Sosem voltam a labdát a fülén megállító játékos, más erényeim voltak

1991 nyarán a 8 éves Torghelle Sanyi szembetalálkozott a Honvéd plakátjával az iskolai faliújságon, ahol a nyári táborát hirdette a klub. A szülei elengedték a táborba, így ez lett az első kapcsolata a futballal és a klubbal. A családjának nem: a nagyapja is futballozott, minden poszton jól érezte magát, a lőrinci öregek még ma is emlegetik keménységét, erejét.

Eltelt nyolc év, és Torghelle Sándor 1999. március harmadikán egy nem túl dicsőséges meccsen (a Vasas elleni 4-0-s vereség) bemutatkozott az NB I.-ben a Honvéd színeiben. Pár héttel később a Nyíregyháza ellen már gólszerző volt, aztán a Haladásnak már sorsdöntő gólt rúgott: az ő találatával maradt bent a csapat az élvonalban. A szurkolók itt kezdték el megjegyezni a Torghelle nevet (ami egyébként olasz eredetű, a dédnagyapját még Torcelleként anyakönyvezték, aztán a c betű valamiért gh-ra változott).

Már élvonalbeli játékos volt, amikor először meghívták őt az utánpótlás válogatottba, egy 2002. augusztusi, spanyolok elleni meccsen állt be a félidőben Szabics Imre helyére. 37 másodpercet volt a pályán, és azonnali pirossal kiállították, mert felrúgott valakit. Szabics még a tévének nyilatkozott ezalatt, és mire beért az öltözőbe, már ott ült a helyére beállt Torghelle. Róth Antal kapitány kiállt mellette, mondván, nagy szükség van rá. A vezetőségnek viszont az volt a véleménye, hogy ilyen fegyelmezetlen és öntörvényű játékosra nincs szükség a válogatottban. Ha akkor nincs Róth határozott kiállása, és teljesíti a felülről érkező sugalmazást, másként alakulhatott volna a csatár egész élete.

A 2000-es évek elején mindenesetre Torghelle pályája folyamatosan ívelt felfelé. Akkoriban az NB I.-ben nem tiltották a kettős igazolást, így előfordult, hogy szombaton még a Honvéddal játszott bajnokit, másnap kocsiba ült, és Marcaliban, a másodosztályú csapatban jutott szóhoz. Utólag úgy tekint vissza erre az időszakra, hogy gyerekként ült együtt az öltözőben meglett férfiakkal, és hozzászokott a kóstolgatáshoz. Ebben volt is része bőven, hiszen azzal, hogy bekerült az első csapatba, ki kellett szorítania valakit onnan. Aki pedig miatta a kispadra szorult, kevesebb pénzzel számolhatott.

A Honvédnél akkoriban elég viharos időket éltek, megesett, hogy a tulajdonos házához mentek a játékosok az elmaradt bérüket követelve, a tulaj pedig kihívta rájuk a rendőrséget.

Volt olyan is, amikor az egyik vezérszurkoló bement az öltözőbe balhézni, és a pofonjába épp Torghelle nézett bele.

„Az utolsó aktív évemben elmeséltem ezt a Vasas öltözőjében, és kikerekedett szemekkel hallgatták a fiatalok, hogy a magyar focinak ilyen árnyoldalai is voltak. Voltak. Rendszeresen elbeszélgettek velünk, ha nem ment a játék. Ne jöjjön vissza soha ez!”

2003-ban, a kispestiek kiesése után igazolt az MTK-hoz, ennek külön sztorija van: a menedzsere mindenben megegyezett a Szpartak Moszkvával, az oroszok már küldték neki a repülőjegyet, a fizetéséről is megállapodtak – aztán egy váratlan húzással nemet mondott a menedzsernek, és a Hungária körútra szavazott. Első szezonjában 22 meccsen 9 gólt ért el.

A 2004-es éve olyan intenzívre sikeredett, amiről nem is álmodhatott

Februárban a válogatottban a frissen kinevezett kapitány, Lothar Matthäus a magyar foci egyik nagy ígéreteként mutatta be. Az ötödik válogatott meccsén belőtte az első gólját, ráadásul a világbajnoki címvédő braziloknak. A BL-győztes kapus Didára vezethette rá a labdát, és valahogy átjutott rajta. Nagyjából ezzel egy időben volt egy olyan bajnoki meccs, ami még a parlamentben is beszédtémát szolgáltatott. Az MTK a Fradit fogadta, Torghellét pedig kiállították. Lófejűnek nevezte a vendégcsapat középhátvédjét, erre Lipcsei köpéssel válaszolt, de ő a pályán maradhatott. A lelátón is elég vad állapotok uralkodtak, de a folyamatos zsidózás ellenére a meccs végigment, nem szakította félbe a játékvezető. Lipcseivel a brazilok ellen már együtt szerepeltek, és nem csak a kamerák kedvéért fogtak kezet. Nincsenek haragban, de barátok nem lettek – így jellemezte Torghelle a mostani kapcsolatukat.

