Mit jelent, hogy három európai ország is el fogja ismerni a palesztin államot?

Szerdán három európai állam, Norvégia, Írország és Spanyolország miniszterelnökei egymással összehangolva bejelentették, hogy országaik május 28-án hivatalosan el fogják ismerni a független palesztin államot, mivel szerintük az évszázados múltra visszatekintő izraeli–palesztin konfliktus egyetlen alternatívája az, hogy „két állam, egymás mellett élve, békében és biztonságban” létezzen.

A lépést az összes – egymással is konfliktusban álló – palesztin politikai szervezet üdvözölte, csakúgy mint a palesztin kérdésben arab részről meghatározó szerepet játszó Szaúd-Arábia és Jordánia. A három európai ország vezetői utaltak arra, hogy hamarosan újabb államok csatlakozhatnak a kezdeményezéshez – korábban Belgium és Szlovénia is felmerült lehetséges partnerként.

A gázai háború során a humanitárius válság és a civil áldozatok száma miatti rendszeres kritikához hozzászokott izraeli kormány élesen kikelt a hónapok óta lebegtetett bejelentés ellen, melyet az izraeli szuverenitás aláásásának és az ország veszélyeztetésének tart. Jiszráel Kac külügyminiszter visszahívta a nyilatkozatot tévő országokba delegált izraeli nagyköveteket, és bekérette a minisztériumba a három ország izraeli nagyköveteit, ahol az ilyenkor kötelező fejmosáson túl ígérete szerint megnézeti velük azt a videót, melyet izraeli nők elrablásáról forgatott felvételekből vágtak össze. Kac közleménye szerint a három ország lépése azt üzeni, hogy „a terrorizmus kifizetődő”,

de a történelem nem fogja elfelejteni, hogy Spanyolország, Norvégia és Írország úgy döntöttek, hogy aranyéremmel jutalmazzák a Hamász gyilkosait és erőszaktevőit, akik tinédzsereket erőszakoltak meg és csecsemőket égettek el.

Ugyancsak drámai – és nyilván leginkább az izraeli választókra hangolt – szavakkal ítélte el a lépést Benjámin Netanjahu is: „A gonosznak nem szabad országot adni. Ebből csak egy terrorállam születhet, mely meg akarja ismételni az október 7-i mészárlást. És ehhez mi nem fogunk hozzájárulni.”

Bezazel Szmodrics izraeli pénzügyminiszter szerdán megfenyegette a Palesztin Hatóságot, hogy leállítja a Ciszjordánia mintegy 40 százaléka felett korlátozott kormányzati jogköröket gyakorló, krónikusan alulfinanszírozott (és korrupt) szervnek visszacsorgatott adóbevételeket. A megszállt területeken Izrael szedi be az adót, majd továbbítja azt a Palesztin Hatóságnak, mely az összeget a közalkalmazottak fizetésére fordítja. A Vallásos Cionizmus nevű szélsőjobboldali párt politikusa – maga is ciszjordániai telepes – nem először fenyegette meg a Palesztin Hatóságot az adójövedelem felfüggesztésével.

Magyarország az elsők között ismerte el a palesztin államot, de ma már nem ismeri el az elismerést

A három ország az indoklás alapján egyébként a közel-keleti erőszak ciklikus visszatérését – ami 2023. október 7-én a Hamász terrortámadása után minden korábbinál durvább szintre emelkedett – próbálja megakadályozni a lépésével; Simon Harris ír taoiseach (miniszterelnök) hazája történelmi tapasztalataival magyarázta a kétállami megoldást. „Ugyanúgy, ahogy Írország függetlenségének elismerése egy mára békéssé vált köztársaságot alapozott meg, úgy hisszük, a palesztin államiság hozzájárul a közel-keleti megbékéléshez.”

A koordináció motorjának számító Pedro Sánchez spanyol miniszterelnök (aki a kezdeményezéssel saját belpolitikai gondjait is igyekszik elsimítani) Benjámin Netanjahu izraeli miniszterelnököt palesztinok „lemészárlásával” vádolta, mely ellehetetleníti a nemzetközi normának számító kétállami megoldást.

