helyesel. Jobban örül, hogy maradtak végül. Sokkal erősebbnek érzi magát itt, ahová a gyökerei kötik. Álma, hogy lesz egy saját vendégháza fent a Boibar-völgyben. Közben leteszi a hegyivezető-vizsgát, és túrázókat kalauzol majd a hegyekben.

Viri szeretné felfuttatni családi vendégházukat, ami nemrég indult, de már szájról-szájra terjed a híre a hátizsákos vándorok között. Két nap alatt érkezik ide argentin biciklis, német túrázó, kanadai stoppos. Mind hallották valahol a völgyben, hogy van egy magyar lány által vezetett olcsó, nem a belföldi nagypénzűekre, hanem inkább a csóró nemzetközi hátizsákosokra koncentráló „homestay”, ahol jó a hangulat, a hálóterem tiszta, az étel pedig ízletes.

Ez utóbbi nem csoda, hiszen Safdar húga és anyja is besegít a vendéglátásba: ők főznek. A konyha a vendégház melletti épületben van, ahol a nagy család többi része él. A családi közös munka alól nincs kivétel. Amikor a völgyből megérkezünk a faluba, épp sárgabarack-pucolás folyik. A völgy egyik fő exportcikke az aszalt sárgabarack. Beülünk mi is segíteni, legalább alkalmam nyílik beszélgetni Safdar mamájával.

Mint elmondja, régóta élnek itt, nagy a rokonság: a falu 350 lakosának körülbelül hetede szegről-végről hozzátartozó. Nem ez az első a környékbeli falvakban, hogy külföldről nősül be valaki a családba, de azok a párok mind elköltöztek valahová. Ez volt az első gondolata akkor is, amikor meglátta Virit: az ő fia is el fog menni. Ehhez képest nagyon meglepte, hogy Viriék a faluban maradtak és letelepedtek, és ennek nagyon örül. A rokonság is meglepődött, hogy Viri tanulja a nyelvet és segít a ház körül. Szeretik az emberek, befogadták őt, mondja Safdar anyja.

„Igen, valószínűleg inkább féltek egy kicsit a helyzettől, mit várhatnak tőlem” – idézi a kezdeteket Viri. „Attól is tartottak, hogy tetszeni fog-e nekem itt az élet a faluban, nem gondolták volna, hogy végül tényleg megszeretem Dzsamalabadot” – teszi hozzá.

Safdar mamája szerint a magyar lány megtanulta a helyi szokásokat, bár vannak még helyzetek, amikor nehezebben mozog. Erről Viri azt meséli, hogy leginkább akkor elveszett, amikor a közös ünnepeken a nők között marad. Annyira még nem érti a nyelvet, és ilyenkor kicsit kívülállónak érzi magát. Nem a vallás miatt, mert mindenki tudja róla, hogy nem muszlim, és nem is lesz, ilyen kötöttség-elvárás egyáltalán nincs az életében. Csak egy kicsit kilóg. De az érzés rögtön elmúlik, hogy ismét a családdal, Safdarral van.

Végzünk a barackpucolással, gyorsan hűvösödik. A környező 5-6 ezres hegyek korán elnyelik a napot, a hőség egy csapásra megszűnik. Kiülünk a ház elé, ejtőzünk, beszélgetünk a friss vendégekkel. Bár másnap korán reggel indulunk egy komolyabb gleccsertúrára, még nem dőlünk le.

Itt van idő mindenre, elkapkodni nem kell semmit. A valós időhöz képest mindig legalább félórás csúszásban levő „pakistani time” lassan, komótosan, de magabiztosan halad előre. Mint az innen nem látható, de valahogy mégis érzékelhető gleccser a felső völgyben.