A Hamász elkezdte kivégezni túszait, az áldozatok hozzátartozói Netanjahut hibáztatják

„Benjámin Netanjahu ragaszkodása ahhoz, hogy az izraeli túszokat a tárgyalások helyett katonai úton szabadítsa ki, csak annyit fog eredményezni, hogy a túszok koporsóban térnek haza a családjaikhoz” – fenyegette meg Izraelt hétfőn Abu Obejda, a Hamász katonai szárnyának szóvivője. A nyilvánosság előtt csak az arcát eltakaró vörös kafijjában mutatkozó terrorista szavainak az a hat holttest ad nyomatékot, melyekre augusztus legvégén találtak rá izraeli katonák a Gázai övezet déli részén lévő Rafah alatti alagútrendszerben, és akiket izraeli vizsgálatok alapján néhány nappal korábban, közvetlen közelről végeztek ki fogvatartóik.

2023. október 7-én a Hamász és a vele szövetséges gázai terrorszervezetek és milíciák fegyveresei összesen 251 embert raboltak el Izrael területéről. Voltak köztük idősek és kisgyerekek, a lerohant támaszpontokon szolgálatot teljesítő katonák és filippínó vendégmunkások, a Nova fesztivál bulizói és a Negev-sivatagban lakó arabok. A túszokat a Gáza alatti alagútrendszerekben szórták szét; ahol részben kiemelt létesítmények és személyek élő pajzsaiként használták fel őket, részben pedig a Hamász alkupozícióinak javítását szolgálták.

Míg a foglyok elhurcolását csaknem élőben lehetett követni, miután az emberrablásokat a többi atrocitásukkal együtt maguk a terroristák dokumentálták és propagálták, addig október 7-e óta nagyon keveset tudni a túszok sorsáról. Néhányan eleinte még telefonon is tudtak beszélni szeretteikkel, azután hónapok óta azt sem lehetett róluk tudni, hogy életben vannak-e. A novemberi ideiglenes tűzszünetnél végrehajtott fogolycserénél összesen 105-en térhettek haza, 4 embert a Hamász egyoldalú gesztussal engedett szabadon.

A merész titkosszolgálati- és kommandós akcióiról elhíresült Izrael a túszszabadításban nem jeleskedett: eddig összesen 8 túszt sikerült kiszabadítania, miközben 4 tússzal tévedésből izraeli katonák végeztek (hármójukkal elképesztő balfogásoknak köszönhetően). A Hamász pszichológiai hadviselésnek is betudható közléseiben közben azt állította, hogy több tucatra rúg azon túszok száma, akik izraeli légicsapásban vesztették életüket. A kiszabadult túszok állapota és elbeszélései alapján sokukat bántalmazták, éheztették, és többüket különböző nyugtatókon tartották – néhány gyerek konkrétan rászokott a ketaminra.

A direkt kivégzésektől a Hamász egészen júniusig tartózkodott. Ekkor azonban a Nusejratban végrehajtott nagyszabású – és több száz palesztin, köztük az ENSZ szerint több mint száz nő és gyerek halálával járó – túszszabadító akció után a terrorszervezet kiadta a parancsot a túszok őreinek: ha úgy érzik, hogy az izraeli katonák a nyomukra akadtak, végezzenek a foglyaikkal. Izraeli számítások szerint a Gázai övezetben még 101 túsz lehet, többségük állapotáról semmit nem tudni.

Az izraeliek többsége fogolycserével is hazahozná a túszokat

A Hamász nagyon ért ahhoz, hogyan dörzsöljön sót a 11 hónappal ezelőtt megnyitott sebekbe. Ezért közli alkalomszerűen, hogy izraeli bombázás végzett néhány izraeli tússzal, és a rafahi kivégzések után ezért kezdtek el a későbbi áldozatokról forgatott videókat publikálni.

A Netanjahu-kormány október 7-e után két háborús célt tűzött ki maga elé: a Hamász megsemmisítését és a túszok hazahozatalát. Azonban a két cél közötti „és” egy alárendeltségi viszonyt rejt magában: a kormányzat úgy vélte, hogy a Hamász egységeinek és infrastruktúrájának felmorzsolása rákényszeríti majd a terrorszervezetet a túszok szabadon bocsátására. Ezt a nézetet a katonai elit sem osztotta, maga Joáv Galant védelmi miniszter és a vezérkar tagjai is rendszeresen irreálisnak minősítik a miniszterelnök „végső győzelemre” vonatkozó elképzeléseit – a konfliktusról itt olvashat részletesen. A katonai szakértők arra figyelmeztetnek, hogy a Hamász reguláris fegyveres erejének szétzúzása esetén a szervezet gerillamozgalomként túlélheti az izraeli–palesztin viszonyt újabb generációkra megmérgező terrortámadást és az azt követő gázai offenzívát.

