Százezer Real-drukker hallgatott el, amikor gólt rúgott Iker Casillasnak

Az előző részek tartalmából:

• Az első részben Kovács Kálmán arról is beszélt, a francia klasszis Eric Cantonával versenyzett egy angol szerződésért
• A második részben Horváth Ferenc azt mondta, ha nem Magyarországra születik, többet kihoznak belőle
• Dombi Tibor megígérte, megtanul focizni, ha kijutunk a világbajnokságra
• Hrutka János elmondta, hogy ajándék életet adott neki a futball
• Sebők Vilmos győztes gólt lőtt a Bayernnek, itthon Knézy Jenőnek üvöltött ki a nézőtérre a találata után
• Lisztes Krisztián a szibériai gyerekkor után itthon és Németországban is bajnok lett, a csúcson volt, amikor kettétörte a pályáját egy súlyos sérülés
• Torghelle Sándor, aki három világbajnok nemzetnek gólt rúgott
• Kozma István, aki a Liverpool nyitott buszán ünnepelte a kupagyőzelmet, John Barnes kalauzolta a Wembley-ben.
• Dárdai Pál berlini legenda lett, és már a két fia is játszott a Bundesligában

Vadócz Krisztián Kispesten nőtt fel, hatéves korában, 1991-ben a Honvédban kezdett futballozni. Amikor 15 évesen egy serdülőtornán a legjobb játékosnak választották, a serleget magától a kispesti legenda Puskás Ferenctől vehette át, amire máig nagyon büszke. 17 éves korában már az élvonalban is bemutatkozott, és 19 volt, amikor először pályára lépett a felnőttválogatottban, Lothar Matthäus kapitánysága idején. Pontosan emlékszik a dátumra: 2004. november 30-án a szlovákok elleni válogatott meccsen a kezdőcsapatban vette számításba a kapitány, 66 percet volt a pályán. A találkozót Thaiföldön játszották, a Nemzeti Sport Vadóczot egy kígyóval a nyakában fotózta le. A német kapitány már akkor megemlékezett róla egy sajtótájékoztatón, hogy milyen jól használja mindkét lábát, amikor még az NB I.-ben sem ismerték sokan a nevét.

Még mindig csak 20 éves volt, amikor 2005 nyarán Guy Roux, az Auxerre szakmai igazgatója igazolta le a francia topcsapatba (ahol egyébként korábban Kovács Kálmán is játszott). Vadóczot egy bolgárok elleni korosztályos meccsen nézték ki, utána néhány bajnokin még figyelték, Roux még egy argentinok elleni meccsre is eljött, csak azért, hogy megnézze, hogyan melegít be. Ötéves szerződést tettek elé. A klub abban az évben megnyerte a francia kupát, vagyis igazán nagy kihívás volt, hogy abba a csapatba bekerüljön. Bár a szakmai igazgató odavolt érte, a csapat edzője, Jacques Santini a tartalékcsapatba irányította, és a francia negyedosztályba került. (Santini egyébként korábban vezette a francia válogatottat is, de Roux-val nem jöttek ki jól, egy év után elváltak.)

A francia ligából 2007. februárban kölcsönbe került Skóciába, a Motherwellhez. „Gipszbe is lehetne tenni a nyakam” – mondta egyszer arról, milyen a skót liga. Azt akarta érzékeltetni, hogy a középpályán habozás nélkül átrúgják a labdát a védők, ezért mindig felfelé kell néznie. A Glasgow melletti városból vezetett az útja a holland NEC Nijmegenhez 2007 augusztusában, ahol a beilleszkedését a magyar kapus, Babos Gábor segítette. Szüksége is volt rá, mert az első meccsén kicsit megalázó módon, már a 40. percben lecserélte az edzője, a félidőt meg se várva.

A csapat a szezon első felében az utolsó helyen állt, aztán egyszer csak beindultak, 19 meccsből tizenhetet megnyertek, Vadócz folyamatosan a pályán volt, gólokkal is segítette csapatát. A szezon végén a nemzetközi kupahelyért zajló rájátszásban egy parádés, 7-0- győzelemmel az UEFA-kupában való indulást is elérték. Az elismert holland szaklap, a Voetbal International a bajnokság ötödik legjobb játékosának és a klubja legjobbjának választotta meg Vadóczot, de a nemzetközi kupameccseket már nem várta meg a hollandokkal, a spanyol élvonalbeli Osasunához igazolt, ami egymillió eurót fizetett ki érte.

