Többfrontos háború fenyegeti Izraelt, ahol már a kormány és a hadsereg is egymásnak esett

Amikor Izrael az 2023. október 7-i terrortámadás után egyértelművé tette, hogy klasszikus szárazföldi offenzívát indít, hogy a Hamászt kifüstölje Gázából, amerikai diplomáciai és katonai vezetők sora könyörgött az izraeli vezetésnek: tanuljanak az USA hibáiból, ne ragadjanak bele egy véres, drága és végső soron katonai eszközökkel megnyerhetetlen „örök háborúba”. Az izraeli kormány azonban nem hallgatott rájuk, és egyre jobban belegabalyodik a gázai konfliktusba – katonai, geopolitikai, diplomáciai és belpolitikai szinten is.

Harcok a fronton és a front mögött

Az övezet átfésülésére október végén indított lassú, módszeres és pusztító offenzíva hiába érkezett el az utolsó fázisához; az elvileg megtisztított területeken is újabb ellenállási gócok ütik fel a fejüket, melyeket sokszor csak heteken át tartó műveletekkel tudnak felszámolni.

Izrael május végén indította el az utolsó, még a Hamász ellenőrzése alatt álló gázai régió, az egyiptomi határnál fekvő Rafah elleni offenzívát. A súlyos bombázásokkal támogatott szárazföldi műveletekben az IDF közlése szerint eddig 550 terroristával sikerült végezni, ami az offenzíva előtti létszámhoz – négy zászlóaljban összesen 2000 fegyveres – képest nem sok. A harcérintkezések is ritkultak, az izraeli katonáknak leginkább aláaknázott épületekkel kell megbirkózniuk. Ennek okát elemzők abban látják, hogy a Hamász gerillamaratonra készül, fegyveres erejét igyekszik megóvni, harcosait pedig visszacsempészni az északi, elvileg már megtisztított területekre (a gázai eseményeknél érdemes szem előtt kell tartani, hogy minden egy apró, kevesebb mint fél budapestnyi területen zajlik).

A harcok így is borzalmas árat követeltek a háború korábbi fázisában Izrael által még humanitárius övezetnek nyilvánított területen. Annak ellenére, hogy százezernyi menekült menekült el újra, civilek százai vesztették életüket. A legsúlyosabb incidens május végén történt, amikor egy, valószínűleg a Hamász harcosai által fedezékként használt sátortábor égett le a nem éppen körültekintően ledobott izraeli bombák találatai után fellángoló tűzben. Ráadásul az IDF egyik prioritása az egyiptomi határ ellenőrzése, a határ alatt átnyúló csempészalagutak felderítése és felszámolása, ezért az Egyiptom felől érkező segélyszállítmányok is akadoznak. A helyzetet nehezíti, hogy műszaki és logisztikai kudarcnak bizonyult a Joe Biden által a segélyezési problémák megoldásként beharangozott, az amerikai haditengerészet által Gáza partjaihoz telepített „humanitárius móló”. Ez május végén egy viharban súlyosan megsérült, és az izraeli Ashdod kikötőjébe kellett vontatni, hogy ott megjavíthassák, aztán néhány napnyi működés után újból szét kellett szerelni, nehogy a nagy hullámzás megroppantsa.

A gázai hátország is nyugtalankodik; a Gáza északi részén található, rendkívül sűrűn lakott Dzsabáliát például hosszú hetek alatt tudta csak visszafoglalni az izraeli hadsereg a magát az épületekben elbarikádozó, Izrael szerint 5-600 fegyverestől. Az izraeli veszteségek szórása is azt mutatja, hogy az övezet minden részén számítani kell rajtaütésekre.

A civilek elleni legsúlyosabb atrocitások a múlt hétvégén történtek a szintén az 1948-as etnikai tisztogatás menekültjei által alapított Nusajrát városrészben. Itt a nagyszabású izraeli túszszabadítást kísérő harcokban és – szemtanúk szerint válogatás nélkül minden mozgó célpontra rázúdított – bombázásokban több száz palesztin civil halt meg. Többször leírtuk már, de mindig érdemes megjegyezni, hogy a palesztin veszteségek felmérését a háború kezdete óta megnehezíti, hogy a Hamász vezette egészségügyi minisztérium a számszerűleg egyébként pontos veszteségadatoknál soha nem választja szét a fegyveres és civil áldozatokat.