Felmérések szerint az izraeli társadalom csaknem kétharmados többsége – köztük jelentős számban a jobboldali szavazók is – úgy gondolja, hogy a túszokat tárgyalásos úton, egy fogolycserével egybekötött tűzszüneti ajánlattal kell hazahozni. Több mint a felük pedig úgy látja, hogy Netanjahu saját politikai túlélése érdekében szándékosan elnyújtja a háborút – ezzel értelemszerűen kockára téve a bántalmazásoknak, nélkülözéseknek és az izraeli bombázásoknak kitett túszok életét is.

Ez azért merülhetett fel, mert Netanjahunak leginkább időre van szüksége az október 7-ével megroggyanó támogatottságának visszaépítéséhez, vagy ha ez nem sikerül, akkor a háború utánra kiírandó választások halogatásához. Netanjahu büntetőjogi értelemben is túlélésre játszik, hiszen három korrupciós perben is vádlottként szerepel, és bár ezek az eljárások évek óta csak araszolnak az ítélet felé, a miniszterelnök érezhetően nem érzi magát biztonságban.

A túszok és hozzátartozóik így gyakorlatilag egyszerre váltak a Hamász és saját kormányuk áldozatává.

A túszok hozzátartozói már csaknem 11 hónapja élnek bizonytalanságban. Többen azt gondolják, hogy ha kormányuk igazán akarná, akkor már szabadon bocsáthatták volna őket. A rafahi túszgyilkosság egyik őrjítő motívuma az volt, hogy a hatból három áldozat a legutóbbi, dohai tárgyalások sikere esetén kiszabadult volna. Ugyan a közvetítők útján, a nyilvánosság kizárásával zajló fegyverszüneti tárgyalásoknál nehéz megállapítani, épp kin úszott el a megegyezés, de Joe Biden amerikai elnök azzal vádolta Netanjahut, hogy „nem tett eleget a fegyverszünetért”, mivel ragaszkodott ahhoz, hogy az izraeli hadsereg (IDF) megszállás alatt tartsa a Gázai övezet és Egyiptom határát képző, a Hamász legfontosabb csempészalagútjait rejtő, úgynevezett „Philadelphi-korridort”.

A túszok kivégzése miatti felháborodás ezért Izraelben nem elsősorban a Hamász megítélését rontotta (mert ugye azt már hová lehetne tovább rontani), hanem Netanjahu ellen fordult.

A kivégzések hírére százezrek vonultak az utcákra, a legnagyobb szakszervezet hétfőn – a munkaügyi bíróság által megkurtított – általános országos sztrájkot tartott,

melynek köszönhetően több szektorban megállt az élet, autópályákat zártak le. A tüntetők a miniszterelnöki rezidencia előtt „Te vagy a vezető, te vagy a bűnös!” skandálásokkal tiltakoztak.

A túszkérdés politikai törésvonallá vált

Teljesen érthető, ha egy országot mélyen megráz több száz lakosának elhurcolása és fogva tartása. Izraelben október 7-e óta minden módon igyekeznek felhívni a figyelmet a fogságban lévő túszokra: hiányuk megmutatkozik a ruhákra tűzött kék szalagokon, a rendezvények üresen hagyott asztalain és székein, a graffitiken és az állandósult utcai demonstrációkban. A túszok hozzátartozói és a velük szimpatizáló tömegek október 7-e óta politikai mozgalommá szerveződtek, mely minden figyelemfelkeltő és nyomásgyakorló eszközt bevet, hogy fenntartsa a túszok iránti szimpátiát és a sorsuk iránti érdeklődést, és tárgyalásos úton elérje mielőbbi hazahozatalukat.

Ez a mozgalom egyre ellenzékibb jelleget ölt, mivel a Netanjahu-kormányzat és különösen a koalíció szélsőjobboldali tagjai keményen beleállnak a győzelem VAGY fegyverszünet konfliktusába. Az egyik legbefolyásosabb jobboldali újságírónak számító Amit Segal idén februárban egy érdekes interjúban kendőzetlenül így fogalmazott:

„Izraelben valaki minél jobboldalibb, annál inkább előtérbe helyezi a Hamász elpusztításának szükségességét, és minél inkább azonosítja magát valaki a baloldallal, annál fontosabb számára a túszok szabadon engedése. Ez a kérdés jelenti Izraelben a legújabb politikai törésvonalat. Nem igaz, hogy mindkét célt el lehet érni, választanunk kell. Azért én mégis úgy gondolom, hogy a kettőből másfél célt el tudunk érni: meg tudjuk semmisíteni a Hamászt, és néhány túszt ki tudunk szabadítani.”