A spanyol álom

Az Osasuna a 17. helyen fejezte be az előző szezont, vagyis nem számított különösebben nagy csapatnak a spanyol mezőnyben. A harmadik fordulóban az éllovas Valencia ellen játszott először Vadócz a kezdőcsapatban, két, akkor még ismeretlen, de később a spanyol válogatottságig jutó, saját nevelésű játékos, Cesar Azpilicueta és Nacho Monreal mellett.

Novemberben, az Almeria ellen szerezte meg az első gólját a spanyol ligában, akkor két percre küldte be Camacho edző, és az első labdaérintésre betalált, a 3-1-es végeredményt beállítva. Ezzel 15 év után volt ismét magyar gólszerző a világ egyik legjobb bajnokságában (Limperger Zsolt 1993-ban a Burgosban talált be előtte).

Az egykor a válogatottat is irányító Juan Antonio Camacho játékosként a Real Madrid egyik legendája volt, 600 meccset játszott a klub színeiben, az 1984-ben Eb-ezüstérmes válogatottban is ott volt. Camacho nemcsak védekező szerepkörben, hanem a csatárok mögött is bedobta Vadóczot a mély vízbe. 2009 januárjában a Barcelona ellen úgy veszítettek 3-2-re, hogy 2-1-re még vezettek, aztán a hajrában jött Xavi és Messi, és megfordították a meccset a katalánok. Pár héttel később a Forlánnal és Agüeróval felálló Atléticót Madridban verték 4-2-re, a második gólt Vadócz szerezte, ezzel a sikerrel mozdultak el a kieső helyről. A szezon végén a BL-győztes Barcelona elleni 1-0-s siker jelentette végül számukra a bentmaradást, de azon a meccsen a magyar középpályás nem kapott lehetőséget a játékra.

A 2009–2010-es idényben négy gólt jegyzett, az egyik különösen emlékezetes: a Zaragoza ellen 35 méterről vágta be a léc alá, a Marca tudósításának az volt a címe, hogy „Vadócz bombája miatt érdemes volt jegyet váltani a meccsre”. A Real Madridnak is rúgott egyet, méghozzá annak otthonában, a Bernabeu stadionban. Vadócz góljával még vezetett is az Osasuna, de C. Ronaldo két találatával végül megfordította az állást a Real. A videón a 25. másodpercben a Zaragoza elleni nagy gólja látható, majd az, amit a legendás Iker Casillasnak rúgott a Real ellen:

„Elém került a labda, tudtam, hol nem érheti el Casillas, és sikerült is oda rúgnom. Igazán boldog akkor lettem volna, ha Masoud számít a passzomra, amikor 2-1-nél ketten mentünk a kapu felé, de valamiért azt gondolta, hogy el fogom rúgni. Ha a Barcelonának is gólt tudtam volna rúgni, akkor elmondhatnám magamról, hogy mind a három nagy spanyol sztárcsapat ellen eredményes voltam. De ezzel önmagamtól sohasem kérkednék, nincs értelme felvágni, ezzel haknizni nem érdemes, ovis szintű.”

2011-ben az Osasuna a 11. helyre érkezett be a szezon végén, Vadócz maradhatott volna a csapatnál, de nem látta értelmét, mert Raul Garcia visszatért a klubhoz a középpályára, ami az ő lehetőségeit jelentősen csökkentette. Így aztán 9 góllal búcsút intett a spanyol bajnokságnak, azóta sem játszott magyar játékos a ligában. (Garcia később az Atleticóval két BL-döntőben is játszott.) Az utolsó átigazolási napon így visszatért Nijmegenbe, és akkor talán még ő maga sem gondolta, hogy milyen úton indul el. Hollandiában csak egy szezont maradt, aztán:

• Dánia (Odense) → India (Pune) → Svájc (Grasshoppers) → Spanyolország (Alavés) → Ausztrália (Perth) → India (Mumbai) → Hongkong (Kitchee) Budapesti Honvéd → Hongkong (Kitchee) → Honvéd → Uruguay (Peñarol és Montevideo Wanderers).

