Mi történik akkor, amikor egy rendíthetetlen ólomkatona száll szembe a nyilasokkal?

Ha van olyan könyv, amely megkerülhetetlennek számít, ha visszatekintünk a 2010-es évek hazai szépirodalmára, akkor az Borbély Szilárd Nincstelenekje mellett Zoltán Gábor sokkoló és embert próbáló Orgiája. Ennek legfőbb oka pedig egyértelműen nem az mérhetetlen írói tehetség, amely ezt a kötetet egyébként fémjelzi (legyen az a kimunkált és visszafogott nyelvezet, az itt ábrázolt alakok plasztikussága vagy éppen a legborzalmasabb történéseket is nyíltan ábrázoló realizmus), hanem az a tény, hogy nemzeti és közösségi szinten még mindig képtelenek vagyunk szembenézni a nyilas múlttal, a holokauszttal és hazánk második világháborús szerepvállalásával.

Ez a kötet éppen ezért a megjelenése idején (és azóta is) óriási viharokat kavart, ám elmenni nem lehetett mellette szó nélkül. A szerző az elmúlt években tovább folytatta szerteágazó kutatásait a témában, így születhetett meg először a Szomszéd című esszéregénye, mely novellaszerű betéteiben például Márai Sándor vagy éppen Jávor Pál nyomába szegődve tudósított az eseményekről, és többek között elemezte az elkövetők pszichéjét is, majd a Szép versek 1944 – Abszurd antológia, amely elsősorban a hazai irodalmárok holokauszthoz, nyilasokhoz és diktatúrához való hozzáállását vette górcső alá. Idén pedig megszületett az Orgia ikerregénye is, amely lehet, hogy alig több mint 200 oldal, de mélységét és témáinak sokszínűségét tekintve mindenképpen felér a párdarabjához.

Ilyen rendhagyó nyomozót még nem láthattunk

Az Ólomszív természetesen sok tekintetben az Orgia folytatása/kiegészítése, ám míg az inkább egy óriási tablója volt a budapesti nyilasok által elkövetett népirtásnak, addig az új kötet sokkal személyesebb. Itt „csak” két ember élete és halála a tét. Zoltán azonnal a dolgok közepébe vág, és megismerjük ezt a két embert: a zsidó származású, ám a hatályos törvények értelmében kereszténynek számító (mivel egy keresztény tiszthez ment hozzá) Hidassy Klára és kisfia, Tamás abban a fürdőszobában kuporog, ahová a nyilasok a foglyaikat (például az Orgia központi szereplőjét, a vasgyáros Rennert) zárják.

Mindketten rémültek, és fogalmuk sincs, miért kerültek ide. A kilencéves Tamásnak azonban van egy titkos segítője, Ólom Pál, a fémből készült játékfigura, akivel afféle Sherlock Holmes és doktor Watson módjára próbálnak meg rájönni arra, ki adhatta fel őket. Az ő dialógusuk adja a kötet első felét, melyben saját emlékeikre és észérvekre alapozva próbálják megfejteni a rejtvényt.

Bár így leírva elég furcsán hathat, de egészen meglepő módon ez a furcsa narráció (kiegészülve némi hidegebb, E/3-as leírással) tökéletesen működik, és nem szenved csorbát általa az eseményeket láttató realizmus sem. Ebben a szakaszban megismerhetjük a Németországban felnövő, művészi vénájú és 1944-re már megözvegyült Klárát, aki bár szabadidejében egy jóvágású és kifogástalan úriemberként viselkedő német tiszttel randevúzik, azonnal segít hajadon, tehát a törvények értelmében zsidónak számító húgának, szüleinek, rokonainak, de távolabbi bajba került ismerősöknek is. Mivel az elfogásuk körülményei gyanúsak, egyértelmű, hogy valaki elárulhatta őket. A nyomozópáros éppen ezért megtárgyalja, hogy ki lehet a bűnös. A masszőz asszony, aki több esetben is segített Klárának? A szélsőjobboldali nézeteiért nemrégiben elbocsátott inas, aki távoztában bosszút esküdött? A szomszédasszony, akinek testvére a nyilasok tagja? Esetleg más?

