Zoltán Gábor: Amit az izraeli kulturális bojkottot támogatók csinálnak, az pont ugyanaz, mint amit a nácik csináltak

Zoltán Gábor író, rendező, szerkesztő volt Veiszer Alinda interjúsorozatának vendége a héten. Zoltán a nyilas tömeggyilkosságokról tart ismeretterjesztő sétákat lakókerületében, a Városmajorban, több könyve is született a témában.

Noha katolikusként nevelték, eltávolodott a vallástól, majd kamaszként megtudta, hogy zsidó származású. Ezután elindult benne egy folyamat, amely fokozatosan erősítette benne a zsidóság érzését. Szerinte az identitása egy út, és az utóbbi egy–két évben már mindennél inkább zsidónak érzi magát. Az általa vezetett sétákra visszatérve elmondta, ha a helyszínek közelében jár, úgy érzi, egy csatatéren sétál, olyan erős a hely szelleme.

„Korábban is éreztem ezeknek az erőszakos cselekményeknek a kisugárzását, de nem volt tudatos, most viszont tudatosabbá vált.” Erről zsidó származású ismerősei elbeszélésein keresztül is megbizonyosodott: rájött, hogy mások sem szeretik Budapestnek ezt a részét.

Elmesélte, hogyan indult az érdeklődése a nyilas tragédiák iránt. Egy, A mi utcánk címmel futó műsorsorozat idején felkérték, hogy készítsen egy adást a Maros utcáról, így szembesült a Maros utcai kórház történetével. Akkor, harmincévesen túl borzalmasnak találta a kórházban történt tömeggyilkosság történetét, így eltolta magától a témát. El kellett telnie még húsz évnek, mire hozzákezdett a XII. kerületi nyilasokról szóló anyagok felkutatásába. A kérdésre, hogy tematikailag merre tart, valóban a nyilas gyilkosságok felé-e, úgy felelt, tudni akarja, hogy mi történt, hogy mi a Turul-szobor története, vagy hogy például a XII. kerületben miért van piros-fehér térkövezés, az nyilas szimbólumnak minősül-e.

A beszélgetésben felmerült az is, hogy amikor a Magyar Rádióból elbocsátották és az ezzel kapcsolatos kiszolgáltatottságáról vallott a Szomszéd című esszékötetében, akkor vajon érzékenyebbé vált-e a Városmajorban átélt szenvedésekre. Válaszul Beke Albert nevét említi, aki nemzetféltés indokkal az akkoriban az általuk rádióban megszólaltatott írók ellen felszólalt, és cikket, könyvet is írt erről: Nádas Péter, Mészöly Miklós, Konrád György, Kertész Imre, Krasznahorkai László voltak a kifogásolt vendégek. Hozzáteszi, „ehhez a hanghoz aztán egy idő után többen csatlakoztak és idővel elárasztotta a politikának egy részét, majd az egész országot”.

Ehhez kapcsolódóan az Orgia című kötetéről kezdenek beszélni. Veiszer Alinda elmondja, kiolvasható belőle, hogy eszementnek tűnik 1944-ben a napsütésről írni, miközben írókollégákat vittek el munkatáborokba vagy végeztek ki. Zoltán azt mondja, szerencsére Harmos Ilona író épp ott volt és rögzíteni tudta a borzalmakat. Megemlíti azt is, hogy folyamatosan kutat és talál olyan mai szövegeket, amelyek meghatározó nyilas figurákat, például Kun patert dicsőítik.

Veiszer Alinda összegzi Zoltán Gábor köteteit, azaz szerinte az Orgia a nyilas terror megismertetése a nagyérdeművel, a Szomszéd továbbmegy, és megvizsgálja, hogyan alakul ki egy társadalom, amely táptalajt ad a bűnöknek és amelyben egy embertársunkat nem tekintik embernek, tehát megölését nem tekintik bűnnek. Míg az Ólomszív a tragédiák utóéletével kezd foglalkozni: hogyan hamisítható meg a történelem. A szerző azt mondja, nincs még vége, írhatná tovább a történeteket, annyi van.

Ezután a konzervatív kontra progresszív művészetről esik szó. Zoltán szerint az utóbbi stílusban született művek sokkal jobbak. Egyben elárulta, kezdi konzervatívnak érezni magát a mostani progresszív művészettel szemben.

Megemlíti, hogy bojkottálni akarják izraeli alkotók műveit, mert elítélik Izrael legitimált népirtását Gázában. Veiszer Alinda ezt az orosz alkotókkal szembeni bojkotthoz hasonlítja, amely párhuzamba állítást Zoltán Gábor nagyon nyugtalanítónak találja. Szerinte a progresszívek most Izrael tiltását támogatják, és ezzel ő egyelőre nem tud mit kezdeni.

Úgy gondolja, hogy

„az, amit az izraeli kulturális bojkottot támogató alkotók csinálnak, például Sally Rooney vagy Annie Ernaux, és a történelem felkent papnőiként megmondják, hogy kit kell diszkvalifikálni, az pont ugyanaz, mint amit a Nemzetközi Munkásmozgalom aktivistái vagy a nácik csináltak.”

Majd úgy folytatja, hogy rendkívül kiszolgáltatottak vagyunk a múltban megtörtént eseményekkel kapcsolatban, mert ha mi magunk nem láttuk őket, mondhatnak nekünk bármit. Szerinte csak remélni lehet, hogy alapvetően fontos eseményekről hiteles információk állnak rendelkezésre.

Következő könyve jövőre jelenik meg, az elmúlt huszonöt év értekezéseit, esszéit tartalmazza.

A teljes beszélgetést havidíjért cserébe ezen a linken lehet megnézni.