Magyar sapkák

2022. október 25. – 05:09

Gaál Gellért
vezető részvényelemző, Concorde Értékpapír Zrt.

Másolás

Vágólapra másolva

Ez itt a Névérték, a Telex tematikus gazdasági blogja, amelyen külső elemzők, szakértők cikkeit olvashatják. A blogban közölt írások és az azokban megfogalmazott vélemények kizárólag a szerzők álláspontját tükrözik, és nem minősülnek befektetési ajánlatnak.

Az utóbbi hónapokban a politikusok közkedvelt eszköze az elszálló energiaárak hatásainak tompítására és a lakosság jövedelmének védelmére az ársapka. Ám sajnos ez nem csodaszer, a mellékhatások idővel jelentkezni fognak. Nincsen ingyenebéd, ahogy a közgazdász szakma szokta mondani, a számla vagy ki lesz fizetve, vagy az adott termékből hiány lesz.

A történelem során a döntéshozók gyakran nyúltak a termékek árának szabályozásához, talán az egyik legkorábbi írásos példa Diocletianus római császárig vezethető vissza, aki a 3. század végén 800 darab (!) termékre vezetett be hatósági árat, hogy megfékezze az inflációt. Ám eredeti célját sajnos nem érte el, az idő múlásával a kereskedők a feketepiacon értékesítették portékáikat, visszatartották az áruikat, vagy inkább cserekereskedelmet folytattak, a birodalom lakosai ahol csak tudták, kijátszották a rendeletet.

Annak ellenére, hogy a közgazdasági szakma azon az állásponton van, amit az előbbi történelmi példa is igazolt, hogy az ársapkák hosszú távon nem fenntarthatók, az elmúlt évtized magyar példája mégis azt a látszatot keltette, hogy a magyar gazdaságban érvényben lévő energiahordozókra vonatkozó ársapkák („rezsicsökkentett ár”) kiállják az idő próbáját. Majd jött a 2022-es év, és kirúgta azt a lábat, amire a rendszer az alapjait helyezte.

Nem minden ársapka ugyanolyan, érdemi különbségeket találhatunk például a három energiahordozóra kivetett magyar sapkák között: van, ami sokkal nagyobb veszteséget generál a másiknál, van olyan is, ami nem is okoz közvetlenül veszteséget az államnak, illetve amelynek mellékhatásaival termékhiány formájában már találkoztunk is.

Melyiket a legköltségesebb és legnehezebb fenntartani?

Logikailag egyszerű lenne a kérdésre a válasz, hiszen rögtön rá lehetne vágni, hogy amelyiknek az árszintje a legtávolabb van a piaci ártól. Ez alapján az aktuális piaci árakat tekintve a gáz- (5×), áram- (3×), majd üzemanyagár-sapka (1,3×) lenne a sorrend, amit alábbi ábrán szemléltetünk.

Egy másik faktor, ami befolyásolja a teljes képet, hogy mekkora volumenre vonatkozik, avagy ki is jogosult rá, és ez a teljes felhasználáson belül mekkora részt tesz ki. A Magyarországon érvényben lévő ársapkák elsősorban a háztartások megsegítését célozzák, így innentől az a kérdés, hogy hol mekkora ennek az aránya. A lakossági felhasználás a teljes fogyasztáson belül a gáz esetében a legmagasabb (48%), ezt követi az üzemanyag (40%) majd a villamos áram (30%).

A harmadik tényező, ami hatással van az ársapka költségére és így fenntarthatóságára, az adott energiahordozó importaránya, vagyis hogy a teljes felhasználás mekkora részét nem tudjuk előállítani az országon belül, mekkora részét szükséges külföldről behozni. Azaz mennyire rontjuk a külkereskedelmi mérlegünket, ha változatlan mennyiséget importálunk – az ársapka megléte nem készteti a fogyasztót a spórolásra – egy sokkal magasabb ár mellett. Ezt a cserearányromlást (drágul, amit importálunk, míg amit exportálunk, az nem) követhetjük nyomon a fizetési mérlegünkön, és ez a hatás jelenik meg a forint gyengélkedésében is (lásd jobb grafikont alább). Többek között emiatt is volt szükség a rezsicsökkentés módosítására is.