Izrael egyébként a háború elmúlt nyolc hónapja alatt nem igazán jeleskedett a túszszabadító akciókban: a vasárnapi még csak a harmadik sikeres akció volt, ezek során összesen hét túszt szabadítottak ki. Gázában a novemberi fogolycsere után még mindig nagyjából 120 túszt tarthatnak fogva, és az elmúlt hónapokban legalább harmaduk már életét vesztette. A Hamász kétes megbízhatóságú közleménye szerint a vasárnapi túszszabadítás is több izraeli fogoly életét követelte.

Úgy szállták meg, hogy nem lettek megszállók

Ahogy közeledik a Gázai övezet teljes megszállása – bár egyes vezetők még hónapokon át tartó harcokat lengettek be –, úgy válik sürgetőbbé a „Mi lesz azután?” kérdése.

Az izraeli kormányzat deklarált célja a Hamász teljes megsemmisítése; azonban a terrorszervezet 2007 óta egyben a Gázai övezet adminisztrációjának vezetője, az ételosztástól a rendfenntartásig számos állami funkció ellátója. Hibrid jellege megnehezíti, sőt, lehetetlenné teszi a tényleges megsemmisítését; izraeli szakértők szerint még mindig jelentős fegyverkészletekkel rendelkezik, utánpótlását pedig az izraeli pusztítás által traumatizált fiatalok köréből könnyedén biztosíthatja.

Az izraeli politikai és katonai vezetés a katonai nehézségek és a nemzetközi jog által előírt adminisztratív kötelezettségek – a helyi lakosság minimális életfeltételeinek biztosítása – miatt ódzkodik a megszállástól. Közben azonban fenntartja magának a Gázai övezet teljes katonai ellenőrzésének jogát; részben emiatt is utasítja el a szuverén palesztin állam létrehozásának gondolatát.

A Netanjahu-kabinet homályban hagyja, hogy a Hamász megsemmisítése után milyen palesztin entitással képzeli el a közös jövőt. De elutasítja a katonai megszállás buktatóit és nyűgjeit jól ismerő Egyesült Államok azon ötletét is, hogy jobb híján a Ciszjordániában korlátozott területen és korlátozott jogkörökkel kormányzó Palesztin Hatóság (PA) vegye át Gáza kormányzását. Az USA részéről tényleg csak jobb híján születhetett meg az elképzelés, hiszen a Palesztin Hatóságot – amit Gázából 2007-ben ebrudalt ki a Hamász – a palesztinok többsége is egy korrupt, a ciszjordániai zsidó gyarmatosító törekvésekkel szemben tehetetlen entitásként utasítja el, és erőteljes anticionista, sőt, antiszemita propagandája miatt Izraelben sem örvend nagy népszerűségnek.

Egyes izraeli közvélemény-kutatások szerint egyébként a lakosság 50 százaléka úgy gondolja, hogy Izraelnek kéne igazgatnia a Gázai övezetet; a befolyásos telepes mozgalom vezetői pedig egyenesen Gáza zsidókkal való betelepítését tervezgetik.

Gáza izraeli megszállása bizonyos szempontból már elkezdődött: az izraeli határ mentén 300 méteresről egy kilométeresre bővített biztonsági sávban épületek ezreit rombolták le, az itt lakókat is elűzték otthonaikból, aki pedig a harcok elől menekült, azt nem engedik vissza. A 60 kilométeres közös határt alapul véve Izrael tehát az eleve a világ egyik legsűrűbben lakott entitásának számító Gázai övezet akár 20 százalékát is elcsatolhatta. A területveszteséghez járul hozzá a Necarim-folyosónak nevezett hat kilométeres korridor, ami a tengertől az izraeli határig elnyúlva középen vágja ketté az övezetet. A nagyjából egy kilométer széles korridor kialakításához a Washington Post elemzése alapján legalább 750 házat dózeroltak el; a folyosó tengeri végénél található, az amerikai humanitárius móló számára előkészített partszakaszon további 250 épület tűnt el. A lap által idézett beszámolók szerint a 2005-ben kiürített zsidó gyarmatosító telepről elnevezett korridor nemcsak három katonai bázisnak biztosít területet, hanem ténylegesen kettévágja Gázát, megakadályozva a helyi lakosok észak-déli mozgását.

