A láthatatlan migráció
A láthatatlan migráció
Zsóka ötvenéves elmúlt, amikor belevágott a külföldi idősgondozásba, az elmúlt 7 évben dolgozott Németországban, Ausztriában és Kanadában is – Fotó: Bődey János / Telex

A láthatatlan migráció

2021. december 23. – 16:34

Másolás

Vágólapra másolva
  • Húsz éven belül az Európai Unió lakosságának már több mint a negyede 65 év feletti lesz, ezért egyre égetőbb probléma az idősek ellátásának megszervezése.
  • Ez a gondozási munka javarészt a családok nőtagjaira hárul jelenleg, de ott, ahol több a pénz, van lehetőség arra, hogy ezt fizetett munkaként a családon kívülről érkező nők végezzék.
  • Ennek a helyzetnek az eredménye a Keletről Nyugatra tartó, főként nőket mozgató munkaerő-áramlás, amit gondozási migrációnak szokás nevezni.
  • Ahogy régen a szegény, falusi cselédek által elvégzett munka tette lehetővé a tehetős polgári családba született nők felszabadulását a láthatatlan, otthon elvégzett munka alól, úgy ma a gondozást végző, migráns nők javarészt feketemunkája miatt a tehetősebb családok férfi és női tagjai tölthetnek be magasabb presztízsű pozíciókat a legális munkaerőpiacon.
  • Magyarország helyzete speciális: ide sok gondozónő érkezik keleti országokból, például Romániából, de Magyarországról is sokan mennek Nyugatra.
  • A magyarok harmada ismer olyan nőt, aki külföldön dolgozik idősgondozóként vagy idősápolóként.

A cikk elkészítéséhez Magyarországon és Romániában is készítettünk interjúkat, összesen tizennégy érintett nővel beszéltünk, az ő személyes történeteikből kiindulva mutatjuk be ezt a jelenséget.

Amikor a lányom 16 éves volt, mondtam neki, hogy választania kell: vagy otthon vagyok vele, de nem lesz pénzünk, vagy kijárok dolgozni, és nem lesznek megélhetési gondjaink. Egy napig gondolkodott, majd azt válaszolta: anya, én azt szeretném, ha maradnál, de lenne pénzünk is” – mesél egy évekkel ezelőtti történetet Zsóka, aki Dél-Magyarországon lakik, a szerb határ közelében. Zsóka egy a megannyi, Nyugaton dolgozó kelet-európai nő közül, akik évek óta ingáznak külföldre, és idősgondozóként keresik a kenyerüket. Az ő története a gondozási migrációnak nevezett jelenség egyik tipikus példája is lehetne. Diplomásként hosszú évekig volt köztisztviselő (ahogy ő fogalmaz: kormányszolga), de a munkaügyi hivatalban megkeresett pénzből az egyre jobban elszálló lakáshitel-törlesztőrészletek mellett egyre kevésbé tudott kijönni. A pohár akkor telt be nála, amikor már fizetésnapon is 60 ezer forintos mínuszban volt. Ötvenéves elmúlt, amikor belevágott a külföldi idősgondozásba, az elmúlt 7 évben dolgozott Németországban, Ausztriában és Kanadában is.

Nekem ez egy kényszerpálya. Fel kellett állnom, nagyon sok adósságom volt, csak a pénz motivált arra, hogy ezt csináljam” – így magyarázza, hogy miért vette nulla nyelvtudással külföld felé az irányt. Betegápolóként kezdte, a saját megfogalmazása szerint szarban vájkáltam, nyúlkáltam egész nap”, de beletanult, és a saját történetét sikersztoriként meséli, mivel néhány év alatt talpra állt anyagilag. Zsóka lánya időközben felnőtt, okleveles szakápolóként dolgozik, szintén Németországban, de ő már nem ingázik, kint is él. Zsóka most egy Baja melletti faluban építkezik, a házát szeretné befejezni, és azt mondja, amíg bírja a külföldi munkát, nem jön haza. Letettem arról, hogy Magyarországon legyen munkám, mert havi 130 ezer forintos fizetésekért már nem fogok elmenni dolgozni.”

Informális hálózatok, kettős élet

Magdolna az erdélyi Komandón él, ő a nyugdíjazás kérvényezésekor szembesült azzal, hogy a rendszerváltás előtti hiányos adminisztráció miatt a körülbelül 15 ledolgozott éve helyett csak egyévnyi munka szerepel a hivatalos nyilvántartásban, ami nem elegendő ahhoz, hogy teljes értékű nyugdíjat kapjon. Nekünk bankunk is volt, azt is fizetni kellett. A gyermekeimet is támogatni akartam. A férjem nyugdíja pedig egyszerűen nem volt elég” – mondja, és a térségben nem ő az egyetlen, aki így járt. Gyakori, hogy nyugdíjaskorú nők azért járnak át Erdélyből Magyarországra, hogy még idősebb embereket ápoljanak vagy gondozzanak, mert otthon egyáltalán nem, vagy csak alig kapnak nyugdíjat. A szintén komandói származású Emma juttatása például 800 lej (mostani árfolyam szerint nagyjából 60 ezer forint), ami arra sem elég, hogy a fűtéshez szükséges tűzifát beszerezze. A Kelet-Európából nyugatabbra ingázó nők számára az idősgondozás sok esetben az utolsó esély arra, hogy önmagukat és a családot ellássák, netán a gyerekeket, unokákat anyagilag támogassák.

