Remek kiállítást kapott a magyar popzene rendszerváltás előtti története

Csütörtök délelőtt ünnepélyesen megnyitották a Magyar Zene Háza első időszakos kiállítását „Nekünk írták a dalt! A magyar populáris zene hőskora és társadalmi hatásai 1957-től a rendszerváltozásig címmel. A tárlat részletesen, jó ízléssel és interaktívan mutatja be az államszocializmus idejének magyar popzenéjét, és érződik rajta: olyanok készítették, akik értik és szeretik a témát, és tényleg igyekeztek minél jobban lefedni ezt a majdnem négy évtizedet. Kár, hogy az ünnepélyes megnyitónak nagyjából olyan hangulata volt, mint annak a korszaknak, amit megpróbálnak bemutatni.

A Magyar Zene Háza most ünnepli fennállása első évét. Mi is ott voltunk a megnyitón, és előtte is beszámoltunk az egész Liget-projekt körüli visszásságokról. Bármennyire is rossz szájízt hagyott az emberekben a ligetvédőkre ráküldött kopaszok látványa, a kormányzati izmozás vagy az, hogy Orbán Viktor pártpolitikai célokra használta a megnyitót a választások előtt, maga az épület és a funkciója az elmúlt évek kultúrpolitikájának az egyik pozitív jelensége. A hivatalosan január 22-én nyíló tárlat pedig bizonyítja, hogy történelemhamisítás vagy politikai propaganda helyett itt inkább azzal foglalkoznak, amihez a legjobban értenek: a zenével.

Bevallom, nem gondoltam volna, hogy ilyen nagyszabású megnyitóra készülnek a szervezők, a színpad előtt Pataky Attila és Nagy Feró trécseltek kedélyesen, de felbukkant még egy sor veterán zenész, mint Debreczeni Ferenc az Omegából, Soltész Rezső, Török Ádám, Szigeti Ferenc, Tátrai Tibor, de még Rupaszov Tamás underground punklegenda is, illetve Kovács Ákos, aki a Bonanza Banzaijal pont elkapta ennek az időszaknak a végét. Ők persze mind pár sorral hátrébb ültek, mert az első sorok az igazán fontos embereknek voltak fenntartva, mint Schmidt Mária, Demeter Szilárd, Csák János kulturális és innovációs miniszter vagy Baán László, a Városliget-beépítéséért felelős miniszteri megbízott.

Az eseményt Batta András, a Magyar Zene Háza vezetője nyitotta meg, aki először a minisztereket, miniszteri megbízottakat és államtitkárokat köszöntötte, csak utána a zenei legendákat, hogy ha az ültetés alapján nem lett volna egyértelmű a fontossági sorrend, akkor ezután már mindenkinek az legyen. Ezután amolyan egymás vállát paskolgatós hangulat lett úrrá a termen, bár arra valószínűleg senki sem számított, hogy az ihletett formát mutató Csák miniszter nemcsak egy szimpla megnyitóbeszédet mond, hanem itt-ott énekel is az anekdotázás és múltba révedés közben. Azt hagyjuk is, hogy pár helyen átírta az eredeti dalszövegeket, mert valahol egészen spirituális élmény volt egy ilyen magas beosztású fideszes politikust úgy látni, hogy teljesen átszellemülve énekelget két-három sorokat régi magyar dalokból. Ráadásul – ha jól láttam – mindezt fejből.

Baán László aztán visszazökkentett mindenkit a kortárs hazai kormányzati kommunikációs színvonalba és hozta a termelési riportokhoz deja vu-jét is. A Liget-projekt vezetője végig olvasta a szövegét, egy tucatszor elmondta, hogy mennyire sikeres és népszerű a Magyar Zene Háza, hogy mennyi díjat nyert itt és ott, és hogy na, most aztán igazán bebizonyosodott, hogy akik bármit is bíráltak a Liget-projekttel kapcsolatban, azoknak nem volt igazuk, mind hiteltelenek, és csak politikai tőkét próbáltak az egészből kovácsolni. A NER-káderek látványa, az egymás vállát veregető hangulat, a termelési riport felolvasása, és Csák miniszter énekesi potenciáljának összekacsintós kivesézése pont olyan hangulatot árasztott, ahogyan elképzelem a rendszerváltás előtti magyar politikai elitet.

Szerencsére/sajnos ezt a megnyitót nem kell átélnie még egyszer senkinek, ha ellátogat a helyszínre. Amit mindenképpen érdemes megtenni, mert

ez az időszakos tárlat az egyik legjobb kiállítás, amit magyar zenével kapcsolatban valaha láttam.

1000 négyzetméteren, az épület alagsorában alakították ki, de úgy, mintha tényleg visszaugrottunk volna az időben pár évtizedet. Ahogy belépünk, régi budapesti épületek és neonreklámok képei fogadnak korabeli plakátokkal. Az egész tárlatot négy jól elkülöníthető részre szedték: klubok, politika, technológia és rajongók. Egészen lehangoló volt látni, hogy az egykori kultikus klubokból mára szinte semmi nem maradt meg, miközben baromira tetszett, hogy egészen régi tévé- vagy rádiókészülékeken keresztül lehetett nézni-hallgatni az érintett együttesek fellépéseit.

