Rabszolgaként akartak tartani

2022. augusztus 15. – 16:05

frissítve

Rabszolgaként akartak tartani
Idősotthon Bristolban, 2022 januárjában – Fotó: Matt Cardy / Getty Images

Másolás

Vágólapra másolva

Az Egyesült Királyságban folyamatosan munkaerőhiány van idősgondozókból, bentlakásos ápolókból. Ezt a brexit ellenére is külföldiekkel, többek között magyarokkal igyekeznek pótolni. Kint a magyar fizetésekhez képes lényegesen jobban lehet keresni, és általában sokkal jobb a rendszer, de azért ott sincs kolbászból a kerítés. Sőt, egy friss jelentés súlyos problémákra és a modern kori rabszolgaság veszélyére hívja fel a figyelmet.

„Először gerincsérülteket ápoltam, ami a legnehezebb munka. Ők nem pelenkások, nekik vagy ki kell mosni a végbelüket, vagy ki kell belőlük masszírozni azt, aminek ki kell jönnie. De ezt nem fogják neked az elején elmondani, mert valahogy be kell palizni az embert.

Ez olyan, mint az MLM, vagy a szcientológia, hogy csak a legeslegvégén mondják meg, hogy miről van szó, amikor már egy csomó pénzt és időt öltél bele”

– ezt mondta a Telexnek a huszonéves Eszter (a nevét kérésére megváltoztattuk), aki 2020 óta dolgozik Angliában bentlakásos ápolóként. Még gyerek volt, amikor a családjának a teljes vagyona elúszott egy néhány millió forintos devizahitelen, így már középiskolásként is folyamatosan dolgozott, de azt látta, hogy itthon nem jut egyről a kettőre. Az egyetemi tanulmányai végén döntött úgy, hogy külföldön fog dolgozni, amíg össze nem gyűjt elég tőkét ahhoz, hogy Magyarországon beindítson egy saját vállalkozást. A világjárvány idején, egy javarészt online elvégezhető képzéssel szerezte meg a szükséges képesítést ahhoz, hogy bentlakásos ápoló lehessen Angliában. Ebben a munkában az volt vonzó a számára, hogy nem kellene a kinti lakhatására költenie (erről később kiderült, hogy csak részben igaz), de magyar viszonyokhoz képest elég jól kereshet ahhoz, hogy sokat tudjon félretenni.

Eszter egyike azoknak az Egyesült Királyságban, bentlakásos ápolóként dolgozó nőknek, akik részt vettek a világ legnagyobb modern rabszolgasággal foglalkozó kutatócsoportjának 18 hónapos vizsgálatában, ami Londonban élő, Zimbabwéből, Dél-Afrikából, Magyarországról és Lengyelországból származó gondozók bevonásával készült. A Nottinghami Egyetem Rights Lab nemrég publikált jelentése szerint

az angliai szociális gondozásban továbbra is jelentős a létszámhiány, amit a brexit ellenére is külföldi munkaerővel igyekeznek pótolni, ez pedig melegágya a kizsákmányolásnak, extrémebb esetekben a konkrét rabszolgaságnak.

A Telexen korábban már részletesen foglalkoztunk a hazánkból Németországba, Ausztriába és Svájcba, illetve az Erdélyből Magyarországra ingázó idősgondozók helyzetével. Ebben a cikkünkben a Nottinghami Egyetem jelentése alapján, illetve az ezen dolgozó magyar kutatók, résztvevők beszámolói nyomán mutatjuk be, hogyan is néz ki külföldiek – elsősorban a magyarok – számára a bentlakásos gondozói munka az Egyesült Királyságban.