Havi elméleti energia- (kőolaj-, földgáz-, áram-) importszámlánk, ha spot árfolyamon vásárolnánk:

Gondoljunk bele abba a helyzetbe, ha tudnánk nagy mennyiségben gázt termelni, és nem szorulnánk importra, akkor az ársapka igazából egy országon belüli pénztranszfer lenne az adott cégek „extrabevételéből” a célközönségnek. Ez történik bizonyos szempontból a villamos áram esetében (bár országos szinten továbbra is importra szorul az ország), a lakossági fogyasztást (kb. 11,5 TWh) teljes mértékben le tudja fedni az alacsony kitermelési költségű (12 HUF/KWh) Paksi Atomerőmű termelése (éves átlagos termelés: 15 TWh). Azaz rengeteg pénzt tudna termelni az MVM, ha valós piaci áron értékesítené az áramot, ez pedig be is folyna a költségvetésbe.

Fontos látni, hogy önmagában a rezsicsökkentett áramárnak a megemelése nem lett volna szükséges, a paksi erőmű kitermelési költsége érdemben nem változott. Lényegében az áremeléssel keresztfinanszírozzuk a gázársapkát, és némileg spórolásra késztetjük az állampolgárokat, ezzel is ceteris paribus csökkentve az importunk nagyságát.

Ki fizeti a csekket valójában?

Közvetlenül a földgáz és villamos áram esetében az MVM, míg az üzemanyagár-sapka esetében a Mol-csoport fizeti ki a különbözetet. Mivel az MVM-nek a magyar állam a százszázalékos tulajdonosa, itt közvetlenül az adófizetők zsebéből kerül ki az árkülönbözet finanszírozása, hiszen a felmerülő veszteségek miatt elmaradtak az MVM államkasszába küldendő osztalékai, sőt a kormányzatnak tavaly szilveszterkor a veszteség pótlására még tőkeinjekciót (208 milliárd forint) is kellett nyújtania a cégcsoport számára. Míg a Mol esetében a részvényesek zsebéből finanszírozzák az ársapkát – ámbár hozzá kell tenni, hogy a cég haszonélvezője a diszkonton vásárolt orosz olajnak, és a két hatás eredője továbbra is pozitív.

Összegezve: a gázársapka fenntartása kerül a legmagasabb összegbe, augusztusig megközelítőleg kb. 2000 milliárd forint veszteség kumulálódhatott az MVM-nél, és a magas import aránya miatt a legbonyolultabb a fenntartása az ársapkák között. A villamos áram esetében csak meg nem keresett pénzről van szó, nincs veszteség a rendszerben, míg az üzemanyagár-sapka kb. 250 milliárd forint költséget róhat a Mol-csoportra éves szinten. Természetesen ezek a számok becslések, nem látunk rá a pontos beszerzési árakra, de a nagyságrend közel lehet a valósághoz. A villamos áram esetében, mint korábban említettük, az ársapka egy az egyben a paksi erőműre épül, ameddig az erőmű működik, megoldható az olcsó villamos áram fedezete. Ennél a pontnál érdemes visszakanyarodni a cikk elején említett, nincsen ingyenebéd gondolathoz. Ez itt is teljesül, hiszen az atomerőmű technológiaiköltség-előnyét politikai célokra használjuk fel lassan 10 éve. Egy gyors számolás alapján, ha Paks piaci áron értékesített volna az elmúlt 10 évben (2012–2021), akkor kumulálva 3,5 milliárd eurót keresett volna – Paks II. árának közel harmadát.

Az üzemanyagár-sapka érdekes párhuzamokat mutat az árampiacon kialakult struktúrával, főképp miután továbbra is vásárolhatjuk jelentős diszkonttal az orosz nyersolajat. Gyakorlatilag hasonlóan Paks technológiaiköltség-előnyéhez a többi áramtermelő eszközzel szemben, a Mol-csoport is szert tett egy költségelőnyre a finomításban minden más régiós társhoz képest, esetében az olcsó orosz olajra (kb. 25 dollárral olcsóbban jut hozzá a nyersolajhoz). Ez pénzügyi oldalról bizonyos keretek között biztosítja az üzemanyagon lévő ársapka pénzügyi finanszírozását. Az olcsó orosz olaj elérhetősége és diszkontjának nagysága idővel erőteljesen változhat, de a jelenlegi költségelőny vitathatatlan.

Végezetül egy mondással zárnám gondolataimat „Desperate times call for desperate measures”, ami igaz lehet az ársapkák alkalmazására, ám amennyire közkedvelt eszköz a bevezetés pillanatában, annyira nehéz a kivezetése is. Főképp, ha a környezet továbbra sem kedvező. Picit olyan ez, mint egy mocsár: ha belelépünk, és sokáig maradunk benne, egyre nehezebb kimászni belőle.

Kedvenceink
Kövess minket Facebookon is!