Az egész kiállítás inkább társadalomtudományi, mint zenei szemszögből közelíti meg ezt a korszakot, viszont ezt úgy teszi, hogy nem szimplán a kiállított tárgyak mellé helyezett szövegdobozokban meséli el a részleteket, hanem kifejezetten interaktívan. A kiállítás közepére például berendeztek egy klasszikus szocreál bisztrót, ahol Márka-kólát és Bambit is adnak. Utóbbit most próbáltam először, és – remélem nem követek el ezzel hazaárulást – köszi, de ebben a műfajban inkább maradok a Fantánál, bármennyire is értékelem amúgy az igyekezetet. Természetesen egy sor legendás tárgyat is kiállítottak, mint Víg Mihály vagy Radics Béla gitárjait, vagy a személyes kedvencemet, a “Szarocastert”, egy olyan házibarkács gitárt, amit egy vécéülőkéből készítettek.

De ki lehet még emelni azt a részt is, ahol olyan lemezborítókat látunk, amelyeket betiltott a kommunista rezsim, ezért más grafikával kellett megjelenniük. Mindezt úgy, hogy csak meg kell fordítani a kiállított borítót, hogy lássuk, mi volt az eredeti ötlet, ami annyira kiverte a biztosítékot a cenzor elvtársaknál, hogy betiltották. Hasonlóan látványos még a tárlat másik központi helyében elhelyezett, félbevágott Barkas. Vagy ott van a kifejezetten erre a kiállításra megépített és leprogramozott flipper, ami jópofa ötlet (magyar zenekarokkal kell külföldi városokba eljutni turnézni), kár, hogy digitális képernyővel, és nem korhű, analóg módon oldották meg. A tévéstábok, a felhajtás, és a TV2 meg a Hír TV kamerái előtt látványosan sztorizgató Ákos és Baán miatt azért nem volt klasszikus múzeumi tempó a bejáráson, hogy igazán mélyen el tudjak merülni a kiállításban, de így is jó volt látni, hogy egy ennyire nagy és fontos időszakot ilyen jó ízléssel és ötletekkel dolgoztak fel a kurátorok. Az egész kicsit arra a Beatles-kiállításra emlékeztetett, amit 2016-ban láttam Londonban a Victoria & Albert Múzeumban, és hát mi lehetne ennél nagyobb dicséret.

Az már tényleg csak bónusz, hogy a tárlat végén a szokásos múzeumshopban az akkori kornak megfelelő édességek (van cigirágó is!) és apró ajándékok mellett cédéket és bakelitlemezeket is lehet venni. Méghozzá nem is akármilyen vinyleket, a Rupaszov-féle Trottel Records punk- és hardcore kiadványait, köztük például Leukémia-bakelitet is. Ebből is látszik, hogy ez a kiállítás azon ritka példák egyike, ahol ugyan Damoklész kardjaként ott lebeg valahol a mindenbe belemászó kormányzati akarat a háttérben, mégsem érezni, hogy itt bármi zenetörténelem-ferdítés, -szépítés, -sminkelés történt volna. A jelenlegi magyar kormánnyal kritikus zenészek és előadók ugyanúgy megkapják a nekik járó helyet a tárlatban, mint azok, akik azóta a fideszes holdudvar részeivé váltak. Meglepetés: ha nem random NER-kegyenc dilettánsok próbálják közpénzből megvalósítani a gyerekkori álmaikat (lásd Aranybulla vagy Pozsonyi csata), akkor igenis lehet jó ízléssel is hozzányúlni a magyar történelemhez és kultúrához, és bizony kell is.

Az már más kérdés, hogy a megnyitóval együtt mégis van némi keserűség az egészben. Csák János a beszédében például külön kitért arra, hogy az ő korosztálya a kommunista rezsimből mennyi rengeteg cenzúrát, szorongást, félelmet hozott magával, és hogy máig görcsbe rándul a gyomra, ha elhagyja az országhatárt. Miközben komoly, és egyre komolyabb áthallások vannak a jelenlegi magyar kultúrpolitika és a kommunista elnyomás évtizedei között. A magyar kormány könnyűzenei erősembere az általa vezetett vagy lekötelezett intézményekbe szervez koncertet a saját zenekarának, a közmédia évek óta tiltólistára tesz politikai meggyőződés miatt nekik ellenszenves vált zenészeket, a Covid miatt bajba jutott zenészekre szánt pénz több mint felét Rogán Antal körei vitték el a rászorulók helyett. A választás előtt a kormány kizárólag olyan településekre szervezett ingyenes koncerteket, ahol fideszes vagy a kormánypárt által támogatott polgármesterek vannak, akik még el is várták a fellépőktől, hogy velük fotózkodjanak vagy jópofáskodjanak a színpadon. És akkor még nem is beszéltünk a pályáztatás nélküli, több tízmilliós támogatásokról, amelyeket valahogy mindig olyan előadók kapnak, akik fideszes politikusokhoz vagy a párthoz kötődnek, és bátran ide lehet venni az állami kitüntetések kiosztásának rendszerét is.

Éppen ezért volt frusztráló és képmutató Csák – egyébként tényleg szórakoztató – beszéde vagy Baán papírról olvasott kifakadása, mert bizony egészen hasonló irányba tart a magyar kultúra és politika kapcsolata, mint a rendszerváltás előtt. Erről bárki megbizonyosodhat, ha elmegy a Magyar Zene Háza tárlatára, és elmélyül abban, mit is jelentett a hírhedt 3T rövidítés, vagy az, ha Erdős Péternek nem tetszett egy zenész pofája. És tényleg érdemes elmenni, mert óriási szükség van arra, hogy a következő generációk is tudják, lássák, értsék, milyen volt a popzene a kommunista Magyarországon, és hogyan jutottunk el idáig.

A kiállítás Horn Márton és Jávorszky Béla Szilárd kurátorok vezetésével, Báger András belsőépítészeti tervei alapján, Benkóczy Péter és csapata kivitelezésében készült el. A tárlat 2023. január 22-től 2023. október 29-ig tekinthető meg.