A nyelvtudás és a talpraesettség elengedhetetlen

Eszter fiatalon, stabil angolnyelv-tudással, konkrét távlati célokkal és vállalkozói attitűddel, ingázóként vágott bele a kinti munkába. Többször váltott munkáltatót, és az átlaghoz képest hatékonyabban tudta eddig képviselni a saját érdekeit Angliában. Nemcsak arról van szó, hogy ismeri a rá vonatkozó jogszabályokat, még attól sem riadt vissza, hogy az első munkáltatóját a kinti ingyenes jogsegélyszolgálat segítségével beperelje. Ettől a külföldi ápolókat közvetítő ügynökségtől akkor jött el, amikor hiába várta a beígért váltótársát, két napon át senki nem érkezett a helyére, így tovább kellett dolgoznia. A csúszás miatt borult a hazaútja, de az extra költségeit (repülő- és vonatjegyet, illetve szállást) a munkáltatója csak akkor volt hajlandó megtéríteni, amikor megérkezett a hivatalos bírósági idézés hozzájuk.

Egy másik magyarnak, Annának, a jelentésben szereplő története is egybecseng Eszter tapasztalataival. Ő egy magyarországi nemzetközi munkaerő-közvetítő ügynökségen keresztül talált magának munkát Angliában, ahol eredetileg egy idősek otthonában dolgozott ápolóként, leginkább éjszakai műszakban. Így foglalta össze, mennyire kiszolgáltatott helyzetben volt:

„Körülbelül három hónapig voltam ott. A fizetés nagyon alacsony volt, sokat kértek a szállásért, és nagyon rosszul bántak velem, alapvetően rabszolgaként akartak tartani. Nem akartak rendesen fizetni, és nem akartak engem rendesen bejelenteni. Nem számítottak arra, hogy elég jól beszélek angolul ahhoz, hogy megértsek és el tudjak intézni magamnak dolgokat, például az egészségbiztosítást, bankszámlát stb. Még csak el sem akartak engedni, megpróbáltak megakadályozni abban, hogy elmenjek.”

Mindkét, fent idézett magyar nő a nyelvtudásának és saját talpraesettségének köszönheti, hogy őket nem lehetett kihasználni, pedig a jelenlegi angol rendszerben is jelentős a kizsákmányolás kockázata, ha külföldi, bentlakásos ápolókról van szó.

Globális problémák angol példái

Az egy globális jelenség, hogy a szegényebb régiókban élő nők gazdasági kényszerből a tehetősebb országokba mennek időseket gondozni és ápolni, ezt a munkaerő-áramlást nevezik gondozási migrációnak. Ennek az egyenlőtlen alaphelyzetből kibontakozó jelenségnek vannak általános jellemzői. Ilyen például, amikor egy ápolótól tulajdonképpen cselédmunkát (főzést, mosást, nagytakarítást, kertészkedést stb.) is elvárnak, vagy amikor nem kap elég pihenőidőt, mégis folytatja a munkát, teljesíti az összes kérést, mert rá van szorulva a pénzre. Általános ebben a munkakörben a szexuális zaklatások és a rasszista megnyilvánulások veszélye is, miközben megfelelő helyismeret, közelben lévő ismerős és nyelvtudás nélkül nagyon nehezen kérnek segítséget azok, akik ilyet tapasztalnak.

A Nottinghami Egyetem kutatása ugyanakkor mélyebbre ásott, így az angol rendszer sajátosságaiból fakadó problémákat is fel tudott tárni. Ezek közé tartozik az, hogy az Egyesült Királyságban bizonyos munkáltatók törvényesen levonhatnak napi 8,7 fontot (kb. 4000 forint) a munkabérből szállásköltség címén. Az erre vonatkozó jogszabályt eredetileg a mezőgazdasági idénymunkát végzők miatt vezették be, a jelentés készítői szerint nem vonatkozik a bentlakásos ápolókra, de ahogy arra a kutatás vezetője, Caroline Emberson rávilágít,

egyébként is abszurd és etikátlan, hogy az alacsony fizetésű, bentlakásos ápolói munkakörben dolgozóknak szállást kell fizetniük, amikor a munkájuk miatt kell az ügyfelek otthonában éjszakázniuk.

