Kummantottunk az olimpiai döntőben, ez is kellett a győzelemhez

Ábrahám Attila szülei első generációs értelmiségiek, bérből és fizetésből éltek, nem ismerték közelről az élsportot, de még a sportot sem nagyon. Ábrahám négyéves volt, amikor Petőházáról Győrbe költöztek. Ott a hat évvel idősebb bátyja, Csaba kezdett el kajakozni, őt kísérte el az edzésekre. Amíg nyár volt és jó idő, örömmel ment, a téli futást, az úszást, a tanmedencében való kajakozást viszont nem kedvelte, ezért akkor elmaradozott. Májusonként újra megjelent, de az őszi, téli lógások miatt nem bántották, szívesen látták, nem volt semmi baja abból, hogy eleinte nem volt annyira lelkes és szorgalmas.

„Szerencsém volt, hogy ezt tolerálták az edzőim. Ma már az ilyen típusú, ráadásul később érő gyerek hamar lemorzsolódhat. Az edzőimen nem volt teljesítménykényszer, a pénzük nem függött a csoport vagy az egyéni sikerektől, nem kalkuláltak azzal, mennyi pénzt hozhatok neki.

Baromira nem is érdekelt akkor még, hogy olimpiai bajnok legyek.

Ugráltunk a stégről a vízbe, ha már jó idő volt, kenyérrel etettük a kacsákat, menekültünk a vízi rendőr elől, ha éppen tilos volt fürödni, vízitúráztunk, mi ezt élveztük. Ma már nehezebben férne bele, hogy valaki csak hetedikes-nyolcadikos korában kezd el igazán a sporttal foglalkozni. Nem biztos, hogy most olimpiai bajnok tudnék lenni ilyen indulással.”

Mivel a bátyja a Kecske becenevet kapta, ezért ő Gida lett. A bátynak volt esélye, hogy kikerüljön a Los Angeles-i olimpiára, kajak egyes ezer méteren, vagyis a királyi távon, a legjobb tudott lenni a hazai mezőnyben. A bojkott miatt viszont nem mehetett, az NDK-ban megrendezett pótolimpián motivációját vesztve negyedik lett. Nem sokkal később újabb dráma érte, érszűkülete és veseproblémái miatt nem kapott sportorvosi engedélyt, eltiltották a versenysporttól. A fiatalabbik Ábrahámban nem tudatosult, hogy testvére álmaiért is küzdeni fog. Nehéz eldönteni, hogy tehetségesebb volt-e a bátyjánál.

Ábrahám Attila 1985-ben mindenesetre az ifik világbajnokságán ezüstérmes lett párosban, és mivel ez a vb Róma mellett volt, pápai áldást is kapott II. János Páltól. Szegedre felvételizett, matematika–földrajz szakos tanár akart lenni, majd a Honvédba igazolt. A felnőtt válogatott akkori vezetője, Parti János nem nézte jó szemmel, hogy továbbtanult, akkoriban az volt az uralkodó nézet, hogy a tanulás ráér az élsport után. A jó eredményei ellenére az áttörés nem ment könnyen. 1987 végén megnyert egy őszi, hazai versenyt ezer méteren, ami után – a válogatási elveknek megfelelően – a felnőtt válogatott keretbe kellett volna kerülnie. Mivel ennek ellenére sem számított rá a kapitány, úgy érezte, ellenszélben van.

„Angyal Zoltán volt az edzőm, és azt mondta Partinak, hogy ennél többet nem tehetek a kerettagságért, ha így sem kellek, akkor megmondja nekem, összpontosítsak inkább a tanulásra. Ennek hatására a kapitány ceruzával odaírta a nevem a táblázat végére, mint egy megtűrtnek. Az egyetemen halasztottam, azt az évet a sportnak szenteltem, és az összkép azt mutatja, jól tettem. Hemingway jut eszembe, Az öreg halász és a tengerben azt írta:

készen kell állni a szerencsére.”