Az igazi ismertséget 2004. június 6-a hozta meg neki, amikor az 1954-es világbajnoki döntő ötvenedik évfordulóján Kaiserslauternben német–magyar találkozót rendeztek. Nagy felhajtás előzte meg a meccset, minden jegy elfogyott. A mieink óriási meglepetésre 2-0-ra nyertek, mindkét gólt Torghelle szerezte, az egyik szebb volt, mint a másik. A hatodik percben Christian Wörnsről fordult le, és lőtt a hosszú sarokba, a 30. percben pedig mellel vett át egy szélről érkező indítást, maga elé tette, és elegánsan passzolta el a labdát a kifutó kapus mellett.

„Nincs olyan év, hogy ez a meccs valamilyen formában ne jöjjön elő. A neten, tévében, rádióban, újságban. Persze, hogy ez a legemlékezetesebb meccsem. Mivel az idei Európa-bajnokságon egy csoportba kerültünk, biztosan előkeresik majd ismét ezt a felvétel. Lecsúszott a lábamról mindkétszer a labda” – idézte vissza most.

A dupla gól után igen kelendő lett, a Hannover ajánlatot is tett érte, a francia Rennes is látott lehetőséget benne, akarta az Austria Wien, a holland Roda, a svájci Zürich. És akarta őt az angol élvonalba frissen feljutó Crystal Palace is. Velük már nem óvatoskodott, mint a Szpartak Moszkvával, belevágott az angliai kalandba, ahol az egyheti bére több volt, mint amit itthon három hónap alatt keresett. A Palace-ban Andy Johnsonnal kellett felvennie a harcot a csapatba kerülésért, kevés sikerrel. Már az is nagy érdem volt, hogy olykor kiszorított valakit a kispadról, mert összesen hatan voltak egy pozícióra. Az akkori angol szabályok szerint négyen ülhettek a cserepadon, egy védő, két középpályás és egy csatár. Aki nem került be a keretbe, értelemszerűen be sem cserélhették.

A Palace-nál töltött első éve végén a csapat kiesett az élvonalból. Az utolsó fordulóig versenyben voltak a bennmaradásért, de végül elbuktak: csak döntetlent játszottak az utolsó meccsükön, míg a nagy rivális West Bromwich (Gera Zoltán akkori csapata!) nyert. Torghelle érezte, mennie kell, mindössze 11 angol élvonalbeli meccs után. A BL-szereplő Panathinaikosz hívta, így ment is. Előtte azért még egy gólt belőtt a válogatottban az argentinoknak. (Ezen a meccsen állították ki néhány másodperc után az akkor még nem szupersztár, mindössze 18 éves Lionel Messit.)

A görög sztárcsapatnál sem indított jól, összezördült az edzőjével. Nem ismerte a legfontosabb szabályt, miszerint az edzőnek mindig igaza van, ha nincs, akkor is. A szintén görög PAOK-hoz vezetett az útja, ott az Eb-győztes Zagorakisszal akadt össze az egyik edzésen. Görögország amúgy a szívéhez nőtt, van ott egy nyaralója, szívesen utazik ki.

2007-ben került a német Jenához, de egy jól sikerült szezon után továbbállt, és az Augsburg csatára lett Szabics Imrével együtt. Jos Luhukay volt az edzőjük, aki világosan elmondta, hogy a céljaikhoz mire van szükség. Felvázolta, hány csatárgól kell, a középpályásoktól mit vár el, a védelemnek mi lesz a dolga, hány meccset kell hozniuk kapott gól nélkül, és közben mennyire kell kivenniük a támadások támogatásából a részüket. „Ilyen tisztánlátást én addig nem tapasztaltam, sokat kaptam tőle” – emlékezett most erre az időszakra.