Úgy tűnt, a válogatottbeli szereplését befejezte 2011. októberben, de Georges Leekens idején még két meccsre visszakerült 2018 nyarán. 42-szer szerepelt a magyar nemzeti csapatban, két gólt szerzett. Nem esett jól neki, hogy a magyar újságok arról írtak, nincs a középpályán hadra fogható játékos, miközben úgy érezte, nemcsak akkor tudott volna segíteni, amikor Spanyolországban játszott, hanem később is, amikor visszatért Hollandiába, vagy amikor az Odense középpályása volt Dániában.

Az uruguayi kincsesbányában még nem fordult meg magyar

2020 telén, 35 éves korában került Uruguay emblematikus csapatához, a Peñarolhoz, ahol a 2010-es világbajnokság gólkirálya, Diego Forlán lett az edző. Forlánnal a hongkongi Kitchee-ben futballozott együtt korábban, tetszett neki a hozzáállása, ezért magával vitte. Öt meccsen át megtapasztalhatta, milyen a helyiek jellegzetes szurkolása, utána a koronavírus-járvány miatt a stadionok bezártak. Az uruguayi El Clasicón, amikor a Peñarol a Nacionallal csap össze, a mezőny egyik legjobbjának választották. Úgy gondolta, hogy Uruguayban nem akar más csapatban játszani, de az élet úgy hozta, hogy a napokban rábólintott a Montevideo Wanderers ajánlatára, és még játszik egy legalább egy szezont.

„Azért is furcsa nekem a múltról beszélni, mert abszolút a jelenben élek, és mindent megteszek az edzéseken, hogy a Nacional elleni Szuperkupa-döntőn engem is pályára küldjön a mester. Összefutottam egy Nacional-drukkerrel a minap, és azt mondta nekem, örül, hogy még maradok az országban, de ellenük majd nem muszáj jól játszanom. Az Alavés edzője Javi Calleja lett, a korábbi csapattársam az Osasunából. A Peñarol egyik legnagyobb ígérete, Facundo Pellistri egy manchesteri kitérővel éppen most igazolt oda. Nem rossz érzés, amikor felhív, és megkérdez a srácról, akivel együtt játszottam a Peñarolnál. Megszerettem Uruguayt, az a futball egyik kincsesbányája. Fel sem tűnik, hogy a legkomolyabb sztárcsapatokban mennyi uruguayi van, mert általában leragadunk Luis Suareznél vagy Edinson Cavaninál.

A titok nem túl bonyolult, nyomás alatt is gyorsan passzolnak, gyorsan gondolkodnak, alázatosak, de harciasak, ez adja a versenyképességüket szerte a világban. Kevés a ki nem kényszerített hiba, miközben nálunk nagyon sok. A korosztályos edzőm azt mondta, ne bántsd az ellenfelet, úgyis visszaadja a labdát. Itt nem adja vissza. Rosszul érzik magukat, ha jön egy olyan korosztály, ahonnan nem jut el senki valamelyik európai sztárklubhoz.”

A Honvéd továbbra is a szíve csücske, külföldön is nézte a klub meccseit. Ha itthon van, mindig megnézi a fiatalokat, be is áll közéjük, és próbálja ellátni őket a tanácsaival, egyfajta mentorszerepet játszik az életükben, formálja a játékosok gondolkodását és hozzáállását.

És akkor most jöjjön a három állandó kérdésünk.

Elégedett-e a pályafutásával, nem volt több benne?

A legfontosabb, hogy a pályafutásomat még nem zártam le. Mindenki arról álmodik, amikor elkezd focizni, hogy majd lesz 10 éve a Juventusban vagy a Manchester Unitedben. Százezer gyerekből ez egynek vagy kettőnek sikerül. Amit én elértem, az a három szezon a spanyol bajnokságban, motiváló lehet a fiataloknak, de én arra is büszke vagyok, hogy 400 meccset játszottam máshol is a világban. Azokban a pillanatokban, amikor klubot kellett váltanom, a legjobb döntéseket hoztam meg. Előfordult, hogy a távozásom a saját döntésem volt, de az is megesett, amikor a klub másban látta a megoldást. Olvastam, hogy elneveztek a futball Magellánjának, annyit utazom. Ha lett volna lehetőségem 10 évet lehúzni a Juventusban, akkor nem mozdulok. De egy pillanatra sem sajnáltam, amikor például Dániába mentem, mert meg akartam nézni, honnan jönnek a Laudrupok. Most is azt mondom, ha egy magyar játékosnak lehetősége van, menjen el otthonról. Indiában együtt játszhattam a francia világbajnok David Trezeguet-vel. Mindenkinek beugrik, mekkora aranygólt rúgott az olaszoknak az Eb-döntőben 2000-ben, én mégse szólíthattam őt őkegyelmének, noha az érdemei, a képességei alapján kijárt volna neki. Tőlem várta a labdákat, együtt kellett meccseket nyernünk. Sokkal jobb vele egy csapatban lenni, mint ellene. Indiában is játszottam 60 ezer néző előtt, emiatt sem lehet szégyenkeznivalóm.