Erdélyben beszéltünk olyanokkal is, akik inkábbhagyományőrzésként élik meg a külföldi munkát, mert a szüleik példáját követve vállalnak idősgondozást és/vagy háztartásvezetést. A Szék nevű településről már a Ceaușescu-diktatúra idejében, a hetvenes évektől kezdődően tömegesen utaztak nők Budapestre, hogy a kézimunkáikat értékesítsék. A falu mindmáig nevezetes arról, hogy az idősebb nők még hétköznapokon is népviseletben járnak, népies kézimunkák készítésével foglalkoznak. Ők mesélték, hogy a rendszerváltás után Budapesten megcsappant az érdeklődés az árujuk iránt, így ismerősök segítségével, a nagyvárosban kialakított kapcsolataiknak köszönhetően szegődtek el módosabb családokhoz takarítani, majd idősek gondozását is bevállalták, amikor erre igény mutatkozott. Hozzájuk csatlakoztak később a lányaik, így több helyen is előfordult, hogy egy háztartást anya és lánya gondozott felváltva.

A Magyarországon dolgozó erdélyi asszonyok attól függetlenül, hogy rendelkeznek-e ápolói képzettséggel, körülbelül ugyanazokat a feladatokat látják el, az idős állapotához és a család igényeihez mérten. Ők felelnek általában a gyógyszerek adagolásáért, az idősek mosdatásáért. Ha fekvőbetegekről van szó, akkor a gondozók cserélik a pelenkát, emelgetik, mozgatják és folyamatosan tisztán tartják az időseket, hogy ne legyen felfekvésük. Ez kemény fizikai munka, épp ezért egészen szürreális, hogy a gondozók gyakran maguk is nyugdíjaskorúak: 70 évhez közelítő nők emelgetik a 85 éves magatehetetlen, önmagukat ellátni képtelen embereket. Az interjúalanyaink is beszéltek időnként arról, hogy milyen megterhelő a mindennapi rutin, amelyet kénytelenek elvégezni, hiszen a hozzátartozók legtöbbször hetente vagy még ritkábban tudnak látogatóba menni. A komandói Magdolna azt mondta, hogy most már csak járóbetegeket tud vállalni, mert gerincsérve lett a feszített munkától. De amíg tart az egészségem, addig megyek” – tette hozzá rögtön.

Nagy Sára a széki szobáját mutatja nekünk, a stafírungot és a kézimunkáit. Szerényen megjegyzi, hogy a széki nőknél szégyen volt, „ha nem volt a kezében valami munka" – Fotó: Márkos Tamás / Transindex / Telex
Nagy Sára a széki szobáját mutatja nekünk, a stafírungot és a kézimunkáit. Szerényen megjegyzi, hogy a széki nőknél szégyen volt, „ha nem volt a kezében valami munka" – Fotó: Márkos Tamás / Transindex / Telex

A fizikai nehézségeknél is nehezebben élik meg viszont az együttélés és a gondoskodási munka érzelmi kihívásait. Az erdélyi nők többsége például leginkább arra panaszkodott, hogy mennyire körülményes volt a család étrendjéhez igazítani a saját főzési szokásait, mert a bevásárlás, a főzés és az etetés is kimondottan fontos eleme a beteggondozásnak. De volt arra is példa, hogy a befogadó családok megalázták, kihasználták vagy kizsákmányolták ezeket a nőket. Magyarországról induló idősgondozók beszéltek arról, hogy hiába nem szerepelnek bizonyos feladatok a munkaköri leírásukban, többször kerültek már olyan helyzetbe, hogy a család minden ház körüli munka elvégzését elvárta volna tőlük. „Az osztrák paraszt bácsinál fát vágni, almát szedni, csirkeólat takarítani is kellett” – meséli az Ausztriába járó Ági, aki szerint nehéz az ilyesmit nem bevállalni, ha az ember fél, hogy elveszíti a munkáját. Előfordul az is, hogy nem ülhetnek le a családi asztalhoz enni, vagy nem csatlakozhatnak a gondozott időshöz akkor, ha tévézik. Volt, hogy azt mondták Áginak: aki szolgálatban van, az ne szórakozzon”.

Olyan esetről is hallottunk, amikor a gondozó nem kapott saját szobát, így meg kellett elégednie egy, a konyhában felállított kempingággyal, de vannak ennél hajmeresztőbb történetek is. Emma és Magdolna ugyanannál az idős férfinál dolgozott, aki valamiért éjszaka belevizelt a kávéscsészéjükbe, de előfordult, hogy a székletével piszkította be azokat az evőeszközöket, amelyeket használtak.

