Égetnivaló katonák, cápákkal úszó muszka, felemelt kányafa: így lett Ukrajnában a zenéből is fegyver

„Általában, amikor az élet menete ilyen sebességre kapcsol, mint amilyet egy háború is jelent, akkor az ember azt érezheti, kihúzták a talajt a lába alól. Akkor ezek a szimbolikus terek, mint a népdaloké, megtelnek jelentéssel, közösségek sokaságának adnak szavakat a megélt nehézségekhez. Ennek a folyamatnak köszönhetően sok embernek kezdi el valami ugyanazt jelenteni” – mondta Both Miklós, a Hagyományok Háza főigazgatója, amikor arról kérdeztük, mit jelent a zene az orosz–ukrán háborúban.

A háború kitörése óta erősen tematizálja az ukrán popzenét az orosz agresszió, miközben, ahogy tavaly is írtunk erről, emelkednek fel dalok-népdalok szinte himnuszi szintig az ukránok körében. Ukrajnának a zene jelent egyszerre identitáserősítést, az ellenállás kifejezését, de egy jelentős kulturális harcot is: az ukrán kultúra megvédését Oroszországgal szemben.

„Különböző formái léteznek az ellenállásnak, nekünk, a filharmonikusoknak a zene a kulturális frontunk. Itt harcolunk” – mondta a Guardiannak Larisza Parhomjuk zenekarvezető idén márciusban, jól összefoglalva, hogyan áll Ukrajna a zenéhez, az éneklés szimbolikájához. Nemzet- és családvédelemről szóló popzene, megnőtt ragaszkodás a kulturális gyökerekhez és egy népdal, amiért a 2014-ben annektált Krím félszigeten nyilvános bocsánatkérésre kényszerítettek az oroszok egy DJ-t: így lett Ukrajnában a zenéből is fegyver.

Ó, Ukrajnát felemeljük

Az orosz–ukrán háború afféle második himnuszává vált a Cservona Kalina (Vörös Kányafa) című ukrán népzene, amely 2022-ben lett virális, miután a Boombox énekese katonaruhában elénekelte a számot Kijev főterén. Az Oy u luzy kezdetű dal hamar elterjedt az Ukrajna melletti kiállás dalaként: átfordították héberre, németre, angolra és franciára is. Feldolgozták Bécsben, Észtországban ezrek énekelték, litvánok ukrán menekültekkel adták elő, Grúziában pedig Ukrajna mellett kiálló performanszban jelent meg az Ukrajnát egy vörös kányafához hasonlító dal, amelyben bár az ág lekonyult, közösen fel lehet emelni azt.

Előadta a számot a Pink Floyd, születtek hozzá remixelt változatok, előadták ukrán katonai zenekarok, énekelték operaénekesek, de megtanulhatjuk zongorán is eljátszani, ha ahhoz van kedvünk. Azzal, hogy mit jelent ez az ukránoknak, találkoztunk mi is, amikor a háború évfordulóján Kárpátaljára látogattunk: eltöltöttünk egy napot egy Munkács melletti apácazárdában, ahol két dalt énekeltek felváltva az apácák a háborúról megemlékezve – az ukrán himnuszt, illetve a Cservona Kalinát.

A Boombox énekese amerikai turnéjáról tért haza a háború kitörése miatt, hogy beálljon a seregbe, így már az ő története miatt is a szabadságért, a függetlenségért folytatott harc szimbólumává vált a dal. Persze nemcsak ezért: a Vörös Kányafa eredete több mint száz évvel ezelőttre nyúlik vissza, az 1917-ben alakult Szics Lövészek önkéntes alakulatainak is ez volt a himnusza. Nem meglepő, hogy a dalban szereplő kányabangitát az ukrán pénzügyminisztérium által a dalnak szentelt emlékérmén hárman emelik fel: egy kozák, egy Szics lövő és az Ukrán Fegyveres Erők egy katonája.

Ahogy az ukrán oldalon háborús himnusszá emelkedett a dal, orosz oldalról eközben a Yandex.Music orosz streamingszolgáltató a médiahatóság, a Roszkomnadzor kérésére mindenhonnan letörölte a számot. A Krím félszigeten az oroszok bíróság elé állították egy esküvő résztvevőit, miután azok lejátszották a lagzin a Vörös Kányafát. Ezután arra kényszerítették a lagzinak helyszínt adó létesítmény tulajdonosát, illetve a számot lejátszó DJ-t, hogy kamera előtt bocsánatot kérjenek.

Az érvelés úgy szólt: a dal „egy ukrán nacionalista szervezet által használt harci dal, amelynek tevékenységét szélsőségesnek tartják, és tiltják az Orosz Föderáció területén”. Nyikolaj Volkov, a Krími Államtanács kulturális bizottságának elnöke Adolf Hitler Mein Kampfjához hasonlította a dalt – de, hozzá kell tenni, nem ez volt az egyetlen ukrán zene azért, ami zavarta az orosz vezetést.