2010-ben átigazolt a Düsseldorfhoz, ahol 16 meccsen csupán egy gólt szerzett. 2011 tavaszán újra Kispesten találta magát, aztán 2012-ben Paulo Sousa megmondta neki, kizárólag őt akarja, ezért Fehérvárra igazolt. A Vidivel játszott az Európa Liga csoportkörében, de ebből az időszakból az eltiltása a legemlékezetesebb, amikor összeszólalkozott Fábián Mihály játékvezetővel az NB I.-ben.

2013-tól öt évet húzott le ismét az MTK-val, onnan ment a Vasasba, és végül itt hagyta abba a focit. Utoljára 2010-ben játszott a válogatottban, Erwin Koeman kapitány utolsó meccsén, amikor a pár hét múlva vb-döntőben szereplő hollandok egy laza hatossal szomorították el a magyarokat. 42 válogatott meccsén 11-szer volt eredményes. Három kiállítása nem kedves emlék számára sem, azt mondja, a túlzott győzni akarás néha rossz irányba terelte.

És akkor jöjjenek állandó kérdéseink!

Elégedett a pályafutásával, volt-e több benne?

Ha valaki azt mondja nekem, amikor kisgyerek voltam, és éjjel-nappal a betonon rúgtam a labdát, hogy válogatott játékos leszek, kiegyeztem volna vele. Ha alaposabban nézem végig a pályámat, akkor sem lehet panaszom, sokan cserélnének velem azok közül is, akik eljutottak a válogatottságig. Igen, mindig ott lesz mindenkiben, hogy ha lépcsőzetesen építjük fel a karrierem, és nem rögtön a világ egyik legjobb bajnokságába megyek, akkor más lehetett volna. De nincs garancia arra, hogy az Austria Wien vagy a Roda után el tudtam volna jutni a Premier League-be. Ott aztán megéreztem, milyen, amikor Sol Campbell-lel kell megharcolnom egy labdáért. Az én harcosságom, agresszivitásom kint alap volt, ezzel nem emelkedtem ki. És hát ki mondott volna 22 évesen nemet egy ilyen ajánlatra? Milyen ambíció van abban, aki egy ilyenre nemet mond? Számomra az a szerződés sok mindent megváltoztatott, és ha buktatók voltak is, az összkép mindenképp pozitív. Gyáva sose voltam, a pályán haraptam. Sosem voltam a labdát a fülén megállító játékos, nekem más erényeim voltak.

Mi volt a legkellemetlenebb szidás és a legnagyobb dicsőítés?

Amikor a Puskás Stadionban a nevedet kiabálja 50 ezer ember, hogy cseréljenek már be, mert akkor biztosan történik valami, hát az hátborzongató. A fradisták megtaláltak sokszor, de ez a játék velejárója, sokszor olyan transzban voltam, hogy nem is figyeltem arra, miket kiabáltak. Jenában már tudták, ki vagyok, ott ragadt rajtam az Air Sanyi becenév.

Düsseldorfban az első meccsem után megtalált a sajtó, a nevemmel szórakoztak, Torlosghellének, azaz góltalannak neveztek el. Ez nem esett jól, pláne mert nem játszottam jól, de hát mégiscsak egyetlen meccs telt csak el a szezonból. Csak néztem magam elé, hogy ezt mégis mivel érdemeltem ki, hogy egy meccs után így számon kérjenek.

Mire tanította meg a futball?

A kitartásra, hogy célokat kell kitűzni. A csapatban gondolkodásra, az elfogadásra, az emberekkel való bánásmódra. Hogy hajszolni kell az eredményeket. Szeretetet és ismertséget kaptam. Ne legyünk álszentek, anyagilag is megérte, megalapoztam az életemet. Nálam nem volt B opció, csak a futball, 19-re húztam lapot. A tanulás átmenetileg háttérbe is szorult, de tudtam, hogy a focinak egyszer vége lesz, szóval visszamentem még a pályafutásom alatt az iskolapadba. Azóta van A-licencem, menedzseri képesítésem, a tanulás most is az életem része. Jó edzők tereltek, Garami Józsi bácsit emelném ki, aki, ha nem ide születik, topligás edző lett volna, erre a nyakamat teszem. Irigyeltem a mostani srácokat, hogy ők Eb-n játszhattak, mi pedig nem. Szerencsére már 24 csapat van a döntőben, könnyebb bekerülni. Ha pedig már ott vagy, olyan felfokozott lesz az érdeklődés, mint amikor én kettőt rúgtam a németeknek. Na tessék, már megint ide lyukadtunk ki.