Nappal teljesen normális volt. Törvényekről tárgyalt, meg doktorokkal beszélt. De éjjel mintha kicserélték volna. Olyan dolgokat tett, amiket én már nem bírtam”

– számol be az esetről a komandói származású Emma. Ha viszont jól működik a beilleszkedés, akkor a gondozó társ lesz, sokszor az egyetlen, aki őszinte bizalmi kapcsolatban van a rábízott idős emberrel, mivel a figyelemre, törődésre, türelemre gyakran legalább akkora szüksége van az időseknek, mint a fizikai szükségleteik ellátására.

A közvetlen kapcsolat annak is köszönhető, hogy a külföldi munkaszervezés szájról szájra terjed, mint a népmese” – fogalmazta meg Turai Tünde a Hierarchiák fogságában című 2018-as könyvében, ami arról szól, hogyan vesznek részt a kelet- és közép-európai nők a globális idősgondozói ellátórendszerben. Az ismerősök ajánlása a megrendelők”, azaz a befogadó családok számára is kifejezetten fontos, hiszen erősen bizalmi pozícióról van szó akkor, amikor tulajdonképpen egy vadidegen kerül a házhoz és marad egyedül a kiszolgáltatott állapotban lévő idős családtaggal. A kutató által leírt jelenséggel találkoztunk mi is, hiszen interjúalanyaink egy kivétellel mind informális munkaközvetítésről beszéltek, akkor is, ha félig-meddig hivatalosan, közvetítő segítségével megkötött szerződések alapján dolgoznak. Nem álláshirdetésekből szereztek tudomást a külföldi munkákról, hanem már kint dolgozó ismerősök ismerősein keresztül hallanak a lehetőségről. Ehhez hozzátevődik, hogy a gondozók Magyarországról Németországba vagy Ausztriába, valamint Romániából Magyarországra tartó útvonalaira is külön mikrobuszos vállalkozások specializálódnak, amelyek időnként nemcsak az utazást segítik, hanem ők is nem hivatalos közvetítőként lépnek be a képbe.

Milánkovics Kinga közgazdász, a Hekate Tudatos Öregedés Alapítvány társalapítója úgy látja, hogy Magyarországon azért is felértékelődik az informális hálózatok szerepe az idősgondozás terén, mert a magyar családokat általában felkészületlenül éri, ha egy idős családtag hirtelen – betegség, baleset miatt vagy kórházi ellátás után – nem képes önellátásra. Ilyenkor a családok gyakran megoldhatatlan logisztikai helyzetekben találják magukat, és természetes, hogy az ismerőseiken keresztül próbálnak segítséget felhajtani.

Az ismerőseik által beszervezett erdélyi nők nekünk arról mesélnek, hogy nem féltek, amikor útnak indultak, mert a bizalomra alapuló kapcsolattartás révén kevésbé érzik magukat kiszolgáltatottnak. Ezen segít az, hogy van közös nyelvük a magyarországi megbízóikkal, és az is, hogy kiépült infrastuktúrája van a hazautazásuknak, azaz rossz helyről relatíve könnyű hazatérniük. Hasonló a séma azoknál is, akik Magyarországról indulva mennek nyugatabbra, az ő esetükben ugyanakkor a nyelvtudás hiánya miatt még inkább felértékelődhet az ismerősök szerepe. Zsóka például egy szót sem tudott németül, mielőtt elkezdett kijárni, ő ezért is kért segítséget egy ismerősétől, a lánya iskolaigazgatójától, akiről tudta, hogy vannak kint dolgozó rokonai”. Alig három nappal ez után a találkozó után már kint is volt Ausztriában. Az interjúalanyaink között Ági volt az egyetlen, aki egy konkrét álláshirdetésre jelentkezett, amikor már megvolt a képesítése és a nyelvvizsgája is.

Mindegy, hogy Romániából vagy Magyarországról indulnak Nyugatra, az időseket gondozó nők folyamatosan ingáznak. Ez azt jelenti, hogy többségük 3-4 hétig dolgozik gyakorlatilag 24 órás műszakban, szinte megállás nélkül, napi néhány órányi pihenővel külföldön, majd ugyanannyi pihenőidőt tölthetnek otthon. Előfordul az is, hogy egyhuzamban akár 2-3 hónapot bevállalnak, és csak egy hónapra térnek haza. A munkára szánt időszak hosszúságát több faktor befolyásolja: a távolság, a honvágy, hogy vannak-e gyerekek vagy más családtagok, akik hazavárják őket, illetve az anyagiak. Gyakran előfordul az, hogy ha épp több pénzre van szüksége egy gondozónak, akkor bevállal dupla turnust is, mielőtt hazamegy, ilyenkor az utazáson is spórol, többet is keres, viszont sokkal jobban kimerül.

