Harag Anita: A novella rejtélyesebb, mint a regény

Első kötete, a Margó-díjas Évszakhoz képest hűvösebb után érzékelt-e fokozottabb várakozást a szakma vagy az olvasók felől?

Inkább egyfajta kíváncsiságot tapasztaltam, önmagammal szemben viszont fogalmaztam meg elvárásokat, de ezeket valószínűleg a Margó-díj nélkül is megtettem volna. Alkotóként izgatott a feladat, hogy kipróbáljam, tudok-e másként is írni. Kísérletezni persze mindig kockázattal jár, de nem akartam ismételni azokat a poétikai megoldásokat, amelyeket az első kötetben alkalmaztam.

Könnyen vagy nehezen engedte el a kéziratot?

A leadás előtti egy hétben mindennap hangosan felolvastam magamnak az egész könyvet, mert úgy éreztem, hogy amit a szemem már nem lát, azt a fülem talán meghallja. Hibákat kerestem, kötetből kilógó szövegeket, feleslegesnek tűnő mondatokat, bekezdéseket, úgyhogy elég kimerítő volt az utolsó hét. Nyáron adtam le a kéziratot, és féltem, hogy milyen lesz szembesülni a könyvvel, amikor már kicsit eltávolodott tőlem a szöveg. Izgalmas és nagyon más élmény volt könyv formájában, más betűtípussal szedve olvasni a novellákat. Ezért is örültem, amikor az egyik barátnőm, aki előolvasója volt a könyvnek, azt mondta, hogy jól áll ezeknek a szövegeknek a könyvformátum.

Az egyes szövegek keletkezését mennyiben befolyásolta, hogy később beilleszthetők legyenek az új kötetbe?

Az első kötet még inkább szárnybontogatás volt, azt próbálgattam, mit tudok megcsinálni a novella műfaján belül. Ezeket a szövegeket már tudatosan úgy néztem, mint egy leendő kötet részeit, kifejezetten érdekelt, hogy a novelláskötettel mint egésszel mit lehet kezdeni. Számomra nagyon inspiráló a novellaírás, nem akkora időbefektetés, mint egy regény, de mégis nagyon koncentrált figyelmet igényel. Amikor ezt a kötetet összeraktam, azt szerettem volna elérni, hogy a szövegek ne gyengítsék, hanem erősítsék, árnyalják egymást, és adott esetben tágítsák egymás értelmezési keretét. Ezt az összetartozást erősítik a kötetben az elbeszélői hangok vagy a tematikus hasonlóság.

Rögtön a kötetkezdő novella egy nyelviskolai szituációt jelenít meg, és a nyelvtanulás folyamatát állítja a középpontba, de ha csak a novellák címét nézem (Az e kérdőszócska, Befejezett jelen), szintén szembetűnő a nyelv felé fordulás. Miért lett ilyen fontos a nyelv, a nyelviség tematizálása a szövegeiben?

Az első kötetemnél egy nagyon egyszerű, letisztult nyelvezetet igyekeztem használni, a kötet szereplői és elbeszélői így tudták kifejezni azt, ami történik velük. Maguk az elbeszélők és a helyzet is, amiben vannak, ezt a nagyon egyszerű nyelvezetet, ezeket a rövid mondatokat implikálták. Most viszont kíváncsi voltam, hogy milyen más nyelveken tudok még írni. A nyelv mint olyan lett számomra érdekes, az, hogy a nyelvben, egy nyelvi szituációban, egy igeidőben vagy egyetlen szóban (szócskában) hogyan lehet megtalálni a történetet magát. Mindegyik szövegnek van valami nyelvi tétje. Az említett Nils és Agnieszka című novella azt mutatja be, hogyan befolyásolja két ember közeledését, egymás jobb megismerését az, hogy milyen mondatokat tanulnak meg először egy mindkettőjük számára idegen nyelven. Az e kérdőszócska című szövegben nagyon sok múlik ezen az -e kérdőszócskán, hogy milyen állítmányhoz is kerül, és mi lehet rá a válasz.

A nyelv felé fordulással párhuzamosan a mondatai is érzékelhetően hosszabbak lettek.