A hadsereg hónapok óta berzenkedik a politikai mellébeszélés miatt

A kormányzati vákuumban végrehajtott katonai megszállás, az izraeli kormányzat részéről folyó ötletelések és fantáziálások miatti bizonytalanság nagyon nincs ínyére az izraeli hadseregnek. Herzi Halévi vezérkari főnök a politikai vezetésnek már hónapokkal ezelőtt nyíltan egyértelművé tette aggodalmát, hogy a katonai úton elért eredmények füstbe mehetnek, mert a politikai vezetés nem dolgozott ki forgatókönyveket Gáza háború utáni sorsára vonatkozóan. Daniel Hagari szóvivő pedig csütörtökön – félreérthetetlenül a Netanjahu-kormánynak címezve szavait – kijelentette, hogy aki azt hiszi, hogy a Hamászt el lehet pusztítani, téved, és politikai síkon kell alternatívát találni a radikális iszlamista szervezetnek. Ezért aki a Hamász megsemmisítéséről beszél, az félrevezeti a nyilvánosságot.

A nyílt politikai kritika a világ országainak többségében zendüléssel érne fel, különösen háborús helyzetben. Azonban Izraelben a hadsereg és a lakosság viszonya a hosszú katonai szolgálatnak köszönhetően igen szoros, és az IDF népszerűségét és tekintélyét még az október 7-i terrortámadás sem kezdte ki (sőt). Így aztán a hadsereg megengedheti magának, hogy nemzetbiztonsági kérdésekben markánsan megjelenítse saját álláspontját – még akkor is, ha ezzel szembemegy politikai feletteseivel.

Az IDF vezetői pozíciói ráadásul hagyományosan kiváló ugródeszkaként szolgálnak a politikai karrierhez. Az egyik legfontosabb ellenzéki politikus, Beni Ganc is vezérkari főnökként alapozta meg ismertségét, és katonai tekintélye miatt fogadta el Benjamin Netanjahu a jelentkezését a háborús kabinetbe, egy másik volt vezérkari főnökkel, Gadi Eisenkottal együtt mintegy szimbolizálva az izraeli háborús erőfeszítések felülemelkedését a pártpolitikán. Ganc azonban az IDF kritikáját magáévá téve azzal a súlyos váddal illette Netanjahut, hogy a világos direktívák elsumákolásával ő maga vált a győzelem akadályává. És bár eddig maga Ganc sem tett le az asztalra egy megvalósítható rendezési tervet, az elmúlt hónapok háborús politikája elleni tiltakozásul a múlt héten lemondott a kabinetben viselt miniszteri rangú pozíciójáról, ezt követően pedig Netanjáhu magát a testületet is feloszlatta.

A politikai vezetés és a hadsereg közötti, háborús helyzetben több mint szokatlan konfliktus a napokban szabályos belpolitikai háborúvá terebélyesedett. Herzi Halévi vezérkari főnök kőkemény szócsatába bonyolódott a kormánykoalíció szélsőséges tagjaival, miután szorgalmazta a sorozás kiterjesztését az ultraortodox zsidó férfiakra. Az ország lakosságának egyre nagyobb részét kitevő ultraortodox zsidók az Izrael alapítása idején megkötött politikai kompromisszumoknak köszönhetően felmentést kapnak a 32 hónapos katonai szolgálat alól, azonban ez a kiváltság (amit sajátos módon azzal legitimálnak, hogy ők az imáikkal védik meg Izraelt) azóta is a szekuláris és vallásos pártok közti legfontosabb konfliktuspontnak számít. Az október 7. utáni tömeges mozgósítás ezt a konfliktust tovább élezte, mivel a családtagjaikat a frontra küldő szekuláris polgárok túlnyomó többsége úgy gondolja, hogy nem egy fantasy stratégiai játékban élnek, ahol a fohász extra páncélt biztosít a harcoló egységeknek, hanem egy olyan igazságtalan helyzetben, amikor a vallás olcsó kibúvót jelent a honvédelmi kötelezettség alól.