Mi volt a legkellemetlenebb beszólás és a legnagyobb dicsőítés a pályája alatt?

Biztosan szidtak, amikor a Honvédban játszottam, ez a játék velejárója. A szurkoló már csak olyan, ha valakit jobban szeretne látni a csapatban, és más játszik ott, nem kedveli. Ha betesznek a csapatba, akkor valaki ezzel együtt kimarad, és ha az a valaki szimpatikusabb a drukkereknek, persze, hogy engem szidnak. Büszkeséggel tölt el, amikor az Osasuna játékosa voltam, és nem estünk ki. Amikor Nijmegenben voltam, vagy a Grasshoppersnél, vagy Honvédnál, akkor sem. Amikor már nem voltam ott, nem is ment úgy a csapatnak. Nincs ok-okozati összefüggés a távozásom és a kiesés között, de tény, hogy amikor ott voltam, szorgosabban gyűjtögettük a pontokat. Nem készítettem statisztikákat, mennyi pontot szereztek velem a csapataim vagy később a távozásom után. De az jó dolog, hogy a kiesés keserűségét nem éltem át. Hasznos tagja lehet lenni egy közösségnek kevésbé látványos, de szorgos játékkal is. Tudom, hogy sok kommentben cikiznek, hány országban jártam, de mindenhol megálltam a helyem, ahová kerültem. Ha más magyar oda akarna menni, ahonnan eljöttem, biztos nem mondják azt, hogy rossz tapasztalatokat szereztek miattam.

Amikor visszatértem 2015-ben Spanyolországba, a már másodosztályú Osasuna az Alavéssel játszott, és végigfutott a hideg a hátamon, amikor az Osasuna drukkerei engem éltettek, rólam énekeltek. Ilyesmire nem lehet felkészülni, engem meghatott, amikor a meccs után ölelgettek.

Mire tanította meg a futball?

A csapatszellem fontosságára. Kitartásra. Sok edzőm volt, sokat láttam. Nemcsak Magyarországon vannak gyengébb edzők, hanem sokfelé a világban. Egy edző egy gyengébb csapathoz 30 százalékot hozzá tud tenni, egy rossz edző jó esetben nem tesz hozzá, rosszabb esetben még le is húzza a csapatot, ha ráerőlteti a játékosokra a rossz elképzelését. Egyszerű példa: középpályás vagyok, tudom, hogy mit kér az edző, megteszem, mert ha nem teszem meg, akkor kihagy a csapatból. Még ha a helyes az is lett volna, amit én belülről éreztem, amitől a csapat talán jobb lehetne. Nem könnyű helyzet, volt részem ilyenben, ezt is el kell viselni. 36 éves leszek, minden nap igyekszem bizonyítani, hogy még fel tudom venni a versenyt ebben a magyarnál jobb bajnokságban a fiatalokkal, a válogatottságról sem mondtam le.

Szerencsére kevés sérüléssel megúsztam az eddigi pályafutásomat, és még nem is akarom lezárni. Amikor a Puskás Aréna megnyitóján Uruguay volt a vendég, jól lehetett látni, ha felgyorsítanak, bajba tudunk kerülni. Nagyon jó alapot kapnak a játékosok ebben a bajnokságban, örülök neki, hogy engem itt még nem kiabálnak le a pályáról, hanem ott vagyok, ahol Gargano vagy Cristian Rodriguez, vagy Maxi Pereira, akik egy topliga után hazatértek, és itt játszanak mind Uruguayban.