A kajakban akkor zajlott le egy jelentősebb újítás, technikai forradalom, a falapátok helyett megjelent a Wing lapát, ami műanyagból, ívelt formában készült. A nemzetközi élmezőny erre váltott, mert ez jobban megfogta és tartotta a vizet, sokkal hatékonyabbá tette a hajó haladását. Mivel a férfi-kajaknégyes 1986-ban és 1987-ben győzött a vb-n, a kapitány nem szeretett volna változtatni az összeállításon: Csipes Ferenc, Gyulay Zsolt, Fidel László és Kovács Zoltán helye biztosnak látszott. Fidel és Kovács kitartott a falapát mellett, Ábrahám és a másik honvédos, Hódosi Sándor már a jéghideg vízben is próbálgatták az új típust. Az edzőjük, Angyal Zoltán a motoros csónakkal törte előttük a jeget, de a víz így is a kajakokra fagyott. Ennek meg is lett az eredménye: a hazai válogatókon nem volt igazi ellenfelük. 1988-ban a régi összetételű négyes csak szenvedett, a nemzetközi versenyeken lemaradtak. A korábbi egység sorozatos nemzetközi kudarcai, valamint a trónkövetelők miatt Csipes és Gyulay mellé Ábrahám és Hódosi került.

„Csipes és Gyulay karakán kiállása hatott igazán a kapitányra, amikor azt mondták, ők csak az egyesre készülnek, ha marad az eredeti felállás, a négyessel nem égetik magukat. Parti meghátrált. A hozzáértők tudták, hogy nem elvtelen egyesületi érdekről van szó, hanem ennek az új egységnek lehet esélye az olimpián. Minden versenyeredmény, jegyzőkönyv, valamint a csapatszellem és a kirobbanó egyéni teljesítmények ezt támasztották alá. Mehettünk az olimpiára, igaz, nemzetközi tapasztalat nélkül. Előtte nem indultunk versenyen ebben a felállásban, sőt nekem az első felnőtt válogatott szereplésem volt, 21 évesen. Mindenki olimpiai újonc volt a négyesben, mindenki másként élte meg, kezelte a helyzetet. Én ezt a stratégiát választottam, hogy ez is csak egy verseny. Mert ha arra gondolok, hogy az ókori görögök óta erre vágyik minden sportoló, vagy ha a képzeletemben megjelenik a márványtáblába vésett nevem, már vesztes vagyok.

Sokan mondják, a versenyt az edzésen lehet megnyerni, de szerintem a versenyt az edzésen csak elveszíteni lehet. A nagy versenyt akkor kell megnyerni, amikor elkezdődik. Nem számít, hogy tízből kilencszer ki nyerne, ha a tizedik az olimpia, arra emlékszik mindenki.

Nekünk a párost ötszáz méteren nem sikerült megnyerni Csipessel. Mivel a középfutamban a legjobb időt teljesítettük, aranyesélyessé váltunk. A döntőben a legszélső pályára kerültünk, nem volt még irányított sorsolás. Nem láttuk az igazán nagy riválisainkat, az új-zélandi és a szovjet egységeket. A mellettünk haladó olaszokra figyeltünk, velük együtt edzettünk július óta. Megbeszéltük Csipessel, hogy 250-nél emeljük csak fel először a fejünket, nem nézelődünk futam közben. A rajt után az olaszokat mintha hátrahúzták volna mellőlünk. Az hittük, nagyon a mezőny előtt lobogunk. Féltávnál viszont azt láttuk, hogy az új-zélandiak elöl vannak, több hajóhosszal előttünk.”

Csipes nem esett pánikba vezérevezősként, irgalmatlanul elkezdték nyomni, végül vaskos egy századdal megelőzték a negyedik NSZK-t. Annyira szoros volt a befutó, hogy a lelátóról először a negyedik helyhez gratuláltak nekik a magyar szurkolók. Szégyelli magát egy kicsit, mert az eredményhirdetésnél flegma volt, pofákat vágott. „Nyerni akartam, és nem tudtam örülni a bronznak, de hát egy 21 éves nyeretlen így viselkedik. El tudom képzelni, mennyire irritáló lehettem, hiszen mégiscsak érem volt a nyakamban, ami sokaknak mindig csak egy álom marad. Átestem ezen a gyerekbetegségen, szerencsére nem vakartam el, így nem maradt rajtam nyoma sem.”

A négyes az elő- és középfutamokban is magabiztosan ment, a németek és szovjetek akkor látták először ezt a formációt. Egy nem várt esemény azonban feszültséget okozott. Az 1000 méter egyik favoritja, Csipes Ferenc 750-ig vezetett egyéniben, úgy tűnt, hogy utolérhetetlen. Utána viszont megelőzték és a mezőny végén kullogott a célba. Két óra múlva kezdődött a négyes döntője, rendbe kellett tenni Csipes fejét és lelkét, hogy ne ússzon el az, amire olyan keményen készültek. A válogatott orvosa, Dobos doktor megörökítette kamerájával, Ábrahám szerint tapintható volt az öltözőben a feszültség. Angyal Zoltán szavai jól hatottak a társaságra, mindannyian próbálták vigasztalni Csipest, hogy tud ő kajakozni.