Egy újra és újra felemelt dal

A Szics Lövészek himnuszaként ismert szám eredete a XVII. századig nyúlik vissza, Bohdan Hmelnickij uralkodásáig. Az ő nevéhez kötődik a felkelés, amely a kozák–lengyel háborúhoz, végül pedig egész Kelet-Közép-Európa hatalmi rendszerének átrendeződéséhez vezetett. Ukrajnát leuralták az oroszok. A perejaszlavi szerződés értelmében a kozákok csatlakoztak Moszkvához (ez vezetett később, 1654-ben az orosz–lengyel háborúhoz). Ez a történelmi hivatkozási alapja is annak, hogy Oroszország és Ukrajna egy országgá lett, miután a kozákok önként csatlakoztak. A lépés azonban valójában taktikai volt, hogy erőt gyűjtsenek a lengyelek ellen. A frigy véglegesnek bizonyult, a területet leuralta Oroszország, amely hosszú idő óta törekedett arra, hogy kijáratot szerezzen a Fekete-tengerhez.

A Vörös Kányafa eredetileg a kozák „Розлилися круті бережечки” (kb. a meredek partok kiáradtak) utolsó versszaka, amely lefordítva valahogy így szól:

„Hé, ott a réten egy vörös kányafa,
hé-hé, lekonyulva,
A mi dicső Ukrajnánk szomorú valamiért,
Hé-hé, nagyon szomorú.
Mi vagyunk, kik a vörös kányafa ágát megtartjuk,
Majd mi felemeljük azt,
És mi felemeljük a mi dicső Ukrajnánkat,
Hej-hej, felvidítjuk azt.”

A dal továbbéléséről aztán több történet maradt fent. Az egyik szerint 1914-ben egy lvivi színházigazgató, Sztyepan Csarnetszkij színpadra állította a „Romok Napja” című tragédiát, amely Ukrajna legtragikusabb időszakát mesélte el a 17. század második felétől. Az ukrán államiság összeomlásáról és véres háborúkról szóló darab végén azonban kicserélték az eredeti dalt, egy új szöveget írva hozzá: ez lett a ma is ismert Cservona Kalina, amit az előadás sikere után a fiatalok felkaptak, később pedig a Szics Lövészek által szervezett rendezvényeken is előadták.

A másik történet szerint 1914 augusztusában hallotta először egy szakaszparancsnok, Hrihorij Trukh a kozák eredeti dalt Sztríben. Ő költött a kozák ének utolsó versszaka mögé még három strófányit, majd megtanította katonáinak előadni azt.

Bárhogyan is, 1991-ben az ukrán szovjet tagköztársaság megszűnése és Ukrajna függetlenné válása után az ukrán nép emlékezetének fő szimbólumává emelkedett újra a dal: az ellenségekkel vívott ádáz küzdelem a földért, a függetlenség és a szabadság megtestesítője lett. A Vörös Kányafa képe ezután többször is visszatért – például a 2004-es, Vasszázad című filmben – olyan zeneként, mint ami Ukrajnának a háborús időszakok alatti küzdelmet jelenti. Így éledt újjá ez a dal 2022-ben is, a háború kitörése után.

Szimbolikus tér, háborúval töltve

„A népdalok szövegei nyitott szimbolikus teret írnak le, amelyek új összefüggésbe hozzák az emberi kulcskérdéseket, mint például a szerelem, a halál, az elmúlás vagy a magány”

– magyarázta Both Miklós, miért jelent akár a Vörös Kányafához hasonló népdal jó terepet egy olyan háborús helyzetben, ahol a mindennapi élet hirtelen megváltozik

„Kell ilyenkor egy olyan pont az embernek, amit ha énekel, megéli azt a feszültséget, ami benne van. Egy háborúban nagyon sok ember élete úgy, ahogy van, átalakul. Ilyen esetekben gyakran kezdenek új életet, és emelkednek fel olyan meglévő dalok, amelyeket adott esetben ismertek, de nem volt különösebb kötődésük hozzá” – fejtette ki Both.

„A mi kultúránk is tele van olyan népdalokkal, pop- és komolyzenékkel, amik alkalmasak egy ilyen felemelkedésre. De hogy ezt hogy találja meg a közösség, amikor hirtelen megindul a történelem, abban van biztos szerencse is. Az viszont kell hozzá, hogy rendelkezzen egy olyan szimbolikus tágassággal, amelyben a társadalom különböző rétegeiből érkező emberek meg tudják találni a maguk történetét.”