Az otthon hátrahagyása a legtöbb nő számára nem csak kezdetben nehéz. Többen arról számoltak be, hogy tudatosan törekedtek kettéválasztani a két életteret. Önvédelemből tulajdonképpen kettős életet alakítanak ki: amikor külföldön vannak, akkor a munkára összpontosítanak, és az otthoni dolgokat igyekeznek kizárni a gondolataikból, amikor hazatérnek, akkor viszont megpróbálnak nem gondolni a munkára.

A széki Filep Sára és sarmasági Ibolya maguk is a nyugdíjaskorúak, de az idősgondozásból származó jövedelem a megélhetésük alapja – Fotó: Márkos Tamás / Transindex / Telex
A széki Filep Sára és sarmasági Ibolya maguk is a nyugdíjaskorúak, de az idősgondozásból származó jövedelem a megélhetésük alapja – Fotó: Márkos Tamás / Transindex / Telex

Nem volt más választásom, otthon kellett hagynom a családot, a fiamat, ami lelkileg nagyon megviselt. A gyerek kicsi volt, sírt, hogy anya elment. Szerencsére a nagyszülők besegítettek, a férjem itthon maradt. De nekem muszáj volt mennem, más lehetőségünk nem volt. Nehéz szívvel indultam útnak. Aztán minden alkalommal, amikor kimentem a faluból, mondogattam magamban, hogy ezt az érzést itthon kell hagynom. Folyton az járt a fejemben, amikor a fiam az utolsó nap százszor is megkérdezte, hogy: anya, miért mész? Ezzel a gondolattal nem lehet dolgozni” – mesélte a Széken élő Mária, aki édesanyja pályáját folytatva főként háztartásokat vezetett Budapesten, de néha váltotta őt az idősgondozásban is.

Erdélyben a rendszerváltás utáni időszakban tipikus jelenségnek számított, hogy a hátramaradt gyermekeket a nagyszülők vagy a rokonság más tagjai nevelték, mivel az édesapák gyakran szintén külföldre jártak dolgozni, főként az építkezési és mezőgazdasági ágazatokba beilleszkedve. Ahogy azonban a gazdasági fellendülés beindult, a férfiak visszatértek az országba, hiszen bőven akadt építkezés, ahová dolgozni mehettek. A széki Nagy Sára mesélte, hogy náluk a családról való gondoskodás áthárult a gyermekekre, főleg a lányára, aki a középiskolás tanulmányai mellett az édesapjára és fiútestvérére főzőtt. Azzal, hogy a férfiak gondoskodtak saját magukról és a háztartásról, csak azoknál a családoknál találkoztunk, ahol egyáltalán nem maradtak otthon nők: (...) míg a fiúk iskolások voltak, hárman kitettek egyet. Ők intézték a háztartást. (...) Megszokták a főzést, a rutint, a mosást. De most, hogy a gyerekek már dolgoznak, a férjemnek nagyon rossz lenne itthon egyedül” – mondja a sarmasági Zsóka.

Magyarország, az erdélyi asszonyok Nyugatja

Az európai társadalmak elöregedőben vannak, az aktuális előrejelzések szerint 2040-re az Európai Unió lakosságának már több mint a negyede 65 év feletti lesz. A várható élettartam egyre magasabb, miközben az EU-s országokban az idős emberek között már most is magas azoknak az aránya, akik számára a mindennapi feladatok elvégzése is nehézséget jelent. 2015-ös adatok alapján a 75 éves vagy annál idősebb emberek harmadának komoly nehézséget okoz a járás, tizedének pedig az ételkészítés is. Ugyanennek a korosztálynak 9,3 százaléka súlyos látássérültnek, 19,1 százaléka pedig súlyos hallássérültnek számít. Vagyis már most is sokan szorulnak segítségre az életkorukból adódóan, de ez a szám a közeljövőben csak nőni fog, miközben szakértők szerint 2050-re kétmillióval kevesebb gondozó lesz Európában, mint kellene.

Így egyre égetőbb a kérdés, hogy hogyan lehet megoldani az idősekről való gondoskodást, ami jelenleg országonként változó mértékben számít a családok vagy az állam, esetleg az egyházak vagy a profitorientált piaci szereplők gondjának. A gondozási migrációval foglalkozó kutató, Turai Tünde szerint a kulturális normák és a morális elvárások diktálják sok esetben azt, hogy az idősekről otthon, családias környezetben gondoskodjanak. Csakhogy a nők, akik ezeket a feladatokat korábban fizetetlen munkaként ellátták, ma már sokkal nagyobb arányban maguk is fizetésért dolgoznak, vagyis nincsenek otthon. Ezt a helyzetet a tehetősebb családok a gondozási munka megvásárlásával hidalják át. A külső munkaerőt bevonó modellnek több, életminőséget javító előnye is van a családok szempontjából, például az időseknek ez a modell tudja biztosítani, hogy ne veszítsék el a kontrollt a saját életük felett, miközben a második, harmadik generáció tagjai is folytathatják a megszokott életüket.