Sokszor úgy éreztem, hogy maguk a szereplők hozzák magukkal a hosszú mondatokat. Ott van például az Illik hozzá az Isztria című szöveg, ahol az elbeszélő megszállott, vágyakozó állapotához, a plátói szerelem megfogalmazásához és leírásához sokkal jobban passzoltak a hosszú mondatok. Öncélú kísérletezés helyett azt akartam kifejezni, hogy a beszélők tudatállapota, gondolkodásmódja szervesen összefügg a nyelvükkel, a nyelvhasználatukkal.

Nem sajnálja, hogy emiatt beáldozta azt a szikár, takarékos prózanyelvet, amit olyan sokan kiemeltek és dicsértek az első köteténél?

A tudatfolyamszerűséget, a mániákus túlbeszélést és túlgondolást nem lehetett olyan szikár módon megírni, mint az első könyvre jellemző visszafogott, sokszor gyászoló tudatot, a visszatartott érzelmeket. Itt sokkal fontosabb, hogy a szereplők nem tudják nem megélni azt, amiben benne vannak, például a vágyakozást, a megszállottságot, a kényszeres valamire gondolást. Az érzelmeknek itt nagyobb tere van, ilyen szempontból talán líraibb is ez a kötet. Ugyanakkor ezeket a szövegeket is erősen kellett szerkeszteni, hogy a szereplők ne beszéljenek fölöslegesen. Sokszor nagyon nehéz volt megtalálni a szükséges és a már szükségtelen túlbeszélés közötti határvonalat, és úgy meghúzni a novellát, hogy ne veszítse el a szövegfolyamnak ezt az áradását.

Mivel magyarázza, hogy a valóságos helyett ezúttal az elképzeltet részesíti előnyben?

A képzelődés, az ábrándozás mindig foglalkoztatott, ahogy az is, hogy mi a különbség a képzelődés és az ábrándozás között. Számomra az ábrándozásnak mint állapotnak van egy pozitív, szép jelentése. A képzelődés már nem ennyire egyértelműen pozitív, beszélhetünk negatív vagy rosszféle képzelődésről, amikor például a képzelődés összefonódik a féltékenységgel, mint az Ahol abbahagyták című szövegben.

A Valakire mindig gondolni kell történetei nagyon személyesek, de nem önéletrajziak, vagy csak annyiban, hogy én is szeretek ábrándozni, de a szituációk, a szereplők fiktívek. Érdekes volt ahhoz nyelvet találni, hogyan képzelődnek a szereplők, és hogy a képzelődés miképpen teremti meg a valóságukat. Sokszor inkább arra koncentrálnak, és az a hangsúlyos az életükben, hogy mit képzelnek el, és nem az, hogy mi történik velük.

A mindenki számára ismerősnek tűnő élethelyzetek helyett ezúttal egy sor szokatlan, meghökkentő, adott esetben futurisztikusnak vagy éppen disztópikusnak ható szituációval is találkozhatunk, gondolok például a Cybele 6 nevű mesterséges intelligencia szerepeltetésére. Hogyan talált rá erre?

Vannak ezek a boldogságkönyvek, amikben olyan dolgokat sorolnak fel, amik örömet okozhatnak. Ilyeneket, mint megszagolni egy virágot, vagy mezítláb járni egy frissen felmosott padlón. A Legyél Sarah című szövegnél innen jött az ötlet, hogy mi lenne, ha ezt egy mesterséges intelligencia mondogatná, aminek az a funkciója, hogy az „emberét”, a novella elbeszélőjét boldogabbá tegye. Igazából ez nem is annyira futurisztikus. Amikor ezt a novellát írtam, olvastam egy alkalmazásról, ami az emberek hangjából meg tudja ítélni, hogy depressziósak-e. Emiatt lett a Cybele 6 nevű mesterséges intelligenciának egy olyan funkciója, hogy az „emberének” a hangjából meg tudja mondani, hogy most éppen milyen állapotban van. Ennek a novellának a szereplője nehezen tud jelen lenni a saját életében. Azt tudjuk meg róla, hogy otthonról dolgozik, nem az anyanyelvén kommunikál, angolul levelez emberekkel, és elszigetelten él. Ezért is ismételgeti mániákusan, hogy éppen hol van a lakásban, éppen mit érez, éppen mit lát, hogy egy kicsit jobban kapaszkodjon a valósághoz. Ebben valószínűleg a Covid-bezártságnak az utóhatása is benne lehet. Összességében az foglalkoztatott, hogyan lehet, vagy meg lehet-e egyáltalán találni a boldogságot egy ennyire elszigetelt állapotban.