„Jól sikerült a rajtunk, egy beülővel, két méterrel megelőztük a nagy rivális németeket, akik a mellettünk lévő pályán rajtoltak. Azt beszéltük meg a futam előtt, hogy mögöttük haladunk féltávig. Talán egy kicsit arcoskodásnak tűnik, de hiába vettünk vissza a rajt után, sehogyan sem akartak elénk kerülni.

Teljesen kivettük az erőt a hajóból, hogy előzzenek már meg végre, mert abba a csapdába sem akartunk esni, hogy idejekorán ellőjük a puskaport.

Kummantottunk, mert sokkal erősebbek voltunk. Ötszáznál ritmust váltottunk, megindultunk, aztán nem volt tovább mese. Olyan erősek voltunk, hogy száz méter alatt adtunk tízet a németeknek. Olyan sebességkülönbség alakult ki, hogy máig sokan emlegetik azt a versenyt. A tévéközvetítés képe ekkor teljesen mást mutatott, a mezőny hátsó felét. Amikor újra az elejét mutatta a kamera, már nagyon elöl dübörögtünk. Az utolsó 250-re már csak tessék-lássék indultunk meg újra, bár az eredeti taktika szerint akkor kellett volna leszakítani az ellenfeleinket magunkról. Az utolsó métereken pedig már csak arra vigyáztunk jószerivel, hogy fel ne boruljunk. Előbb lettem olimpiai bajnok, mint világbajnok.”

Itthon hatalmas szeretetet kaptak, négyesben ez volt az első magyar olimpiai aranyérem, az év hátralévő részében élvezték a népszerűséget. Magyarország 1991-ig veretlen maradt a vb-ken. Még abban az évben, 1991-ben, a Párizsban megnyert világbajnoki cím után, már túl a csúcsformán elmentek Barcelonába, a következő olimpia helyszínére, az ott rendezett próbaversenyre, az előolimpiára. Ábrahám hibának nevezte, hogy elindultak négyesben, mert a verhetetlenség mítosza ekkor megtört. Az 1992-es barcelonai olimpiára a nemzetközi élmezőny egy akkor forradalminak számító technikai újításként, szénszálas anyagból készült hajótípusra váltott, Ábrahámék viszont kitartottak a kevésbé merev fahajó mellett. Ez olyan volt, mintha gumimatracon eveztek volna, a címvédés végül nem sikerült, de így is erő felett teljesítettek. Ábrahám sikerrel dolgozott azon, hogy ma már úgy érezze, megnyerték az ezüstérmet és nem elveszítették az aranyat. A második helynek most már tud örülni, bár ha nem lenne olimpiai aranya négy évvel korábbról, nem biztos, hogy őszinte lenne a mosolya.

A barcelonai olimpián Knézy Jenő közvetítette a négyes versenyét, akivel nemsokára a Telesport szerkesztőségében kollégák lettek, mert elfogadta Vitray Tamás invitálását 1992-ben. Abban az évben, még az olimpia előtt, volt egy pódiumbeszélgetés, amelyen a magyar sportújságírás kimagasló alakjai voltak a vendégek. A felnövő új sportújságíró-generáció szabadon kérdezhetett tőlük. Szinte az egész beszélgetés, minden kérdés arra irányult, hogy Keller József szándékosan rúgta-e fejbe Romanek Jánost egy Fradi–Vác bajnokin, amiben utóbbi súlyosan megsérült. Nem tudta szó nélkül hagyni Ábrahám, és amellett érvelt, hogy a hazai sikersportágaknak, köztük a kajak-kenunak, nagyobb figyelem kellene a sajtóban. Vitraynak tetszett a megszólalása, jelezte neki, hogy van egy tisztességes ajánlata, menjen be a szerkesztőségbe, nézzen körül, hogyan zajlik ez belülről.

Úgy gondolja, hogy bár nem volt a legtehetségesebb riporter, nagyon élvezte a szerkesztői munkát. 1995-ben a Honvéd férfi-kajakcsapatának szétszéledése után az MTV SE színeiben versenyzett, világbajnoki ezüstérmet is szerzett, az 1996-os atlantai olimpiára már nem sikerült a csapatba kerülnie. „A gyanútlan fiatal sportoló elhiszi, hogy tényleg nagyon fontos, de amikor öregszik, már nem az. Amikor pedig a civil életét kezdi, akkor a pozícióban lévők nyomják vissza az ajtót, amit ő szeretne kitárni.”