Ez a törésvonal azonban leginkább a jobboldal felől mélyül, hiszen a többség – némiképp leegyszerűsítve – azon a véleményen van, hogy előbb haza kell hozni a foglyokat, és utána el kell bánni a Hamásszal, de a jogosan vívott háborúban is okosan kell viselkedni, nem szabad a csak a kormányzati retorikában létező „totális győzelemre” törekedni.

A fegyverszüneti követelések ellenzéki jellegét erősíti, hogy a kormányzat augusztusban felmelegítette az egész országot megrázó tiltakozó mozgalmak, majd a háború miatt befagyasztott igazságügyi reform ügyét, ami jelentősen megnövelné a kormányzat bíróságokra gyakorolt befolyását és megnyirbálná az alkotmánybíróságként is funkcionáló legfelsőbb bíróság jogköreit.

Amikor a túszszabadítás teológiai szintre lép

A túszok kiszabadításának háttérbe szorítása azért is traumatizálja az izraeli közvélemény jelentős részét, mivel a túszejtés mint élmény és mint morális probléma évezredek óta áthatja a zsidóság életét. A diaszpórákba szétszórt zsidóság ugyanis évezredekig ki volt téve az önkényes emberrablásoknak, és a foglyok kiváltásának kötelessége – akár józan ésszel irreális váltságdíj ellenében is – végigkísérte a Jeruzsálem pusztulása utáni zsidó történelmet, és szerves részévé vált a rabbinikus jogi–vallási hagyománynak is.

Amikor például 1286-ban I. Rudolf német–római császár fogságba vetette a XIII. századi jelentős talmudistát, Rothenburgi Meirt, akkor a rabbi nem akarta, hogy a zsidó közösség kifizesse a szabadulása érdekében összegyűjtött irtózatos, 23 ezer ezüstmárkányi összeget, és inkább élete végéig börtönben maradt. A német zsidók azonban nem törődtek bele Meir konokságába, és 14 évvel a rabbi halála után kifizették a váltságdíjat, hogy legalább a holttestet ki tudják szabadítani a fogságból.

Vallási hagyományról lévén szó, természetesen óriási vita dúl arról, hogy meddig szabad elmenni egy hitsorsos kiváltásában. Izrael megalapítása óta ez a vita már nemcsak a váltságdíj mértékéről szól, hanem arról, hogy a zsidó állam milyen engedményeket tehet terroristáknak (vagy hogy a rabbinikus hagyománynak kell-e egyáltalán mondania valamit ilyen kérdésekről).

Az 1982-es első libanoni háborúban foglyul ejtett, majd kivégzett izraeli–amerikai állampolgárságú katona, Zachary Baumel Szíriában őrzött maradványainak hazavitelének kijárására nem mást, mint Vlagyimir Putyint vette rá az izraeli diplomácia. Baumel holtteste 2019-ben, 35 év után került csak hazai földbe. Az izraeli túszpolitika megmerevedését jelzi, hogy a 2006-ban a libanoni határon járőröző Eldad Regev és Ehud Goldwasser túszul ejtéséért a Hezbollahnak egy pusztító háborúval kellett fizetnie, ami azonban sem a túszok életét nem mentette meg, sem a libanoni szervezet felemelkedését nem törte teljesen derékba.

A szintén 2006-ban, de a gázai határon foglyul ejtett Gilad Salit tizedesért cserébe az izraeli kormányzat nem akarta teljesíteni a Hamász feltételeit, a katona szüleinek öt évébe telt, míg a nyilvánosság erejét kihasználva rábírták a már akkor is kormányzó Netanjahut 1027 palesztin fogoly szabadon engedésére. A 2011-es fogolycsere nemcsak arányai miatt számít azóta is politikai tüskének a miniszterelnök körme alatt, hanem azért is, mert Izrael akkor számos terrorista szabadon engedésébe is belement. Így szabadult például Jahjá Szinvár, a Hamász hírhedt gázai vezetője is, aki az Iszmáil Hánije elleni teheráni merénylet után az egész szervezet vezetését a kezébe vette.

Az izraeli katonák fogságba esésétől való irtózás azonban olyan lépéseket is szült, mint például a Háárec szerint elszórtan állítólag október 7-én is alkalmazott „Hannibál-direktíva”, ami alapján a hadsereg bizonyos esetekben akár saját katonái likvidálásával is megakadályozhatja azt, hogy az ellenség fogságába essenek.

A Hamász Gilad Salit példája alapján október 7-e után arra számított, hogy a foglyok ezúttal is értékes adunak számítanak majd. Az október végén indult szárazföldi offenzíva előestéjén Szinvár felajánlotta, hogy szabadon engedi az összes túszt, ha Izrael cserébe elengedi az izraeli börtönökben – sokszor kétes jogalappal – ülő mintegy 5200 palesztint. Azonban az izraeli kormányzat a terrortámadás után nem akart megalázó fogolycserét kötni, és nem akarta számos terroristával erősíteni az általa pusztulásra ítélt Hamászt.