A konfliktusból a kormánypártok is kiveszik a részüket; a harcosan palesztinellenes, vallásos cionistának nevezett politikusok – Bezazel Szmotrics pénzügyminiszter és Itamar Bengvír belbiztonsági miniszter – erélytelenséggel vádolták meg az IDF-et azután, hogy a hadsereg napi időkorlátot vezetett be Gázában, és a műveletek közti időszakot humanitárius szünetnek nyilvánította.

Mindenki nagyon szeretné már a tűzszünetet – csak a két főszereplő nem

Részben a vallásos cionista pártok ellenállásán is múlik az, hogy az óriási nemzetközi nyomás, az amerikai elnök és az amerikai diplomácia tervei és lobbizása ellenére is sorozatban vallanak kudarcot a fegyverszüneti tárgyalások. Az egyiptomi és katari közvetítőkkel folyó tárgyalások a novemberi fogolycsere óta nem tudtak felmutatni sikert. Ennek leginkább az az oka, hogy sem a palesztinok szenvedését politikai nyomásgyakorló eszközként felhasználó Netanjahu-kabinetnek, sem a túszok szenvedését politikai nyomásgyakorló eszközként felhasználó Hamásznak nem áll érdekében a tűzszünet. Miközben mindkét félnek az a célja, hogy a másikat állítsa be a megállapodás kerékkötőjének.

A Hamásszal való megegyezést a szervezet belső kommunikációs zavarai és politikai konfliktusai is megnehezítik; a szervezet dohai luxusemigrációban élő politikai vezetői csak bajosan érik el a gázai alagútrendszer mélyén, túszokkal körülvéve rejtőző vezetőket, Jahjá Szinvárt és Mohamed Deifet. A gázai Hamász-vezetők a Wall Street Journal – a körülmények ismeretében nyilvánvalóan nehezen megerősíthető vagy cáfolható – értesülése szerint elégedetten figyelik azt, ahogy Izrael egyre mélyebben belegabalyodik a gázai konfliktusba, és a több tízezernyi halott palesztint „a győzelem és a becsület érdekében hozott szükséges áldozatnak” tartják.

Mindeközben Netanjáhu kezét is bizonyos mértékig megköti az, hogy a törvényhozási többséget jelentő vallási cionista pártok többször is egyértelművé tették, hogy egy fegyverszünet esetén azonnal felmondják a koalíciót. A „bizonyos mértékig” kitétel nem véletlen, mivel a Jaír Lapid vezette ellenzéki Van Jövő párt például segítséget ígért Netanjáhunak arra az esetre, ha a fegyverszüneti megállapodás miatt veszti el a többségét. Csakhogy a miniszterelnöknek kényelmesebb és politikailag kifizetődőbb, ha szabotálja-halogatja a fegyverszüneti megállapodást, melynek tervezetei egymásra épülő deeszkalációs szakaszokkal lényegében a háború befejezését célozzák. Netanjáhu ugyanis a háborús helyzetben engedheti meg magának a riválisai által folyton követelt – valószínűleg csúnya vereséggel járó – választás elodázását, és ezzel összefüggésben a személye elleni korrupciós perek halogatását. Ennek érdekében kész bevállalni a túszok családjai és érdekvédelmi szervezetei és az ellenzéki pártok által szervezett tiltakozást, ami a fegyverszüneti tárgyalások újabb csődje után elkeseredett és erőszakos utcai tiltakozásba torkollott.