Erdélyi asszonyok készülnek a következő turnusra: Emma Komandón, Mária Széken készíti össze a bőröndöt – Fotó: Márkos Tamás / Transindex / Telex Erdélyi asszonyok készülnek a következő turnusra: Emma Komandón, Mária Széken készíti össze a bőröndöt – Fotó: Márkos Tamás / Transindex / Telex
Erdélyi asszonyok készülnek a következő turnusra: Emma Komandón, Mária Széken készíti össze a bőröndöt – Fotó: Márkos Tamás / Transindex / Telex

Egy 2014-es felmérés alapján Franciaországban és Belgiumban a 75 felettiek egyharmada vett már igénybe otthoni ápolási szolgáltatást, miközben a balti tagállamokban, Horvátországban és Romániában ez az arány nem érte el a tíz százalékot sem. Ennek az egyik oka az lehet, hogy az idősgondozást végző munkaerő gyakran épp Kelet-Európából érkezik a kontinens gazdagabb országaiba.

Magyarország abból a szempontból különleges pozíciót tölt be, hogy a gondozási migráció piacán egyszerre van jelen küldő és befogadó országként.

Miközben van olyan 2000 fős magyar falu, ahol a családok felét-harmadát érintheti a nők külföldi idősgondozói munkavállalása, addig magyar idősekhez Ukrajnából és Romániából (elsősorban Kárpátaljáról és Erdélyből) ingáznak gondozók. Magyarország ezt a sajátos helyzetét a történelmi adottságainak köszönheti: a határon túli magyar nők relatíve olcsó munkaerejére számíthat bizonyos mértékben hazánk. Bár nincs annyira sok pénze a magyar lakosságnak, hogy az idősgondozói munka itteni bérezése az észak- és nyugat-európai kereseti lehetőségekkel versenyezzen, de a határon túli magyarok számára még a szerényebb fizetésekkel is vonzó lehet, mivel

  • a kettős állampolgárság bizonyos fokig megkönnyíti a bürokráciát,
  • az erdélyi és a kárpátaljai magyar ajkú nők itt lényegesen kisebb nyelvi akadályokkal néznek szembe, azonnal szót tudnak érteni a gondozottakkal, a megbízóikkal és a közvetítőkkel is, így valamivel kevésbé kiszolgáltatottak, mint ha például Ausztria vagy Németország felé vennék az irányt,
  • úgy élik meg, hogy nem egy idegen” kultúrában kell megtalálniuk a helyüket, hanem az anyaországban”,
  • ráadásul a fizikai távolság kisebb az otthonuk és a munkahelyük között, így az utazási idő és az útiköltség is kevesebb, mint a távolabbi célországok esetében.

Bár az idősgondozás és a szakképzettséget is igénylő idősápolás gyakran kemény fizikai munka, az otthon hátrahagyása, a külföldön végzett, családfenntartó vendégmunka pedig tipikusan olyasmi, amit inkább férfias feladatnak szokás tartani, a gondozási migráció mégis nőket mozgat. Turai Tünde szerint azért, mert az elmúlt évtizedek feminista törekvései ellenére továbbra is „női munkának” számítanak az otthon elvégzendő feladatok. Részben azért, mert az ápoláshoz kötött ideális tulajdonságokat (pl. kedvesség, emberség, szerető hozzáállás és türelem) jellemzően nőies tulajdonságnak szokás tartani. Részben pedig azért, mert a gondoskodási munkát olyan szakképzettséget nem igénylő, egyszerű munkának tartják, amiért nem is akarnak (sokat) fizetni, ezért is szokták ezt láthatatlan munkának is nevezni.

Ha a magyarokat kérdezzük arról, milyen tevékenységekért fizetnének, jól látszik, hogy a tipikusan házimunkának tartott munkák (főzés, mosás, takarítás, gyermekfelügyelet és a fűnyírás, illetve a favágás) azok, amiért a többség nem adna ki pénzt akkor sem, ha nem családtagja végzi el azt. Szemben például a szobafestéssel, kőműves- és, különböző szerelési munkákkal, a hajvágással, az ételkiszállítással és a fuvarozással, amikre a többség fizetős szolgáltatásként tekint. Az otthoni idősgondozás és betegápolás ebből a szempontból megosztja a magyarokat. Az előbbiért a Závecz Research a Telex kérésére készített országos reprezentatív kutatása szerint 54 százalék fizetne, 45 százalék nem, az utóbbiért pedig pont ugyanannyian nem adnának ki pénzt, mint ahányan igen.