Az ENSZ 193 tagállama közül 140 ismerte el a palesztin államot azóta, hogy 1988-ban a Jasszer Arafat által vezetett Palesztin Felszabadítási Szervezet kikiáltotta a már akkor is Izrael megszállása alatt álló terület függetlenségét. Azonban az ENSZ-többség csalóka, mivel a támogatók közül hiányoznak olyan vezető hatalmak, mint az Egyesült Államok, Németország, Nagy-Britannia, Japán vagy Franciaország. Utóbbi szerdán is deklarálta, hogy bár Palesztina független államként való elismerése „nem tabu”, de Párizs még nem tartja alkalmasnak az időt a lépésre. Az állami elismerés értékét tovább csökkenti, hogy a volt szocialista országok ezt még a szovjet blokk összeomlása előtt tették meg, miközben mondjuk Magyarország Izrael-politikája 1988 óta 180 fokos fordulatot vett.

Gulyás Gergely Miniszterelnökséget vezető miniszter a csütörtöki kormányinfón ki is fejtette, hogy „a jogi aktus” még a kommunizmusban történt, de a jelenlegi kormány nem ért egyet a palesztin állam elismerésével, mivel azt az álláspontot képviseli, hogy a feleknek maguknak kell megegyezniük.

Mi az a kétállami megoldás?

A kétállami megoldás lényege egyszerű: az 1948, Izrael megalapítása előtt Palesztinának nevezett, a Jordán folyótól a Földközi-tengerig terjedő területen két országnak kellene megalakulnia, lehetőség szerint az 1967 előtti, a nemzetközi jog által ma is érvényesnek tartott határok mentén.

Az egyszerűség eddig a mondatig tartott, ugyanis a palesztin területek helyzete minden szempontból elképesztően bonyolult. Amikor a palesztin államról van szó, akkor bizonytalan, hol is húzódnak a határai, mi lenne a fővárosa, kik lennének a lakói, és milyen fokú szuverenitással bírna majd.

A Jordántól nyugatra található Ciszjordánia 1967 óta áll izraeli katonai megszállás alatt, és jelenleg is csak 40 százaléka felett van – nem teljes körű – kormányzati hatásköre az 1994-ben életre hívott és külföldi donorok által is finanszírozott Palesztin Hatóságnak, amit a mérsékelt Fatah vezet. És ez a terület sem homogén, izraeli ellenőrző pontok, falak, szögesdrót kerítések és csak izraeli állampolgárok által használható utak szabdalják fel. A hetvenes évek óta tartó, részben a bibliai nosztalgia, részben az olcsó ingatlanok által fűtött telepesmozgalomnak köszönhetően mára a palesztinok között-mellett, de tőlük hermetikusan elszigetelve 700 ezer zsidó él Ciszjordániában (a Jeruzsálem arab részét kelet felől elszigetelő elővárosok lakosságával együtt). A Bcelelem izraeli jogvédő szervezet megfogalmazását kölcsönvéve:

Annak érdekében, hogy kiterjessze és megszilárdítsa az elfoglalt területek feletti ellenőrzést, Izrael katonai, polgári, jogi és adminisztratív intézkedések sokaságával a palesztin populációt többtucatnyi, egymástól elszigetelt enklávéra darabolta fel, és felszakította közösséget egyben tartó társadalmi, kulturális és gazdasági kapcsolatokat.

Október 7-e sokkolta az izraelieket, de a telepesmozgalom más módon is reagált az azóta előállt helyzetre. Szélsőjobboldali politikusok a 2005-ben kiürített – akkor alig 8000 zsidó telepesnek otthont adó – Gázai övezet új telepei mellett a ciszjordániai kolonizáció felgyorsulását is várják a háborútól.

A terrortámadások és sokszor megtorlásszerű antiterrorista akciók következtében a Gázához képest másodrendű frontnak számító területen 2023. október 7-e óta az ENSZ adatai szerint csaknem 500 palesztin fegyveres és civil vesztette életét izraeli rajtaütésekben, izraeli részről összesen tízen haltak meg – 6 katona harcban esett el, 4 civil pedig terrortámadás áldozatává vált.

A nemzetközi jog alapján egytől egyig illegális telepek felszámolása, hétszázezernyi zsidó kitelepítése békés körülmények között egész egyszerűen elképzelhetetlen, és a közelmúltban felmerült béketervekben szereplő lakosságcserék sem tűnnek megvalósíthatónak. Így viszont egyszerűen nem képzelhető el életképes, szuverén palesztin állam.