Nem csak a háborús fenyegetésektől izzik az északi határ

Lehet, hogy Netanjahunak már nem kell sokáig kapaszkodnia a gázai háborúba; az elmúlt hetekben ugyanis felizzott az elmúlt nyolc hónapban alacsony intenzitáson tartott konfliktus Izrael északi határán az IDF és a libanoni síita milícia/terrorszervezet, a Hezbollah között.

A száraz nyári hónapok a Hezbollah kezébe új, ijesztő fegyvert adtak: az utóbbi hetekben már Galilea erdeit is célba vették, ahol sikerült nagy kiterjedésű erdőtüzeket okozniuk. Közben a másik oldalon a Hezbollah katonáinak beszivárgása ellen az IDF is katapultokból kilőtt gyújtólövedékkel kezdte felperzselni a határsáv dús vegetációját.

Az izraeli politikai és katonai vezetés többször is figyelmeztette a Hezbollah vezetését, hogy a hadsereg készen áll arra, hogy benyomuljon Libanon déli részére, és a szervezet fegyvereseit és állásait a Litani folyótól északra szorítsa. A 2006-os háborút lezáró ENSZ BT-határozat a folyó vonalától délre tiltotta meg a Hezbollahnak a fegyveres jelenlétet, de a szervezet erre eddig fittyet hányt. Az IDF a héten el is fogadta az offenzíváról szóló haditervet, azonban a tényleges támadás a kormány döntésétől függ.

Hezbollah kiposztolta egy Izrael északi része felett átrepülő felderítő drón felvételeit az Acélkupola egységeiről, a Haifában található hadikikötőről. A nehezen félreérthető „látunk titeket” üzenetet erősíti, hogy az IDF elismerte, a komplex légvédelmi rendszernek gondjai vannak az apró felderítő drónok felderítésével és elfogásával.

A Hezbollah főtitkára, Hasszán Naszrallah nyilvánosan figyelmeztette Izraelt, hogy egy libanoni invázió esetén indított válaszcsapásuk „alapjaiban rengetné meg Izraelt”, és az ország egyetlen pontja sem lenne biztonságban. Sőt, az egyik likvidált tisztjét gyászoló vezető a földközi-tengeri hajózási útvonalakat és az 1960 óta két brit bázist befogadó Ciprust is megfenyegette.

Naszrallah arra is utalt, hogy válaszcsapásuk pusztítóbb lenne az Irán által áprilisban indított akciónál (akkor a csapás gyakorlatilag összes rakétáját és drónját sikerült nemzetközi összefogással elfogni), ugyanis a Hezbollah támadó eszközeinek alig pár percre van szüksége Izrael eléréséhez, ráadásul a terrorszervezet képes tömeges indítással túlterhelni az izraeli légvédelmet. Ezt egyébként izraeli illetékesek sem tagadják; sőt, a helyi áramszolgáltató egyik vezetője úgy véli, egy Libanon felől érkező rakétacsapás akár 72 órára is kiütheti a teljes áramszolgáltatást. A Hezbollah akár 150 ezer rakétával is rendelkezhet, és bár ezeknek csak egy része számít többé-kevésbé korszerűnek, az elmúlt hónapok gyér átlövéseivel is rendszeresen sikerült elérnie izraeli célpontjait, arra kényszerítve Izraelt, hogy több tízezer polgárát evakuálja a legészakibb településekről.

A tartós menekültek problémája a túszokéhoz hasonló belpolitikai témává vált, a Hezbollah fenyegető fellépése ráadásul erősen erodálja az izraeli katonai elrettentő képesség képét is. A Hamász meglepetésszerű támadása után Izraelben csaknem mindenki egyetért abban, hogy a zsidó állam nem tűrhet meg olyan szomszédot, mely aktív fenyegetést jelent, ezért a Hezbollah katonai képességeit megsemmisítő háborúnak csak az időpontja lehet kérdés. Másfelől azonban a nemzetközi közösség komoly erőfeszítéseket tesz a konfliktus elcsendesítése érdekében, és a status quo megőrzését valószínűsíti az, hogy mind Izraelnek, mind a Hezbollahnak óriási a vesztenivalója, és mindkét entitás bortokában van a másikat sakkban tartó csapásmérő erővel.