A brexit után is szükség van a külföldiekre

Az Egyesült Királyságban több mint 1,6 millió ember dolgozik a felnőttek szociális ellátásában (idetartozik az idősellátás és általában a bentlakásos ápolás is). Ez azt jelenti, hogy több embert foglalkoztat ez a szektor, mint az ország teljes állami egészségügyi rendszere (az NHS), de a szakértők még így is 10 százalékosra becsülik a gondozásimunkaerő-hiányt. Az, hogy az angol viszonyokhoz képest olcsó külföldiek munkaereje elengedhetetlen az ország idősellátásának fenntartásához, nemcsak abból látszik, hogy az ebben a szektorban dolgozók 16 százalékát már most is bevándorlók teszik ki, de abból is, ahogyan megváltozott a bevándorló ápolókhoz való hozzáállás a brexit után.

Az EU-s állampolgárok szabad bevándorlásának megszűnése után a brexit eredetileg két okból is ellehetetlenítette a közvetlen, külföldi munkaerő-toborzást az ápolás területén: egyrészt azzal, hogy az ápolási munkát „alacsony képzettségűnek” minősítették, másrészt azzal, hogy ennek alapján kifejezetten magas összeget állapítottak meg a vízumhoz szükséges, minimális bérküszöbként. Ezek után nem meglepő, hogy lényegesen kevesebb külföldi gondozó érkezett az országba (az összes bevándorló közül 2021 első negyedévében 1,8 százalék lépett be ilyen céllal, 2019 első negyedévében ugyanez az arány még 5,2 százalék volt).

„Eredetileg az volt a felfogás, hogy szociális gondozók se jöjjenek külföldről, még a bevándorlással foglalkozó hivatalos kormányzati tanácsadó szervnek, a Migration Advisory Committeenek is az volt az álláspontja, hogy a szociális szférában a munkaerőhiányt nem a migrációval kellene orvosolni, aztán érezhetően elkezdtek visszatáncolni”

– magyarázza Turnpenny Kozma Ágnes, az Oxford Brookes Egyetem kutatója, aki társszerzőként jegyzi a Nottinghami Egyetem által kiadott, a londoni migráns bentlakásos gondozókról szóló friss jelentést. A gondozói munka ma már szerepel a hiányszakmák listáján, így gyorsítva lehet munkavállalói engedélyt szerezni, és alacsonyabb fizetési küszöb jár hozzá, aztán bekerült egy speciális (egészségügyi és gondozói munkákra adható) vízumkategóriába, ami további könnyítésekkel, például társadalombiztosítási kedvezményekkel is jár. A jelentés szerint ezek alapján egyértelmű, hogy a korábbi hivatalos kommunikációval ellentétben az Egyesült Királyság kormánya továbbra is hajlandó a migrációt a meglévő szociális gondozói munkaerő-állomány kiegészítésére használni.

Így is jobb kint, mint Magyarországon

Bár a most megjelent tanulmány deklaráltan a problémákra és az angol bentlakásos gondozói rendszer hiányosságaira koncentrál, ezt a negatív képet mindenképp érdemes árnyalni, különösen magyar nézőpontból, hívja fel a figyelmet Milánkovics Kinga, aki a magyar interjúkat készítette a kutatáshoz.

„Nekem az eleve nagy élmény volt, hogy Angliában ilyen szinten foglalkoznak tudományos és gyakorlati szempontból is azzal, hogy milyen körülmények között dolgoznak a bentlakásos ápolók. Azt tapasztaltam, hogy a mi szavunkra, a mi hangunkra kíváncsiak. A kutatás külön erénye, hogy ápoló kérdezett ápolót, amikor az interjúk készültek”

– mondta a Telexnek Milánkovics Kinga, aki maga is évek óta idősgondozóként dolgozik Angliában, miközben „Házi idősgondozás, bentlakásos ápolás, otthoni betegápolás Magyarországon” néven működtet egy több mint 13 ezer fős csoportot a Facebookon, és a Hekate Tudatos Öregedés Alapítvány társalapítójaként is rálát a magyar rendszerre. Szerinte a hazai és az angliai bentlakásos idősgondozás alján, ahol ténylegesen kizsákmányolják az embereket, nagyon hasonló a probléma: visszaélnek azzal, hogy ezt a munkát sokszor olyan nők vállalják, akik „eleve arra lettek szocializálva, hogy a hátukon a fát is el lehessen vágni”, hogy nem szólhatnak, és nem állhatnak ki magukért.