A helyzetet bonyolítja, hogy a palesztin területek alapból két részből állnak, Ciszjordánia mellett a másik leendő államrész a Gázai övezet lenne. A két terület közti átjárás a 2000-ben indult második intifádáig nem ütközött nehézségbe, azonban azóta Izrael mindkét régiót hermetikusan elzárta Izraeltől – és egymástól. Ciszjordánia és Gáza között politikai ellentét is feszül, mivel utóbbit 2006 óta a Palesztin Hatóságot az övezetből véres úton elűző Hamász vezeti.

A kohézió hiánya mellett a palesztin szuverenitás másik buktatója az a tény, hogy Izrael nem hajlandó lemondani a palesztin területek feletti katonai ellenőrzésről, amit azzal indokol az elmúlt évtizedek tapasztalatai alapján, hogy egy szuverén palesztin állam születése pillanatától azonnal az Izrael elleni terrortámadások kiindulópontjává válna.

A Palesztin Hatóság viszont mereven ragaszkodik a teljes szuverenitáshoz és az 1967-es határokhoz, illetve ahhoz, hogy Palesztina fővárosa Jeruzsálem legyen. Jeruzsálemet Izrael saját „oszthatatlan” fővárosaként tartja számon, de a nemzetközi közösség nagy része ezt az értelmezést nem fogadja el (a Jeruzsálem-kérdésről itt írtunk részletesebben).

Az egyszermajd-megoldás

A realitásokkal egyébként a nemzetközi közösség is tisztában van. Az Izraelt alapvetően minden fronton, azonban egyre több morgolódás közepette támogató Egyesült Államok a Biden-kormányzatnak politikailag egyre kellemetlenebb háborút lezáró azonnali tűzszünet után távlati megoldásnak egyértelműen egy palesztin állam létrehozását tartaná, melynek egységes kormányzatát alapvetően egy technokrata irányban megreformált Palesztin Hatóságra alapozná, a Hamászt pedig az IDF helyett inkább ENSZ-békefenntartókkal tartaná kordában.

Azonban az USA következetesen az „önálló államisághoz vezető út”-ról beszél; erre a retorikai nüanszra azért van szükség, mert nem akarja magát elkötelezni egy nagy politikai felelősséggel járó pozíció mellett, másfelől azonban fenn akarja tartani a vízió melletti elvi elkötelezettségét. Ráadásul a 2023. október 7-e után – a Hamász szándékainak megfelelően – megszakadt, az amerikai diplomáciai erőfeszítések fókuszában álló izraeli–szaúdi közeledési folyamat egyik alapfeltétele Rijád részéről az önálló palesztin állam.

Ha úgysem valósulhat meg, mire jó a palesztin állam elismerése?

Az évtizedek óta lebegtetett palesztin államiságot alapvetően azért szokás a békefolyamat kulcsának tartani, mivel Izrael az 1967-es hatnapos háború során megszállt Ciszjordániában és a 2005-ös kivonulás ellenére szoros katonai-politikai-gazdasági kontroll alatt tartott Gázai övezetben is évtizedek óta kihasználja az állami szuverenitás hiányát. Egy befolyásos országok által elismert palesztin állam ugyan nem rendelkezne a szuverenitás tényleges ismérveivel, de meglennének azok a nemzetközi jogi keretek, melyeket azután meg lehetne tölteni az államszerű lét elemeivel.

A palesztin államiság a BBC elemzése szerint az európai államok szimbolikus értékkel bíró nyomásgyakorlásaként is felfogható,

ami Izrael számára azt a burkolt fenyegetést fogalmazza meg, hogy több európai országnak egyszerűen elege van a Hamász felszámolása és a túszok kiszabadításának célja mellett Netanjahu politikai túlélése szolgálatába is állított háborúból.

Ebből a szempontból az is figyelmeztető jel lehet, hogy Franciaország az államiság elismerésében alternatív útvonalnak számító teljes jogú ENSZ-tagságról szóló májusi szavazáson támogatta a palesztin csatlakozás megindítását. Azonban a vezető nyugati országok ódzkodnak az egyoldalú deklarációtól és Izrael kényszerítésétől, a palesztin állam kialakításába mindenképpen bevonnák Izraelt, és alapvetően az érdekelt felek közti tárgyalások útján képzelik el a rendezést.