Ebben a nyomozásban egyebek mellett az is érdekes, hogy míg a hagyományos krimik abból indulnak ki, hogy egy-egy bűncselekmény elkövetésekor megrendül az erkölcsi világrend, melyet aztán a nyomozó az ügy feltárása és a tettes leleplezése során sikeresen helyreállít, addig itt szó sincs ilyesmiről, hiszen ebben az időszakban az a „normális”, hogy ártatlan embereket gyilkolnak meg származásuk miatt. Mint ahogy az sem megszokott, hogy az egyik nyomozó legyen az áldozat, ugyanis Tamást és édesanyját éppen szenteste lövik agyon. Mit tehet ilyenkor az életben maradt társ, Ólom Pál? Hát nyomoz tovább.

„De Ólomban megképződött a gondolat, hogy a rendőrségnek és az ügyészeknek igazából nem is okoz fejtörést, hogy negyvennégy szentestéjén valaki kitalálta: Tamást és Klárát ki kell vinni a kertbe, és le kell lőni. Úgy képzelte, hogy egy angol krimiben, az angol bíróságon zajló perben, amikor a korona nevében vádolja meg az ügyész a vádlottat, a korona sértve érezné magát a Klára és Tamás nevű alattvalókat ért sérelem miatt, de itt nincs korona, és Klára szülein kívül senki, de senki nem érzi sértve magát a rajtuk esett sérelem miatt, egyáltalán, rajta, Ólom Pálon kívül senkinek föl sem tűnik ez. Ólom azt sem érti, mi az, hogy nyolc-tíz zsidó. Nyolc és tíz között tudvalevőleg kettő a különbség. Már egyetlenegy emberi élet kioltásáért simán akasztanak Angliában, guillotine alá kerülnek elkövetők Franciaországban és villamosszékbe Amerikában. Itt meg nem kötnek bele abba, hogy Bokorék hány zsidót öltek meg szenteste!

És hogy kiket. Tessék felsorolni, kiket. Név szerint. És akkor azt is, hogy mikor kerültek be a nyilasházba, kinek a feljelentése alapján. Mert arra mi kíváncsiak vagyunk, és maga el fogja nekünk mondani. Ráérünk. Mondhatták volna neki, Ólom szerint. De nem mondták, és nem értek rá. Sürgősen fel kellett akasztaniuk Bokort.”

De mégis mi van akkor, ha a bűn után elmarad a bűnhődés?

A szerző éppen ezzel az aktussal lép tovább az Orgiához képest, hiszen a nyomozás folytatásával főként az események utóélete kerül középpontba. Ólom így elbeszélget akasztásukra váró nyilasokkal, titokban kihallgatja azokat az őrizetbe vett személyeket, akikre Tamással ők is gyanakodtak, és szembesül azzal, hogy a világégés utáni hatóságok számtalan ok miatt (a hozzáértő rendőrök, ügyészek java része meghalt, kompromitálódott vagy éppen nem tetszik az új hatalomnak, így maradnak a félig-meddig alkalmatlanok, a jó szándékú, ám képzetlen figurák és a brutális verőlegények) egyszerűen képtelenek arra, hogy felgöngyölítsék az ügyeket. Ennek révén a kötet második harmada vérbeli kriminek hat, melyben egyes elkövetők megbűnhődnek, míg másoknak a hajuk szála sem görbül, ám hogy ki árulta el a Hidassy családot, még mindig nem tudjuk meg.

Szerencsére azonban a derék kis ólomkatona még évekkel, évtizedekkel később sem adja fel, így végül megtaláljuk a valódi bűnöst is. Természetesen semmilyen módon sem szeretnék utalni a személyére, de ahogy nyomon követjük az ő sorsát, az ő életét, világossá válik, hogy milyen sok elkövető úszta meg ezeket a rablásokat, nemi erőszakokat, gyilkosságokat bármiféle felelősségre vonás nélkül, és az is, hogy a magyar társadalom érdektelensége miatt mekkora mértékben torzult el az eseményekkel kapcsolatos emlékezet.

Bevallom őszintén, olvasás előtt felmerült bennem, hogy talán nem lehet még egyszer megugrani az Orgia szintjét, de szerencsére tévedtem. Az Ólomszív, ha kissé más stílusban és más szemszögből is íródott, de tökéletes kiegészítése annak a műnek, hiszen ismét csak egy olyan témát feszeget a legemlékezetesebb módon, mellyel még mindig nem tudtunk, nem akartunk szembenézni. Zoltán Gábor alkotása ennélfogva ismét csak kötelező darab a gondolkodó emberek számára.

Zoltán Gábor: Ólomszív
Kalligram, 2024, 3990 Ft