A Non tu solus („Nem vagy egyedül”) elnevezésű, kárpátaljai és erdélyi gondozók Magyarországra közvetítésével foglalkozó cég egyik alapítója, Meszleny Eszter is úgy látja, hogy azért dolgoznak ebben a szakmában javarészt nők, mert a háztartásvezetés bizonyos feladatai is gyakran hozzátartoznak a gondozói szerepkörhöz. Emellett ritka, hogy egy 80 éves nénihez egy vadidegen férfit hívnának a családtagok, hogy odamenjen megfürdetni, bepelenkázni – magyarázza Udvaros Veronika a Non tu solus másik alapítója azt, hogy miért nincs nagy kereslet a családok részéről férfiak iránt. Eszter és Veronika praxisában eddig csak ritka kivételként fordult elő, hogy, kifejezetten férfi gondozóra volt igény. Például akkor, mikor egy olyan pap mellé kerestek segítséget, aki a hivatásából adódóan az egész életét férfiak között töltötte, és egyszerűen nem tudta elképzelni, hogy időskorára ez a helyzet változzon.

Olyan munkát végzek el, amit ott nem végez el senki

A migráns nők által végzett gondozási munka általában alacsony presztízsű, ebben a nőies”-nek címkézés mellett az is fontos szerepet játszik, hogy a globális Nyugat–Kelet ellentétpárnak milyen jelentésképző ereje van a köztudatban. Turai Tünde azt írja, hogy kutatások szerint az emberek a keleti” nőket ilyen viszonylatban gyakran tartják egyszerűbbnek, szegényebbnek, kevésbé városiasnak és kevésbé függetlennek/önállónak, így végső soron még a mások otthonában végzett gondoskodási munkára is alkalmasabbnak.

Olyan munkát végzek el, amit ott nem végez el senki, mégis mocskosul beszélnek velem” – mondja Ági, aki ápolói szakképesítéssel több mint 10 éve dolgozik Ausztriában bentlakásos idősgondozóként. Neki az a tapasztalata, hogy hiába várják Németországba és Ausztriába is bizonyos területekre a munkaerőt külföldről,

csak a szavak és a politikai szlogenek szintjén számítanak befogadónak ezek az országok. Kábé úgy kezeltek minket, mintha barlangban laknánk”

– magyarázza, szerinte ennek részben az az oka, hogy az osztrák munkaadói számára elképzelhetetlen az, hogy a pénzből, amit ők kifizetnek, valaki Magyarországon gyereket nevel, és közben szép házat is tud építeni.

Ági ápolói szakképesítéssel és német nyelvvizsgával több mint 10 éve dolgozik Ausztriában bentlakásos idősgondozóként – Fotó: Bődey János / Telex
Ági ápolói szakképesítéssel és német nyelvvizsgával több mint 10 éve dolgozik Ausztriában bentlakásos idősgondozóként – Fotó: Bődey János / Telex

Ahogy régen a kiszolgáltatott, szegény nők vidékről a városi családokhoz költöztek cselédmunkát végezni, úgy áramlanak most Keletről Nyugatra Európán belül, hogy idősgondozóként dolgozzanak Németh Krisztina tanulmánya szerint. Az előző századforduló idején a szegény, falusi cselédek által elvégzett munka tette lehetővé a tehetős polgári családba született nők felszabadulását a láthatatlan, otthon elvégzett munka alól. Most pedig a gondozást végző, migráns nők javarészt feketemunkája miatt a nyugati, tehetősebb családok férfi és női tagjai tölthetnek be magasabb presztízsű pozíciókat a legális munkaerőpiacon. Közös vonás még a bentlakásos gondozás és a cselédség esetében a 24 órás szolgálati idő, a szükségszerű együttélés és az is, hogy az alacsonyabb társadalmi pozícióból induló gondozónők időszakosan kikerülnek a saját társadalmi közegükből, és egy karnyújtásnyira lévő jobb mód díszletei között élnek, de oda nem ágyazódnak be. Így inkább elszigetelődnek, ez pedig kiszolgáltatottá teheti őket, védtelenné különböző visszaélések, akár fizikai és mentális bántalmazás ellen is.

Azokban az országokban, ahol a cselédtartás néhány generációval ezelőtt még elterjedt volt (hazánk mellett például Németországban vagy Ausztriában), a 90 feletti gondozottak fiatalon még megélték azt, hogy a családjuk cselédet tartott. Sokszor még emlékeznek erre, és így előfordulhat, hogy most a gondozójukat is ugráltatnák, kvázi szolgaként kezelnék – mondja Udvaros Veronika, az erdélyi gondozókat közvetítő szervezet munkatársa. A másik oldalról pedig az sem ritka, teszi hozzá Veronika, hogy

„az Erdélyből vagy Kárpátaljáról érkező gondozókban is benne van a szolgaszemlélet, előfordul, hogy »gazdának« hívják azt a családfőt, aki a gondozásért fizet”.