Both Miklós szerint olyan a zene felemelkedése egy háborús helyzetben, mint a nemzeteknek a zászló: mindenki máshogy értelmezi azt, de mégis összeköti az embereket.

„Mások az egyéni történések, más típusúak a boldogságok és a félelmek, de
összességében mégis van egy olyan érzés benne, hogy mindannyian egyre gondolunk vele”

Ahogy, ha van egy népdal, „azt lehet, hogy más történelmi közeg is felemelte, de attól még nem azzal kell azonosítani” – tette hozzá Both. „Ennek a zenének semmi köze ahhoz, hogy az UPA énekelte 1914-ben. Ennek a dalnak minden ukrajnait egyesítő kontextusa van, nem a múltja számít” – erősítette meg Dmitro Tuzsanszki ukrán politológus, a Közép-európai Stratégia Intézet igazgatója. (Az UPA az 1942-ben alakult egykori nacionalista paramilitáris szervezet, az Ukrán Felkelő Hadsereg nevének rövidítése.)

Éneklés: gyász és szolidaritás

A népdalgyűjtés a krími háború után is „egy nagyon érdekes folyamat volt” Both szerint, aki rendszeresen járt Ukrajnában népdalokat gyűjteni. „Alapvetően népdalokat vettünk fel, de azt nagyon lehetett érezni, hogy történt egy nagyon erős mozgolódás, főként a városi fiatal értelmiségieknél. Például a Majdan körüli eseményeknél éreztük először, hogy milyen sok fiatal akar becsatlakozni a falvakban zajló terepmunkáinkba: olyanok is, akiket korábban egyáltalán nem érdekelte a népművészet témaköre. De utána hazaszeretetből, felbuzdulásból akart mégis. Egyszerűen csak azért, mert kíváncsiak az országukra, a gyökereikre. A népművészet a folyamatok hatására rövid idő leforgása alatt egy új kontextust kapott” – mondta.

Úgy látták a gyűjtések alatt, hogy a fiatalok körében megjelent az ukrán nemzeti gondolat, ami már nemcsak Nyugat-Ukrajnát, de Dnyipro, Harkiv környékét is jelentette. Bár Bothék a háború óta nem voltak kint kutatni, ukrajnai kapcsolataikon keresztül azt látják, olyan terepek, mint a táncház, a háború alatt nagyon fontosak lettek az ukránoknak. Hasonlóan ahhoz, ahogy a második világháború alatt is felértékelődött a kulturális élet, az éneklés pedig mindig fontos szerepet játszott az ukránok életében:

„Ukrajnában a mai napig tartják, hogy ha valaki meghal a családban, legalább 40 napig nem énekelnek. Kettős szimbolikával bír az éneklés. Vagy gyászból nem énekelnek, vagy pont azért énekelnek, hogy szolidaritást vállaljanak.”

A háború kulturális harcként értelmezése határozottan jelen van 2022 óta is Ukrajnában. Olyan rádióállomások jelentek meg az országban, mint például a Bayraktar vagy az Armija. A Guardiannak a Benzin Rádió nevű adó vezetője, Olekszij Makarenko arról beszélt, „a zene is fegyver”. Makarenko az ország keleti, hagyományosan erősen az orosz kultúra által befolyásolt területeiről azt is hozzátette a lapnak, „rendkívül fontos Ukrajna különböző területeinek, a Donbásznak, Luhanszknak, Harkivnak a zene, mert eddig sokan nem érezték teljesen át, hogy Ukrajnában élnek. Most megpróbálunk dalokat megmutatni ezekből a régiókból, hogy lássák, történelmileg ukrán területekről van itt szó”.

Nemcsak a zenében, kiterjedten folyik Ukrajnában a kulturális harc. Az orosz támadások több száz épületet és emlékművet semmisítettek és károsítottak meg az elmúlt időszakban, olyanokat, amelyek Ukrajna identitásának és örökségének központi elemei. Múzeumokat, színházakat, koncerttermeket találtak el az orosz rakéták. Volodimir Szejko, az Ukrán Intézet főigazgatója szerint csak 2022 november végéig több mint 550 kulturális jelentőségű helyszín, épület és műemlék sérült vagy semmisült meg a háború kezdete óta. Szejko arról is beszélt, hogy ezekben az esetekben „gyakran nemcsak járulékos károkról van szó, hanem ukrán kulturális vagy vallási helyek szándékos megsemmisítéséről”.

Zelenszkij marad, oroszok mennek, hé-hé!

