Trianonnak és a nagy átépítéseknek esik áldozatul Szeged legbecsesebb díszítése

Pár hónapon belül két napsugaras ház lebontásáról szóló hír is megjelent a szegedi sajtóban. Az egyik egy alsóvárosi házról, a másik egy helyi védettség alatt álló, felsővárosi épületről. Utóbbin a helyi városvédők csoportja felháborodott, szándékos lerohasztással vádolták a tulajokat. Nagy Sándor alpolgármester az épülettel kapcsolatban azt mondta lapunknak, „ha egy ház életveszélyessé válik, akkor a kormányhivatal elrendeli a bontását” a védettség ellenére.

„A helyi védettség a településképi megjelenést védi, ha a tulajdonos hagyja összedőlni, akkor már nem tudjuk megvédeni az épületet, az önkormányzat elsősorban a külső megjelenést védi. Ha az épület mögötte összedől, az ellen nem nagyon tudunk semmit tenni”

– tette hozzá. Azaz hiába van húsz helyi védettségű ház, a védettség önmagában még nem jelent 100%-os garanciát a szegedi épületeknek. A városban pedig évek, sőt évtizedek óta megy a vita azért, hogy megtartsák azt a helyi értéket, ami, ahogy Móricz Zsigmond fogalmazott:

„Valami olyan egzotikus dísz, hogy ennek kedvéért idegenforgalmat lehetne indítani Kalkuttától és Londontól kezdve akárhonnan, mert ez valami csodálatos specialitás. Elképzelhetetlenül szép a paprikadíszü udvar.”

Megmarad, nem marad?

A még álló napsugaras házak körül nagy viták vannak, meséli dr. Ozsváth Gábor Dániel, a napsugaras házak témájával sokat foglalkozó néprajzkutató. Részben arról, hogy ezeket a házakat meg kell-e őrizni eredeti formájukban, vagy úgy kell tovább vinni a motívumot, hogy az a mai világba passzoljon. Részben pedig arról, hogy nem kéne-e csak lebontani őket és újat építeni a helyükre. Nagy Sándor szerint mára kb. 40-60 napsugaras ház maradhatott meg Szegeden. Ahogy azt kiemelte, az önkormányzatnak a városi jelleg miatt a ház külsejét kell védenie, így

• a védett házak átépítését jelezni kell az önkormányzatnak, pláne, hogy a napsugaras házaknak külön védettségi listát tartanak fenn;
• illetve van egy pályázati alap is, ahol lehet pályázni a támogatásra.

Pályázati lehetőség a kormány részéről is van (Teleki-program), és a napsugaras házak között akad olyan is, amely műemléki védettség alatt áll, például a Nyíl utcában. Ozsváth szerint az mindenképp pozitív, hogy a Teleki-pályázatok már „észszerű, szakszerű munkálatok között zajló újítások”. Ezek a pályázatok azonban egyéniek, nem fogja senki össze Szegeden a napsugaras házak tulajdonosait, ahogy a szakembereket sem.

„Ma csak abban az esetben tudnak ezek a házak megmaradni, ha szakemberek (építészek, néprajzosok) segítséget nyújtanak, hiszen a tudás az ő kezükben van. Régen is központilag építették meg ezeket a napsugaras házakat”

– mondja Kulik Melinda történész-néprajzkutató, a szegedi Napsugaras Tájház vezetője. Ozsváth hozzátette, amíg „azt sugallják, hogy nem éri meg vele foglalkozni, drága, nincs rá szakember, addig hamarabb döntök az eladás vagy megszüntetés mellett”. Pedig szerinte vannak szakemberek, csak a szakmai alázat hiányzik, holott „nem drágábbak, hanem olcsóbbak lennének ezek a házak, hisz a hagyományos építészetnek az volt a lényege, hogy helyben fellelhető anyagokból építenek”.

Sugárút és napsugár

Azt szinte minden szegedi betéve ismeri, hogy az 1879-es nagy árvíz után a teljes várost újra kellett építeni, közel ötezer ház semmisült meg minden idők egyik legnagyobb szegedi Tisza-árvizében. Ekkor született döntés Szeged egyik mai jelképének, a Dómnak az építéséről, ekkor alakult ki a város sugárutas- körutas rendszere, illetve ekkor jött létre a Bécsi, Londoni, Brüsszeli, Párizsi, Római és a Berlini körút, azon országok fővárosai után, amelyek adományokkal segítették Szeged felépítését.

Azonban nemcsak a város összképe volt fontos, az árvíz miatt hajléktalanná váló emberek számára is gyors lakhatási megoldásra volt szükség. A városépítést kezébe kapó Lechner Lajos irodája típusterveket dolgozott ki a lakóházakra, ezeket az építési kölcsön nyomtatványaival együtt lehetett megvásárolni. Lechner tudta, ahogy azt Vass Erika és Valkony Károly a Napsugaras házak múltja és jelene című tanulmányukban írják, „a jórészben polgári várost ellátó, gazdálkodó, paprikatermesztésből élő népesség számára (Alsóváros) úgy kellett újrateremteni környezetüket, hogy az ahhoz való kötődésük a lehető legkevésbé sérüljön”.

