Dombi Tibor azt ígérte, megtanul focizni, ha kijutunk a világbajnokságra

• Az első részben Kovács Kálmán arról is beszélt, a francia klasszis, Eric Cantonával versenyzett egy angol szerződésért
• A második részben Horváth Ferenc azt mondta, ha nem Magyarországra születik, többet kihoznak belőle.

Dombi Tibor Sárrétudvariban született 1973-ban, ott is nőtt fel, futballozni is ott kezdett. Édesapja Vasas-drukker volt, és ha nem is volt tele a lakásuk piros-kék színekkel, de a poharakon ott volt a klub címere. Dombi gyorsasága már az óvodában kitűnt, amikor a rollerekért folytatott versenyben gyakran hagyta le a társait. Nyolcadik osztályba járt, amikor kiszúrták a tehetségét, elsősorban a sebességét. Hetente egyszer buszra ült, és Debrecenbe ment, hogy részt vegyen az ottani edzéseken. (Madar Csabával együtt indultak, együtt is jutottak ki az olimpiára.) A szülei nem is tudtak erről, a 114 forintos buszköltséget ugyanis úgy teremtette elő, hogy aprópénz szedett ki édesapja tárcájából. Amikor egy ötvenest vett el, az már feltűnt neki, de nem Dombira gyanakodott, hanem legtöbbször az édesanyját okolta. 1991-ben lett a debreceni klub igazolt játékosa. A debreceniekre és környékbeleikre épülő csapat 1993-ban feljutott az élvonalba, az olimpiai válogatott is rájuk épült.

„Fantasztikusan gyors, állva hagyja még a lendületesebbnek tartott magyar hátvédeket is. Sőt, azt hiszem, hogy a jelenlegi élvonalbeli mezőnyben nincs is nála gyorsabb játékos. Tinédzser kora ellenére az elkényelmesedett élvonalbeli védőket leckézteti” – jellemezték a Nemzeti Sportban 1993-ban. Már-már a híres Orosz Adél táncművészre emlékeztetően játssza el a hattyú halálát a tizenhatoson belül, rögzítette a Népszava egy év múlva a sok kiharcolt tizenegyesre utalva. Ő erre így reflektált a lapban.

„Mindig a szituáció hozza magával, hogy megpróbálok tizenegyest kiharcolni. Sok mindentől függ, hogy érdemes próbálkozni-e vele egyáltalán, nyilvánvaló, ha egyértelműen helyzetbe kerülök, akkor igyekszem belőni. Egyébként azt se mondanám, hogy csalásról, ügyeskedésről van szó, legföljebb rafinériáról, ami nélkül pedig ugyebár nem létezhet a játék.”

Dombi pályafutásának egyik csúcspontja, hogy az atlantai olimpia mindhárom meccsén játszott, vagyis sorrendben: Nigéria (0-1), Brazília (1-3) és Japán (2-3) ellen. Az odavezető úton már alig várták a szurkolók a meccseket, sejtették, történik valami, ha nála van a labda. A gyorsaságát jól kamatoztatta, különösen a tizenhatoson belül. Mind a 10 selejtező meccsen ott volt, a skótok elleni különpárharcban is. Összesen hét tizenegyest harcolt ki.

Nem a bombagóljai miatt maradt meg a szurkolói emlékezetben, de azért egyszer kilőtte a felső sarkot. Egy lecsorgó labdát ballal rúgott a varazsdi kapu jobb felső sarkába, a gól után nevezték el Bombázónak. A Loki 3-2-re nyert Horvátországban az UEFA-kupa-meccsen, itthon pedig 3-1-re. „Belekapáltam a labdába, jól sült el. A Diósgyőrnek az ötösről rúgtam egyet, a lövés nem volt nagy szám, előtte váratlanul sikerült egy lövőcsel. Azzal nyertünk 3-2-re és lettünk bajnokok” – reagált a Telexnek erre a találatára.

A Debrecen 2003-ban a horvátok kiütése után megélte a kupatavaszt, miután a görög PAOK ellen idegenben 1-1-et játszottak, az általa kiharcolt büntetőt Bajzát rúgta a kapuba. A büntető előtt Sándor Tamás rúgta neki a jobb oldalra, ahogy már oly sokszor gyerekkoruk óta. A folytatásban Bruges-ben 1-0-ra kaptak ki egy havas meccsen, a belga szurkolók attól is ledermedtek, hogy a magyar szurkolók a Himnuszt énekelték a 90 perc után. A visszavágón 0-0 lett az eredmény, és kiesett a magyar csapat. 2009-ben teljesült Dombi nagy álma, ugyanis a Bajnokok Ligája főtáblájára jutott a Debrecennel. Egy év múlva az EL-csoportkörben is szerepelt, igaz, többnyire csak csereként.