Lényeges különbség ugyanakkor, hogy a cselédség kifejezetten fiatal, hajadon nőket mozgatott, akik a saját jövőjüket alapozhatták meg. A Keletről Nyugatra vándorló idősgondozók viszont jellemzően idősebb korosztályt képviselnek, Erdélyből Magyarországra például kifejezetten nyugdíjas nők járnak, és a Magyarországról indulók is inkább minimum középkorúak, gyakran már saját családot, gyerekeket hagynak hátra. Számukra ez nem egy kitörési lehetőség, nem az életük megalapozása, sokkal inkább kényszeropció, ahogy a bajai Zsóka fogalmaz:

Ezt a szakmát a társadalom perifériájára szorult emberek választják, azok, akik nagyon szegények, nagyon eladósodtak, akiknek nem elég a nyugdíjuk, akik egy rossz kapcsolatból menekülnek, vagy cigányként nem látnak más munkalehetőséget, akik szeretnének felkapaszkodni.”

Zsóka diplomásként sokáig köztisztviselőként dolgozott, de az elszabaduló lakáshitel-törlesztők mellett egyre kevésbé tudott megélni, ezért ment külföldre – Fotó: Bődey János / Telex
Zsóka diplomásként sokáig köztisztviselőként dolgozott, de az elszabaduló lakáshitel-törlesztők mellett egyre kevésbé tudott megélni, ezért ment külföldre – Fotó: Bődey János / Telex

Magyarországon és Romániában is vannak olyan települések, ahol a családok többsége számára fontos bevételt jelent a külföldi idősgondozás. Hazánkban ilyen például az az alföldi falu, amiről Váradi Monika Mária 2018-as Kisfalusi nők a globális gondozási piacon című tanulmánya szól, de ezt tapasztaltuk Erdélyben a Kovászna megyei Komandón, a Kolozs megyei Széken is a saját riportjaink során. Ezeken a helyszíneken mindennapos tapasztalat az ingázás és a gondozói munka, azok számára is természetes, akik nem ebből élnek. Ott viszont, ahol kevésbé számít természetesnek, sokszor tapasztalják azt a gondozók, hogy negatív sztereotípiák és tévképzetek alapján ítélik meg a munkájukat:

Magyarországon azt gondolják, hogy mind kurvák vagyunk, hogy nem lehet kint mást csinálni, csak azt. Irigyek is, ha látják, hogy egyről kettőre mész, azt gondolják, hogy ott kolbászból van a kerítés is. Hiába mondom, hogy kolbász az nincs, de pelenka, az van. De nem küzdök velük, az ilyen emberek lemorzsolódnak, mi meg összetartunk” – mondja az Ausztriában dolgozó Ági, aki szerint ezt az életvitelt csak azok értik meg, akik maguk is csinálták vagy csinálják, nem véletlen, hogy az egyik legjobb barátja a Németországban gondozó Zsóka, akiről azt mondja: Imádom a Zsókát, mert ő is dolgozik, hajt az utolsó véréig.”

A koronavírus alatt húsbavágóbbá váltak a problémák

Hogy mennyire törékeny az a kialakult helyzet, ami a kelet-európai nők olcsó, gyakran szürkezónás vagy egyenesen feketén becsatornázott munkaerejére támaszkodik, erősen megmutatkozott akkor, amikor a koronavírus-világjárvány elérte Európát is, és több gondozó döntött úgy, hogy ingázás helyett inkább az otthona közelében keres most munkát. A határlezárások időnként ellehetetlenítették az utazást, a korlátozások megnehezítették a munkavégzést, a megfertőződés kockázata miatt pedig kifejezetten veszélyessé vált a gondozónők helyzete. A feketén dolgozók számára egy-egy egészségügyi vizsgálat vagy kezelés biztosítás nélkül egy vagyonba kerülhet, de az sokszor még a legálisan dolgozókra is igaz, hogy a többhetes gyógyulási vagy karanténidőszak túl nagy bevételkiesést jelentene, mert ebben a szakmában jellemzően nincs betegállomány.

Mi is meg voltunk ijedve, hogy mi lesz, amikor 2020 tavaszán a kolléganőm, akit váltani kellett, kint ragadt, én meg itthon” – meséli Mária, aki már több éve dolgozott Svájcban bentlakásos idősgondozóként akkor, amikor beütött a járvány. De ahogy jöttek a szabályok, hogy mit kell csinálni, a gondozottunk családja minden bürokráciát intézett, és jöhettünk-mehettünk gond nélkül, csak egy kicsit több papírt kellett magunknál tartanunk.” Még tavaly októberben sem kértek tőle tesztet a határon, a munkaszerződés elég volt ahhoz, hogy közlekedni tudjon. Ekkoriban azonban ő is kint ragadt, ugyanis az általa gondozott 87 éves nővel együtt mindketten megfertőződtek. Hat hétig voltak összezárva, mire mindketten felgyógyultak, de Máriának így is szerencséje volt. Ő ugyanis erre az időszakra is kapott fizetést, a néni gondozásához állami segítséget, az ételt pedig a család hordta nekik a karantén alatt.