„Itt Szegeden az árvízi pusztítás után megpróbáltak valami olyat keresni, ami helyre tudta állítani az embereknek azt a társadalmi környezetet, amiben éltek. Ezért visszakutatva gyakorlatilag továbbfejlesztették ezt a napsugaras motívumot, így lett Szeged egy központja ennek a díszítésnek”

– mondja Ozsváth. Szegeden adott volt a faúsztatás (ami az oromzathoz szükséges olcsó fát biztosította), a napsugaras motívum pedig néhol már az árvíz által elpusztított házakon is látható volt. Lechner típustervei nyomán, részben az olcsón beszerezhető mintatervek miatt, egész utcasorok épültek napsugaras díszítéssel a Nagykörúton kívüli részre, jellemzően 1880 és 1904 között. Ezzel Alsóvároson, Móravároson és Felsővároson is megjelentek a napsugaras díszítések. A mintaterveknek azonban több változatuk volt, illetve függött a kivitelezőktől és az építtetőktől is, hiszen mindenki szebb házat akart, mint a szomszédé. Az esővető az ácsok védjegye lett, ezeket az eredeti tervrajzokon szignózták is. Ahogy Kulik fogalmazott,

„kicsit úgy kell elképzelni, mint amikor a Kádár-korszakban voltak a kockaházak vagy később a panelek, csak típusterveket lehetett építeni”.

Néhány helyen azért voltak az eredeti tervektől eltérő újítások: a Szabadság téren például állt egy napsugaras ház, aminél a toldott rész plafonsíkja a lakótérhez képest fentebb került. Azért, hogy a ház elé hosszabb paprikafüzéreket lehessen felakasztani.

Jó, de miért napsugaras?

A motívum eredetéről két elmélet létezik, az egyik szerint a napsugaras motívum a kereszténység előtti napimádatból ered, a másik, Bálint Sándor által is képviselt elmélet szerint viszont pont hogy a kereszténységből ered. A barokk oltár fölötti istenszem kerülhetett át a hívő szegediek ajtajaira, kemencéire, díszeire, később házaira. Ilyen barokk istenszemes motívum mindmáig látható az alsóvárosi templomban.

„A motívum elterjedésének üteméről kevés információnk van. A 18. századi pestisjárványok idején minden bizonnyal bajelhárító erőt tulajdonítottak neki, ezért is kerülhetett a házoromzatok mellett az utcai kapukra, vízimalmokra is. A mágikus céllal elhelyezett tárgyak – patkó, termőág, szentelt barka vagy szimbólumok használata a tárgyak díszítésében jól ismert a néphagyományban. A napsugár dísz ennek a gyakorlatnak egyik maradandó példája”

– meséli Bárkányi Ildikó néprajzkutató, a Móra Ferenc Múzeum főmuzeológusa. A malmokon, ajtókon, házakon, kemencéken felbukkanó motívum valóban olyan lokálpatrióta jellegű volt, mint az ö-zés. Kulik elmondása alapján a hagyomány szerint

„úgy kellett kinéznie a napsugaras oromzatnak, hogy kétharmada az istenszöm, a jó isten szeme a padlás nyílása, abból jönnek ki a napsugarak. Alul pedig van egy zsalusor, amit páratlan számú téglalapokra kell osztani, ezeket oszlopok választják el egymástól. Itt például középen van az egész napsugár, Alsóváros jelképe, csak Alsóvároson volt egész napsugár.”

Az istenszöm a valóságban nagyon kevés épületen volt tényleges istenszem, valójában a „jó isten szeme” alatt inkább füstlyukakat értünk. Ha a barokk, háromszög alakú templomi istenszemből indulnánk ki, a füstlyukaknak szintén háromszög alakúnak kellett volna lenniük, a legtöbb házormon azonban kerek vagy négyszögletű füstlyukak láthatók, ahogy a Lechner-mintaterveken is. A padlás szellőztetésére szolgáló, funkcionális lyukakra néhány épületen valóban helyeztek pluszba úgynevezett istenszemet, ezekből az épületekből (például egy állt a Szabadsajtó utcában is) mára azonban egy sem maradt fenn.

Páva, Erdély, motívum

A szakrális jellegű motívumhasználat a 18. század után jelent meg, 1856-ból való az első biztos infó arról, hogy egy házon megjelenik a szentháromság. Bálint Sándor szerint „a napsugárdísz tudatos díszítő szándékra utal, mert a hordozó felületként alkalmazott hézagos, nyers deszkázatra második rétegként kerül”. Az árvíz utáni első napsugaras házat 1880-ban építették (a Nyíl utca 43. alatt egy paprikaművelő törpebirtokos), ahogy Bálint Sándor írta, innentől a korábbi vallási mondanivaló idővel halványodott, és teljesen a díszítő szándék vált úrrá.

