Kína azt kapta Moszkva Ukrajna elleni háborújától, amit semmiképp sem akart

Kína több mint erős gazdasági hatalom, de a globális hatalommá válás útjának az elején jár, ha egyáltalán el akar oda jutni. Egyelőre az látszik, hogy a fennálló rendszer belső fenyegetéstől való védelme az elsődleges, és a hatalmát harmadik elnöki ciklussal bebetonozó Hszi Csin-ping elnök egyre inkább hajlandó a gazdasági növekedés egy részét is alárendelni ennek az érdeknek – derült ki a Johns Hopkins egyetem adjunktus professzorának Corvinus Egyetemen tartott pénteki előadásából. Isaac B. Kardon szerint Peking intő jelként tekint arra is, ami az Oroszország által Ukrajna ellen indított háborúban történik.

Külföldön is a kínaiaktól tart a pekingi vezetés

Peking valójában mindent a belső fenyegetés szemüvegén keresztül néz, külföldi aktivitása is leginkább így értelmezhető, erre fókuszálnak a külföldi rendőrőrsök létesítésével is, vagy azzal a megállapodással, amellyel Magyarország lehetővé tette a kínai rendőrök hazai járőrözését közösen a magyar rendőrökkel. A regionális biztonság szemben a rendszer biztonságával című előadásában a Carnegie alapítványnál vezető kutatóként is dolgozó Kardon röviden felvázolta a különbséget az Egyesült Államok és Kína biztonsági politikája között. Előbbi ezt szövetségeseken keresztül, regionális biztonságra törekedve valósítja meg, Kína viszont ilyen szövetségi hálót nem épít, katonai ereje sem földrajzilag távoli, hanem szűkebb, határaihoz közelebb eső érdekeinek védelmére szolgál. A rendszert – a Kínai Kommunista Párt hatalmát – belülről veszélyeztető potenciális fenyegetések elhárítására többet is költ az állam, mind a külső fenyegetésre, még a látható hadseregfejlesztés ellenére is.

A kockázatok és sebezhetőségek menedzselése és csökkentése vált a rezsim fő céljává, a Kínai Kommunista Párt a gazdasági biztonságának növelésére törekedett. Ennek részeként több nagy állami programot indítottak a stratégiai technológiák hazai fejlesztésére, az innováció (és ezáltal a fenntartható növekedés) megteremtésére és a külső technológiai függés csökkentésére – írtuk korábbi az Egyesült Államok és Kína gazdasági kapcsolatáról szóló elemzésünkben. Közben pedig számos, a gazdaság nemzetbiztonsági vonatkozásait – például a kiberbiztonságot, adatvédelmi ügyeket, a hongkongi „nemzetbiztonságot”, azaz a pártállami rendszer elleni mozgolódást, a külföldi szankciókat – szabályozó törvényt hoztak, amelyek erősítették a vállalati szféra feletti kontrollt.

Kardon előadása részletesen nem tért ki a belső fenyegetések jellegére, miközben Peking az erre való hivatkozással az elnyomó állam kiépítésén dolgozik, technikai értelemben a megfigyelőrendszerekkel és olyan nyíltan erőszakos eszközökkel, mint amilyenek az ujgurföldi átnevelőtáborok.

A kutató említette viszont a külföldön bújtatott módon létrehozott kínai rendőrőrsöket – ilyeneknek volt jelük Magyarországon is –, amelyek a külföldön élő kínai állampolgárok feletti kontrollt célozzák. Ugyanezt a célt szolgálják azok az államközi megállapodások is, amelyek értelmében a kínai rendőrök közösen járőrözhetnek az érintett országban. Ilyen megállapodást kötött Magyarország – miután Orbán fogadta a kínai belbiztonsági minisztert –, de rajta kívül Szerbia, Horvátország is megállapodott és Olaszország is, ám utóbbi a megállapodást 2019-ben felmondta.

Kína álma egy gyenge NATO

Orbán Viktor a Telexnek – Hszi Csin-ping budapesti látogatásakor – adott rövid interjújában arról beszélt, hogy a magyar biztonsági szolgálatok megvédik az ország érdekeit, így nem tart attól, hogy ez az együttműködés vagy akár a Huawei magyarországi jelenléte veszélyt jelentene Magyarország nemzetbiztonságára nézve, noha az Egyesült Államok szerint ez kockázatot rejthet magában.

„Ez nem ássa alá közvetlenül a NATO integritását, de a közös biztonságot fenyegető beszéd azonosítását megnehezítheti” – mondta a Telex kérdésére Kardon, aki szerint hosszabb távon erodáló hatása lehet az ilyen együttműködésnek, főleg, ha az Kína technológia telepítésével párosul. A NATO-n belül csökkenhet a bizalom azokkal a tagországokkal szemben, amelyek ezt az együttműködési gyakorlatot fenntartják.

Márpedig ez kedvező Kínának, hiszen a kínai vezetés megkönnyebbüléssel látná, ha a NATO súlytalanodna, ha az Egyesült Államok és Európa távolodna egymástól, multipolárisabbá válna a világ – ahogyan ezt Vlagyimir Putyin orosz elnök is várja, de a magyar kormány retorikájától sem idegen ez, ami egyrészt a NATO és az EU tagjaként ellentmondásos, másrészt a magyar gazdasági érdekektől távol is állna egy Amerika utáni világ.

Kína azonban elsősorban nem Európára koncentrál, amikor biztonsági érdekeiről van szó, hanem a saját térségére, Vietnámtól a Fülöp-szigeteken, Dél-Koreán át Japánig – és persze külön fejezetet jelent Tajvan kérdése. A kínai sziget politikai kérdés is, a másik három ország stratégiai: Kína hiába 9 millió négyzetkilométeres ország, 14 ezer kilométer tengerparttal, katonai értelemben még sincs egészen szabad a kijárása a Csendes-óceánra.