A nagy különbséget Milánkovics Kinga abban látja, hogy milyen kifutási perspektíva van a két országban az ápolók/gondozók számára: „az angol struktúrában adottak a legális munkavégzés körülményei, a rendszer tered ad, sőt meg is becsüli azt, ha valaki vállalkozó szellemű. Ezt ki lehet futtatni egy olyan szintre, ahol a bentlakásos ápolás valóban egy vállalkozás, amikor az ember szolgáltat, és úgy is kezelik az ügyfelei.” Szerinte Angliában az is nagyon jó, hogy a kutatók nem félnek állításokat megfogalmazni, és nem tartanak attól, hogy ha feltárják a problémákat, akkor abból az is kiderül, hogy min kellene változtatni. Annak azonban nem látja realitását, hogy a friss, londoni jelentéshez hasonló mélységben foglalkozzanak az idősgondozással Magyarországon mostanában a döntéshozók, az akadémikusok vagy legalább a civilszféra.

Nekünk hiányozhat ez a munkaerő

A cikk bevezetőjében is idézett Eszter most úgy látja, már csak néhány hónapnyira van attól, hogy meglegyen az az összeg, amivel beindíthatja a magyar vállalkozását. Ha ez összejön, nem folytatja az ingázást, és abbahagyja az idősgondozást, mert szerinte ez a munka fizikailag és lelkileg is tönkreteszi azokat, akik sokáig benne ragadnak. Bár a huszonéves magyar ápoló hamarosan megszerzi a diplomáját, nem tervez az egyetemi végzettsége szerint dolgozni, ugyanis úgy véli „alkalmazottként itthon egyszerűen lehetetlen eleget keresni”.

Eszter most azt mondja, ha újból megszorulna anyagilag, az ápolásban szerzett tapasztalatát biztosan megint külföldön hasznosítaná, mert szerinte Magyarországon nem tudnának annyit fizetni, hogy megérje vállalni.

Az ilyen munkával Magyarországon megkereshető fizetések valóban lényegesen alacsonyabbak, Milánkovics Kinga szerint napibérben ötször többet lehet Angilában megkeresni. Ebben szerepe van annak is, hogy kint azok a rászoruló családok, amelyek anyagilag nem engedhetnék meg maguknak a bentlakásos gondozó/ápoló foglalkoztatását, kérhetnek támogatást az önkormányzatoktól. Bár a magyarok többsége (54 százalék) is úgy véli, hogy az államnak kellene viselnie az idősgondozás anyagi terheit, itthon egyelőre nemhogy pénzügyi támogatás nem jár hozzá, még jogi szempontból sem egyszerű tisztán foglalkoztatni bentlakásos idősgondozókat.

Pedig a házi idősgondozásra, bentlakásos ápolásra itt is sok helyen lenne szükség. Ezt az is bizonyítja, hogy hazánkban is részben külföldről, Romániából (és a háború előtt Ukrajnából) érkező nők teszik ki évek óta az ezt végző munkaerő egy részét. Arról nincs hivatalos statisztika, hogy Magyarországot hányan hagyják el azért, hogy a bentlakásos gondozást, ápolást külföldön, magasabb fizetésért végezzék el, de a probléma mértékét jól érzékelteti, hogy a magyarok harmada ismer külföldön idősgondozóként vagy ápolóként dolgozó nőt.

Kövess minket Facebookon is!