Tavalyi cikkünkben már írtunk arról, hogy az ukrán himnusz (és annak történelmisége, tiltása, majd Szovjetunió utáni újbóli felkapása) mellett születtek a háború kitörése utáni hetekben olyan nem hivatalos himnuszok is, amelyek virálissá váltak az ukrán emberek körében. Ezek között ott volt például a címét az Ukrajna által gyakran bevetett török drónról kapó Bayraktar, amely akkor terjedő videókra utalva olyanokról szólt, mint hogy „Orosz harckocsis a bokorban pucsít / Bocskorban szürcsöli a kibaszott scsít / De túl forró neki a levesestál / Bayraktar, Bayraktar”. Zeneszöveggé vált az „Orosz hadihajó, húzz a faszba” legendás sor is, de megzenésítették az oroszoknak üzenő „Soha nem leszünk testvérek” című verset is.

A popzene, annak értékelése azóta átalakult az ukrán köztudatban. Mint Dmitro Tuzsanszki mesélte nekünk, a „байрактарщина” (kiejtve: bajraktarscsina) eleinte pozitív jelzőnek számított, idővel azonban negatívvá vált: mára az ukrán háborús szimbólumok, hazafias mémek abszurd használatát jelenti a háborúban. „Mostanra arra utal, hogy nem kéne egyszerűen arra építeni a nemzeti identitást, hogy utáljuk az oroszokat, ezért megöljük őket. Inkább azon kell, hogy legyen a hangsúly, hogy azért harcolunk, mert szeretjük azokat, akiket védünk” – mondta Tuzsanszki.

Az ukrán popzenét érthetően továbbra is tematizálja a háború, de ezek már túlmutatnak az olyan konkrét háborús képeken, mint a Bayraktar. Vannak a fentebbi jelzőbe beleférő, az ukránok egy köre szerint problémás zenék. Ilyen például Jerry Heil énekesnő „Moszkva csúnya” című zenéje olyan sorokkal, mint hogy „Takarodj Ukrajnából, ronda muszka!” és hogy „Hadd törjön meg a muszka, akkor sem hagyja el az elnöki széket Zelenszkij elnök”:

De hasonlóan megosztó lett az az ukrán női katonákról szóló zene is, amelyet Hanumike ukrán zenész adott elő. A dal maga arról szól, hogy milyen „dögös” és „vad” egy női katona – az Ukrán Fegyveres Erők táncoló lányaival készült videóklipből egyébként akkora botrány lett, hogy az előadó be is jelentette, visszavonul a zenétől. Más – de botrányt nem kavaró – bulizenékben is megjelent a harc és a háború, a Вечорниці (kb. „esti bulik”) című számban arról énekelnek, hogy „Elbűvölőek az ukrán lányok” és „Felrobbantjuk ezt a bulit, mint a Javelin”, utalva az Ukrajnában népszerű tankelhárító fegyverre:

Gyakran visszatérő kép az ukrán popzenében is az elmúlt időszakban az a bizonyos orosz hadihajó, amit elküldtek a faszba. Számos, több esetben akár szintén megosztó dal született az elmúlt időszakban olyan sorokkal, mint hogy „a muszka elégett és megfulladt, a muszka a cápák közé került”, amiről aztán később „hazudtak az orosz tévék”. Vagy egy másik szám, ami szerint „Az ellenség felszerelése ég, Ukrajna győzni fog! Orosz hadihajó, húzz a...hé, hé, hé!”.

Viszonylag sok hasonló olyan dal készült az ukrán kultúrában, amelyekben az a közös, hogy míg Ukrajna győzelmét hirdetik, az oroszellenességet nem teljes Oroszországra értik, hanem azokra az oroszokra, akik ott vannak, harcolnak Ukrajnában az ukránok ellen. Ugyanilyen szám az alábbi, kifejezetten popos dal is, amelyben a kozákok levadásszák az oroszokat, akikről „egy néni a szekéren is azt mondja, hogy fel kéne gyújtani őket”:

Azt viszont, hogy a zenei harc támadó kontextusa átalakult egy a hazáját és szeretteit védő narratívává, viszonylag sok szám jelzi az elmúlt időszakból. Pár hónapja jelent meg például a ProBass ukrán zenekar száma, amely már arról szól, hogy „az ukránok csak méhek, akik védik a hazájukat” és „akik fölött felkel a sárga-kék nap”. Született dal ugyanígy Bahmutról is, amely olyan sorokkal jelzi az erős család- és hazavédést, mint hogy „Anya, a csatasorban állok” vagy hogy „Ott áll a holnapunk mögöttünk, ott vannak a gyerekeink, szüleink, családunk”. De megjelenik a fentebbiek mellett az a gondolat is például, hogy „mi a hazánkat védjük, ez a háború aljas módon hatolt be a hazánkba. (...) Először viselem a címerünket magamon”:

A cikk megjelenését a The Institute for Central European Strategy támogatta. / The publication of this report was supported by The Institute for Central European Strategy.