Vietnám helyzete különleges: mindkét országban kommunista egypártrendszer van – de a rendszer inkább államkapitalista, a gazdaságban a magánszektor is jelentős – és létezik az állampártok között együttműködés a belső fenyegetés elhárítására. Úgy vélik, hatalmukat a színes forradalmakhoz, arab tavaszhoz hasonló belső megmozdulások veszélyeztethetnék elsősorban, ezért itt érdekközösség áll fenn. Ugyanakkor Vietnámnak Kína külső fenyegetést is jelent, ezért egyre aktívabban működik együtt az Egyesült Államokkal, beleértve a közös hadgyakorlatokat is, túllépve az 50 éve véget ért vietnámi háború traumáján. Ez már csak azért sem meglepő, mert Kína és Vietnám évezredes történetében nagyon hosszú a konfliktusaik sora, és a Dél-kínai-tengeren az elmúlt évtizedekben is voltak kisebb összetűzéseik.

Tajvan a legérzékenyebb stratégiai kérdés, de Kardon szerint a vörös vonalat sem Kína nem lépi át – nem támad közvetlenül –, sem az Egyesült Államok, azaz nem ismeri el Tajvan független államként, noha az elismerésen kívül a szuverenitás minden jegyét magán hordozza, intézményesen, gazdaságilag és katonailag is.

Kína itt inkább az idegek harcát vívja. Látványosan erősít hadseregén de a közvetlen összeütközést kerüli. Már csak azért is, mert a Magyarország harmadánál alig nagyobb sziget bevétele katonailag súlyos áldozatokkal járna. Lényegében egy magaslati erőd a sziget, 70 százalékban hegyvidék, 2500-3000 méter feletti hegyekkel, és csupán két ponton lehetne partra szállni, ám ezek tűzerővel könnyen védhetők a megszállókkal szemben. Ezen a jelentős kínai haderőfejlesztés sem változtat.

„Az Egyesült Államok nyilvánvalóvá tette, hogy nem támogatja Tajvan függetlenségét” – mondta Kardon, aki szerint biztos, hogy ez a jövőben sem változik, függetlenül attól, hogy az elnökválasztás után a republikánus Donald Trump tér vissza az elnöki székbe, vagy a demokrata párti Kamala Harris jelenlegi alelnök nyer. „Legfeljebb a retorika változhat” – mondta a Kína-szakértő, megjegyezve, hogy Kína mint potenciális kihívó mindkét párt részéről azonos megítélés alá esik, Washington stratégiája Kínával szemben állandó.

Ha az elnökválasztás nem is hoz változást, első ránézésre az viszont segítheti Kínát, hogy a világ, így az Egyesült Államok is most inkább Gázára és az Oroszország által Ukrajna ellen indított háborúra figyel.

Kínának jövedelmez, de nem jött jól a Kreml háborúja

Ráadásul ebből gazdaságilag is haszna van Kínának, mert növelte piaci részesedését Oroszországban, amely nyersanyagexportja területén is egyre inkább Kínára szorul. Kínának közben azért figyelnie kell arra, hogy a nyugati korlátozó intézkedéseket ne sértse meg annyira, hogy az már saját gazdasági érdekeit veszélyeztesse a nyugati piacokon.

A háborút azonban, ha látványosan nem is ítélte el, nem támogatta Peking. A Kreml lépése ugyanis pont az ellenkezőjét érte el annak, amit Kína – mellesleg az orosz vezetés is – kívánatosnak tartott volna: Európa leválasztása helyett az óvilág és az Egyesült Államok szövetsége szorosabb lett.

Kína neheztelhet Putyinra, mert kiszámíthatatlanságot hoz a képbe, míg Peking nem a radikális változások, hanem a fokozatos átalakulás híve, érdekeit a partnereinél lévő stabilitás jobban biztosítja, márpedig Ukrajna megtámadása nem ezt hozta.

Egy lépéssel közelebb került a „globális NATO” gondolata is, azaz hogy még intézményesebb legyen az Egyesült Államok és a Kínát fenyegetésnek érző délkelet-ázsiai, csendes-óceáni államok védelmi együttműködése – hívta fel a figyelmet Kardon. Az elemző megjegyezte ugyanakkor, hogy míg az elnökválasztás nem lesz hatással Washington Kína-politikájára, ugyanez már nem mondható el a NATO-ról és az ukrajnai háborúról. Trump gyakran ellenségesen beszél a potyautasoknak tartott nyugati szövetségesekről, és kevésbé áll ki Ukrajna mellett, ami felveti a védekező ország fegyveres támogatásának elapadását, bár tény, hogy a volt elnök sokszor nyilatkozik ellentmondásosan, és 2016–2020-as elnöksége alatt sem volt felhőtlen a Kreml és a Fehér Ház viszonya.

De Kardon szerint nemcsak figyelmeztető jel Kínának, hogy az ukrajnai háború inkább növelte a NATO súlyát a Pekingben remélt légiesedés helyett, hanem az is, milyen gyengén teljesített eddig az orosz hadsereg. Ukrajna ugyanis könnyebben elfoglalhatónak tűnt, ehelyett harmadik éve tart a háború, nagy veszteségekkel, kis eredményekkel, távol az eredetileg megfogalmazott célokkal.

Márpedig a kínai fegyverkezés alapját is szovjet-orosz haditechnika adja, és ha az nem vizsgázott meggyőzően Ukrajnában, akkor még kevésbé lenne az Tajvannal szemben. Márpedig Kína csak akkor vállalkozna a 20 milliós sziget bekebelezésére, ha gyors győzelmében száz százalékig biztos lehetne.