Az első hullám nagyon kemény volt” az általában havi-kéthavi váltásokban dolgozó erdélyi gondozók számára is. Közülük sokan ragadtak Magyarországon, volt olyan, aki fél évig, háromnegyed évig nem tudott hazamenni – emlékszik vissza a Non tu solus közvetítő cégtől Meszleny Eszter. Miután sikerült hazajutniuk, többen úgy döntöttek, hogy inkább nem kockáztatnak, és maradnak otthon. Van köztük olyan is, aki azóta egyáltalán nem gondoz időseket, mások inkább helyben kerestek hasonló munkát. Amikor aztán elérhetővé vált az oltás, Eszter és Veronika közvetítő cége értesítette a gondozókat, hogy a beoltottak számára tudnak segíteni munkát találni, és ismét egyre többen jönnek át otthoni betegápolást vállalók.

Zsóka bőröndje bajai otthona előtt. A világjárvány miatti határlezárások időnként ellehetetlenítették az utazást, a korlátozások megnehezítették a munkavégzést, a megfertőződés kockázata miatt pedig kifejezetten veszélyessé vált a gondozónők helyzete – Fotó: Bődey János / Telex
Zsóka bőröndje bajai otthona előtt. A világjárvány miatti határlezárások időnként ellehetetlenítették az utazást, a korlátozások megnehezítették a munkavégzést, a megfertőződés kockázata miatt pedig kifejezetten veszélyessé vált a gondozónők helyzete – Fotó: Bődey János / Telex

A Non tu solusnál a járvány kezdete óta egyébként azt tapasztalták, hogy megnőtt a kereslet a házi idősgondozásra, illetve egyre gyakoribbá vált, hogy a családok súlyosabb állapotban lévő idősek mellé is keresnek gondozót, mert félnek, hogy ha intézménybe kerül, már látogatni sem tudják egy újabb karantén esetén. Az egészségügy leterheltsége Eszter és Veronika szerint abban is megmutatkozik, hogy egyáltalán nem ritka, hogy aki úgy került kórházba, hogy még jó erőben volt, és önellátásra képes, a hazaengedése után már tartósan fekvőbeteggé vált.

A külföldön idősgondozóként dolgozó nők az úgynevezett másodlagos munkaerőpiacon helyezkednek el, ahol nem számít, milyen végzettségük és tapasztalatuk van, de általában nincs előmeneteli perspektívájuk sem. A munkát gyakran feketén végzik, ennek pedig nemcsak az adóelkerülés lehet az oka, sokszor áll az a háttérben, hogy megfelelő nyelv- és helyismeret hiányában nem igazodnak ki a gondozónők a bürokrácia útvesztőjében. Van hogy maguk sem tudják, ha nincsenek rendben a papírjaik. A feketemunka egyrészt még kiszolgáltatottabbá teszi őket, másrészt azt is megnehezíti, hogy fel lehessen pontosan mérni, hány nőt mozgat és hány családot érint az Európán belüli migrációnak ez a speciális fajtája. A Závecz Research november végén elvégzett reprezentatív kutatásából az derül ki, hogy a magyaroknak nagyjából a harmada, 33 százaléka ismer olyan nőt, aki külföldön dolgozik idősgondozóként vagy idősápolóként.

A külföldi idősgondozást a kelet-európai nők sok esetben távlati célok miatt vállalják be: adósságtörlesztés, nyugdíjkipótlás, gyerekek támogatása, családi ház építése és így tovább. Az általuk megkeresett pénz viszont csak a korábbi életkörülményeikhez viszonyítva számít magasnak. Azokat a rendszerszintű problémákat, amik miatt útra kelnek, jellemzően nem tudja hosszú távon megoldani néhány évnyi külföldi munka. Épp ezért nagyon gyakori, hogy az idősgondozók addig ingáznak, amíg csak bírják lelkileg-fizikailag ezt a munkát, vagy amíg a saját családjukban az otthon maradottak közül nem lesz valakinek szüksége gondozásra. A gondozási migráció a szerencsésebb helyzetben lévő társadalmakban fontos hiányt pótol, de a szakértők már évek óta arra figyelmeztetnek, hogy ez a rendszer nem tartható fenn.

Szintén a Závecz felmérése alapján a magyarok többsége (54 százaléka) jelenleg úgy véli, hogy az államnak kellene gondoskodnia az idősgondozás anyagi terheiről. Azt, hogy ezért az érintettek családjainak kellene fizetnie, 26 százalék gondolja, 14 százalék válaszolta azt, hogy fizessenek maguk az érintettek, és 4 százalék bízná ezt a kérdést magánbiztosítókra. A válaszadók két százaléka mondta azt, hogy nem tudja, kinek kellene fizetnie.

Cikkünk a Telex és a Transindex együttműködéséből, az International Press Institute és a MIDAS által támogatott NewsSpectrum ösztöndíjprogramnak köszönhetően jöhetett létre.