Ahogy N. Szabó Magda a Alsóvárosi háztörténet: Fejezetek egy napsugaras ház életéből építéstől napjainkig című tanulmányában írja, a „korábban széles körben föllelhető motívum az 1879. évi nagy árvíz utáni újjáépítés révén a 19–20. század fordulójára Szegeden vált jellemzővé, és innen indult reneszánsza”. A széles körű elterjedés itt hangsúlyos, a napsugaras motívum ugyanis bármennyire szegedivé vált is, nemcsak Szegedé volt.

„A napsugaras díszítés a Tisza felső vidékétől a Délvidékig elterjedt motívum volt korábban, ez meghatározó eleme volt a Tisza-menti népépítészetnek”

– meséli Ozsváth. Az árvíz utáni építésre jellemző napsugaras motívum aztán a szegedi kirajzású településeken is megjelent: Szeged–Kistelek között például nagy volt az átvándorlás, mert Kisteleken olcsóbban parcellázták a birtokokat. A Szegedről Kistelekre vándorolt családok újabb generációi viszont – hasonlóan az olcsóság miatt – gyakran mentek tovább Csólyospálos vagy Majsa környékére, a díszítést és a hagyományokat viszont vitték magukkal. Így napsugaras díszítés nemcsak Szegeden, de az egész Dél-Alföldön, valamint Borsod, Békés vagy Nógrád megyében is látható, ahogy maga a motívum is felfedezhető máshol, például az erdélyi pávás díszítésben.

El fognak tűnni?

„Sajnos ezek a díszítések egy-két évtizeden belül el fognak tűnni a szegedi táj házairól. Megbecsülésükhöz egyelőre hiányzik a hagyománytiszteletben megnyilvánuló szeretet és műveltség. Nyilván csak akkor döbbenünk igazán a szépségükre, szegediségükre, amikor már hírmondóul sem marad belőlük.”

Bálint Sándornak már az 1930-as években baljós jóslatai voltak a szegedi napsugaras házakról. Hozzá hasonlóan mestere és a Móra Ferenc Múzeum korábbi igazgatója, Cs. Sebestyén Károly már az ezredfordulón attól tartott, hogy hamarosan a díszítés teljesen eltűnik. Ahogy Vass Erika és Valkony Károly a Ház és emberben írja, „a faormok virágzása nem tartott sokáig, az első világháború után már kevés készült”.

Bálint Sándor több hullámban próbálta a napsugaras házakat megmenteni, 1940-ben az ONCSA (Országos Nép- és Családvédelmi Alap) támogatásából építettek Bálint Sándor kezdeményezésére napsugaras házakat, az 1950-es években pedig szintén az ő ajánlatára lett napsugaras oromzatú például a Kőrössy-halászcsárda (később néhány másik napsugaras ház is étterem funkciót kapott, például a felsővárosi Gőry).

Bálint Sándor 1940-es évekbeli gyűjtése alapján Alsóvároson és Móravároson összesen 311 napsugaras ház volt, Korkes Zsuzsanna 1973-as leltárában már csak 195 (ebből Alsóváros 152), 2004-re pedig összesen 74 darab maradt.

Urbanizáció és Trianon

Idővel úgy látszott, Bálint Sándor jóslata nem volt alaptalan. Alsóváros mezőgazdasági életformája (melyhez a nagy területű házak is igazodtak) egyre inkább eltűnt, elindult az urbanizáció, a napsugaras házak lakói egyre kevésbé látták értéknek épületüket. A népesség növekedése az 1-2 szintes házak helyére lépő társasházakat hozta magával, a városalakításnak esett áldozatául a rókusi és felsővárosi házak jelentős része. Az alsóvárosi átalakítások csak 1995–2005 között kezdődtek meg.

A ház funkciója a '60-as évektől átalakult, a paraszti életformában a ház nem volt több, mint

„egy hely, ahova le tudnak feküdni és az ingóságokat tudják tárolni, illetve viszonylag védve van. De utána, amikor megjelenik a fürdőszoba, a televízió, a rádió, elkezd új funkciókat kapni a lakás”

– mondja Kulik Melinda, hozzátéve, hogy a funkcióváltás mellett az alapanyagot nyújtó fa is okozója volt a hanyatlásnak: „Trianon után kevesebb fa lesz, már nem lehet a Felső-Tisza vidékéről és Máramarosból úsztatni a fát. Ezeket a házakat, ha tönkrement a fa és nem volt az embereknek pénzük arra, hogy felújítsák, átalakították”. A fa drágulása miatt a megmaradt épületeknél is a házak avulását követő felújítások során fa helyett téglafallal pótolták a korhadt fát.

Ahogy Ozsváth Gábor Dániel mondta, van rá példa, hogy jól korszerűsítik vagy bővítik ezeket a házakat, de „az sem mindegy, hogy egy szép ünnepi kalaphoz milyen ruhát veszünk fel”. Ahogy arról idén a szegedi Délmagyar is írt, a 2000-es évektől ráadásul afféle reneszánsza is lett ezeknek a napsugaras házaknak, azaz a napsugaras motívum több épületen megjelent, akár az új építésűeken is: hiszen a motívum maga hozzátartozik az úgynevezett szegediséghez.