Még aktív játékos volt, amikor időnként együtt turnézott a Tankcsapda együttessel, a dob mögött sem vallott kudarcot, ezért gólörömekor, győzelemkor is a metálvillát mutatott az ujjaival.

Akadt azért olyan meccs is a pályafutása során, amire nem szívesen emlékezik. A jugoszlávok ellen 1997-ben a világbajnokság a tét, és az ellenfél esélyt sem hagyott a mieinknek, Dombit a 32. percben le kellett cserélni, igaz akkor már 4-0-ra vezetett az ellenfél az Üllői úton. Az öltözőbe tartó Csank Jánostól akkor hangzott el a mondat: biztosan nem azt mondom majd az öltözőben, hogy ott folytassuk, ahol abbahagytuk. A kinti meccs formalitás volt a hazai 1-7 után, Belgrádban 5-0-ra nyertek a szerbek, akkor végig a pályán volt.

Hogy is volt az a frankfurti edzés?

1999-ben érezte, hogy eljött az ideje annak, hogy külföldre szerződjön. Remekül indult a karrierje a Frankfurtban, ahogy becserélték az Unterhachingban a félidőben – Thomas Zampachot váltotta –, három perc múlva már tizenegyest harcolt ki. A csatársorban Bachirou Salou és Jan Aage Fjörtoft játszott, előbbi togói, utóbbi norvég válogatott volt. Három forduló után vezették a bajnokságot, aztán hullámvölgybe került az Eintracht, és Jörg Berger edzőt menesztették. Felix Magathot nevezték ki a helyére, ő pedig már nem Dombiban látta a megoldást, így 15 Bundesliga-meccsnél állt meg németországi karrierje, amelyre úgy tekintett, ha nem hitte volna el, hogy már minden rendben van, mert már a kezdőben számoltak vele, akkor többet ki tud hozni belőle. Túl nagy megnyugvást adott neki, hogy bekerült a csapatba, meg sem fordult a fejében, hogy onnan ki is lehet kerülni. Közben gyötörte a honvágy, Sztáni István a Frankfurt legendája igyekezett segíteni neki a beilleszkedésben.

Híres sztori, hogy Magath szerint zavarta az edzést, ezért beküldték az öltözőbe. Dombi cáfolta ezt. A sorban előtte lévő Yang elrontotta a gyakorlatot, amit Magath kért, de nem a kínai csatáron, hanem rajta, a sorban következőn töltötte ki a mérgét az edző, őt teremtette le.

Akkortájt, 2000-ben Dombi egy Nemzeti Sport-cikkben így jellemezte magát. „Túl rendes ember vagyok. Az elefánt a kedvenc állatom, mert neki is nagy az orra. URH primitív a vércsoportom.” .

Pályafutása Németország után Hollandia felé kanyarodott 2000 őszén, és rögtön az első bajnokin, amit az Utrecht színeiben játszott, hét sárga lapot adtak róla az ellenfélnek, ez azóta is holland rekord, nem tudták megállítani. A folytatásban gólt lőtt a Rodának és a Feyenoordnak is. Dombiról az utrechti szurkolók is dalt írtak, annyira szerették. A város jelképe a dóm, onnan asszociáltak a nevére: Dom-bi. A dóm egyik folyosóján egy olyan dombormű van, amin egy debreceni diák a nagytemplomtól épp Utrecht felé gyalogol. Sokszor önmagára gondolt, amikor ezt látta.

A második utrechti szezonban már kiszorult a csapatból. 2003 nyarán kapott egy hívást, Sándor Tamás volt a vonal végén, aki azt mondta neki, menjenek vissza Debrecenbe, és nyerjék meg a bajnokságot. Így is tettek. A Loki addig soha ne volt bajnok, 2005-ben sikerült először, majd utána még hatszor. Sándor korábban abbahagyta, Dombi viszont hétszeres bajnokként, 437 meccsel a háta mögött vonult vissza 2012-ben. „Nem virtuóz vagyok a pályán, hanem iparos, aki hittel, lelkesedéssel jutott előre. A magamfajták közelebb állnak a lelátó emberéhez, mint a zsenik” – hangzott önmaga 2011-es jellemzése a Civishirben.

Manapság a másodosztályt vezető Debrecen edzői stábjában számítanak rá, Kondás Elemére távozása után is ott maradt Huszti Szabolcs mellett. Nagyon élvezi a megbízatását. Igyekszik átadni a tudását, tapasztalatát, mert egy mostani fiatalnak nem lehet más a célja, minthogy eljusson a Bundesligába. „Volt nemrég egy érdekes beszélgetésem Dzsudzsák Balázzsal. Mindig azt hallottuk eddig, miben tud ő segíteni a klubnak. Megkérdeztem tőle, hogy én, mint edző, miben tudok segíteni neki? Láttam rajta, hogy megfogtam, de nagyon jólesett neki. Én hülye meg vagy 10 meccs után jutottam el odáig, hogy Balázzsal éreztessem, fontos nekünk, és hogy neki is lehetnek problémái.”