A testnevelőtanári diploma után jogi diplomát szerzett Szegeden. 2004-ben aztán egészen más vizekre evezett.

Ő lett az újonnan alakuló Nemzeti Sporthivatal vezetője. Egy beszélgetésen elmondta az elképzeléseit, jövőképét a magyar sportról Gyurcsány Ferenc sportminiszternek. Sokáig nem történt semmi, aztán épp a gyerekeit vitte oviba, amikor 2004. szeptember 30-án reggel megcsörrent a telefonja, a miniszterelnökké avanzsáló Gyurcsány volt a vonal végén. Felkérte, hogy legyen címzetes államtitkári rangban a magyar sport vezetője 2004. október elsejétől. Nem volt könnyű időszak, mert az olimpiai sikereket magyar doppingesetek árnyalták be akkoriban.

„Elvállaltam, a feladatot, amiben – így utólag bevallhatom – benne volt az égig érő naivitásom is. Sosem voltam egyik pártnak sem a tagja, szakmai feladatként tekintettem az ügyre, olimpiai bajnokként, testnevelőtanárként, a szabadidősportban dolgozóként úgy véltem, hozzá tudok tenni a magyar sporthoz. A sport területének akkor keresték újra a helyét a rendszerben, megjártuk a Miniszterelnökséget és a belügyet is. Viharos időszak volt. Nagyon sokat dolgoztunk, jó kollégáim voltak. Folyamatos fejfájás gyötört, amíg át nem láttam a sok, szerteágazó ügyet. Mivel nem voltam kormánytag, nem jártam kormányüléseken, nem tudtam direktben felvázolni, hogyan képzelem el a jövő magyar sportját. Az elődöm sportminiszterként épp Gyurcsány volt, furán nézett volna ki, ha kritizálom az addigra már előkészített költségvetést. Az élsport és az utánpótlás-nevelés, valamint a szabadidősport területe nem vagy-vagy kérdés. Mindegyik nagyon fontos, nagyon kell ügyelni a szabályozási, illetve a finanszírozási kérdésekre is. A sport ezen területei, illetve én idesorolom a testnevelés és az iskolai sport ügyét is, akkor működhetnek igazán jól, ha kölcsönösen segítik egymást. A sportminisztériumot amúgy azóta sem állították vissza, pedig szerintem jó lenne. Később, saját bőrömön tapasztaltam, milyen, amikor beskatulyáznak. Ha pusztán érdek alapján nézném, akkor azt mondanám nem érte meg. 2006-ban, amikor úgy nézett ki, hosszabb távra lehet tervezni, már akadt jelentkező a helyemre.

2010 óta pedig azt kapom, csak nem képzelem, hogy a múltammal bármire is juthatok. Van egy ilyen furcsa tulajdonságom, sosem védem a hátam.

Ha valamit elirigyelnek tőlem, akkor is biztos vagyok benne, hogy jól alakul anélkül is az életem, új kalandok, új kihívások várnak folyamatosan. Hozzászoktam már, ahogyan a sportban, a sportirányításban is üstökösként jelentem meg, maradtam ott egy ideig, majd odébb sodródtam. Talán ez a sodródás a sorsom része, egyfajta driftelméletszerűség szerint változom. Szerencsés és boldog, hitemben megtartott, istenkereső emberként látom magam.”

Népegészségügyi miniszteri biztos lett, és volt egy nyilatkozata, amiért majdnem keresztre feszítették. Azt mondta, odaadna egy olimpiai aranyérmet azért, ha egymillió ember kezdene aktív testmozgásba, és tudatosan figyelne az egészségére. Ezt a megállapítását most is tartja.

„A jelenlegi kormányzat nagyvonalú a sporttal, ezért minden szereplő hálás lehet. Az élsportra költött pénzből viszont önmagában nem lesz megtakarítás az egészségügyi kiadásokban, nem lesz egészségesebb tőle a társadalom. Szilágyi Áron harmadik olimpiai aranyától sem lesz érdemben aktívabb, egészségesebb az ország. Ugyanakkor az olimpiai sikerek részei a nemzeti büszkeségünknek, identitásunknak. Áron, Csipes Tamara és a többi sportolónk sikere, küzdeni tudása, elhivatottsága jó a lelkünknek. Bízom benne, hogy valami ilyesmit tudtunk mi is adni, annak idején, ennek az országnak.”