A Telextárcák sorozatban megjelent Naptejet hozol? című novellát is a Covid okozta bezártság ihlette?

Igen, és lehet, hogy az olvasó is erre az időszakra asszociál, és behoz egy ismerős érzést, de nincs erre konkrét utalás. Nekem tetszik a gondolat, hogy nem tudjuk meg, miért nem utaznak el a szereplők. Lehet ez a Covid, pénzhiány vagy egyszerűen csak magának az ábrándozásnak az öröme. Attól függően, hogy az olvasó hogyan olvassa, lehet a novellának szomorú vagy vidám értelmezése.

Vannak esetleg kedvencei a Valakire mindig gondolni kell elbeszélői közül?

Akiket talán a legközelebb érzek magamhoz, az a nyolcvanéves olasz nő és a harmincas-negyvenes éveiben járó férfi elbeszélő, és talán pont azért, mert az ő hangjuk nem jött olyan könnyen, hiszen nem vagyok harmincas-negyvenes férfi, és még nem vagyok nyolcvanas nő. Emiatt több figyelmet követelt tőlem mint írótól az ő szerepeikbe való belehelyezkedés. Sok időt töltöttem velük és a szituációval, ezért sokkal közelebb érzem magam hozzájuk.

Az első kötetében is felbukkantak ugyan külföldi szereplők, így például a magyarországi multinál dolgozó, ukrán Ljuba vagy a román Cerasela, de közel sem annyi, mint most. Miért volt érdekes az ő nézőpontjuk?

Talán pont a már említett képzelődés miatt. Egy magyar névhez az ember azonnal társít egy karaktert. Sokszor előfordul, hogy nagyon nehéz magyar nevet adni, mert mindenki ismer egy Tamást, Dávidot vagy Gergőt. Ez le tudja szűkíteni annak a karakternek a világát, hogy milyen típusú ember. Viszont egy külföldi névnél nem feltétlenül van meg ez az asszociáció, hanem magának a névnek, például egy Jarosławnak és Giannának önmagában van egy nagyon erős hangulata. Ezek a nevek több teret adtak a képzelődésre, hogy milyen karakterek lehetnek, akiket így hívnak, és talán az olvasó is csak a szövegbeli szereplőt látja, és rácsodálkozhat, milyenek is ezek a Jarosławok.

A címadó novella, illetve a kötet egészén átívelő A kék szemű férfiak ciklus olvasása közben is az lehet az ember benyomása, hogy bőven meglennének az ötletei egy nagyobb prózai műhöz. Foglalkoztatja a regényírás? Milyennek képzeli el az első Harag Anita-regényt?

A regény helyett inkább a kisregény foglalkoztat, hiszen a kisregény lehet egy nagyon hosszú elbeszélés, egyfajta átmeneti műfaj. Ezt a kérdést gyakran megkapom egyébként novellistaként. Szerintem izgalmas lenne a regényírókat is megkérdezni, mikor jelentkeznek novelláskötettel, és hogy miért éppen regényt írnak, mit látnak benne érdekesnek. Szilágyi Zsófia mondta azt Móriczról, hogy novellaagya volt; valószínűleg nekem is novellaagyam van, ezt a formát látom érdekesnek. A regényben jól el lehet merülni, sokáig visz magával a szöveg. A novella ehhez képest sokkal sűrűbb, másfajta figyelmet követel, ugyanakkor több teret enged a saját értelmezésnek. A novella inkább egy sejtés, amit sokszor elég nehéz megfogalmazni. Mindig figyelni kell, hogy mi az, amit mond, és mi az, amiről igazából beszél. Szerintem ilyen szempontból a novella rejtélyesebb, mint a regény.