Dombi továbbra is formában van egyébként, képes lefutni a maratont, meg is tette már hétszer. A hosszabb távoktól sem riad, körbefutotta már a Balatont egy társával.

Ki ne szeretne a Hortobágy Gepárdja lenni?

A sorozatban három kérdést teszünk fel az alanyoknak, mindenki ugyanazokat a kérdéseket kapja.

Elégedett a pályafutásával? Nem volt több benne?

A mai fejjel, mostani eszemmel azt mondom, alakulhatott volna sokkal jobban, de egy kis faluból indulva, ahol az volt a szórakozásunk, hogy szénnel etetjük a disznókat, összességében elég sokat elértem. Huszonévesen másként látja az ember a világot, mint most, 40 felett. Egy pályafutást nem lehet hiba nélkül lehozni. Az átlagemberek is szoktak rosszul dönteni, mivel mi az érdeklődés homlokterében voltunk, a döntéseinkre sokkal jobban figyeltek. Más világ volt, ma már a nyelvtudás általános, akkoriban nem volt az. Ma már tenyésztik a futballistákat, akkor mi a labdát, a játékot szerettük. Ha máshogy gondolkodom, lehetett volna sokkal több, Hollandiában jó kezdés után beleszürkültem a mezőnybe. Biztos, hogy nem voltak a legjobb edzőink, mentoraink pedig nem is voltak, akik terelgettek volna az úton. Önmagamat sem szeretném felmenteni, azért lettem olyan játékos, amilyen lettem, mert önmagamat adtam. Ha szarul játszottam, akkor is brusztoltam. Könnyebb lenne mindent az edzőkre fogni, de igazságtalan is egyben. Önkritikusan néztem magam mindig, és a hazai futball akkori viszonyait is.

Mi volt a legkellemetlenebb szidás és a legnagyobb dicsőítés?

Úgy rémlik, kórusban nem szidtak. De amikor a Frankfurttól egy fél szezon után eljöttem, és kihagytam egy helyzetet Debrecenben, akkor azért megtaláltak. A fővárosban természetes volt, hogy megtaláltak bennünket, akkor még volt anyázás, ha nyilatkoztam valamit a meccs előtt, úgy cikizték a lelátón, hogy lehetőleg én is halljam. Azt gondolom ettől függetlenül is, hogy elsősorban szerettek. Elneveztek rólam egy szektort a régi debreceni stadionban, ez olyan megtiszteltetés, amit nehéz visszaadni, ráadásul én a szurkolókat többnyire személyesen ismertem is.

A mai napig érzem a szurkolók szeretetét a neten. Ami talán azért is van, mert én soha nem csaptam be őket. Ismerem a beceneveimet, a Bombázót is, és ki ne szeretne a Hortobágy Gepárdja lenni?

Mire tanította meg a futball?

Alázat, szerénység. Mindig jön egy pofon a kellő pillanatban. Minden héten háború. A keménységre is megtanított, egy maratonhoz kell keménység is. A keménységet láttam otthon is, édesanyám már elmúlt 70, amikor napszámosként büszkén dolgozott. Amikor jött a jugoszlávok elleni meccs 1997-ben, arra kértek, tegyek fogadalmat. Ha netán nyernénk, akkor pedig majd számonkérik rajtam. Azt mondtam, megtanulok focizni, ha győzünk. Az eredményt 1-7 lett – első válogatott meccsemen ugyanennyire kaptunk ki Hollandiában –, nem kellett állnom a szavam. Nem kellett megtanulnom focizni.

Nem ezért volt nyomasztó ez a meccs, hanem mert nem volt telt ház. Ma ilyen elképzelhetetlen lenne. 100 ezer jegyet is simán eladnának, hasonló tét esetén. Mást se hallottunk, csak hogy szerencsével jutottunk el idáig, mit keresünk mi ott, minek mentünk oda. Igaz, hogy a finnek összehoztak egy szerencsés gólt ellenünk az utolsó selejtezőn, amivel 1-1 lett Helsinkiben, de valami érték csak volt bennünk, ha odaértünk pótselejtezőre.

Irigylem a maiakat, hogy megmozdul az ország, ha válogatott meccs van. A mi időnkben a klubokért rajongtak többen, a válogatottért kevesebben. Most a válogatottnak rengeteg drukkere van, megváltozott a válogatott körüli közeg.

Ebben Dárdai Pali edzői érkezése lendített először sokat. Nekünk inkább az jutott, hogy mint az istenekre felnéztünk Szavicsevicsre, Mijatovicsra, Jugovicsra, akik BEK-döntőket játszottak, és tudtuk, mi ezt a szintet nem fogjuk soha elérni. Ehhez képest még nem is volt olyan sok különbség a pályán.

A cikk megírásához felhasználtuk Dombi Tibor önéletrajzi könyvét.