A veszteségek ellenére fokozza a bevetéseket az orosz légierő, de a hatalmas erejük mítosza már megdőlt

2022. március 26. – 21:30

A veszteségek ellenére fokozza a bevetéseket az orosz légierő, de a hatalmas erejük mítosza már megdőlt
Orosz vadászgépek a Győzelen napi parádén Moszkva felett 2020. június 24-én – Fotó: Alexander Nemenov / AFP

Másolás

Vágólapra másolva

Az orosz-ukrán háború kirobbanása óta szakértők egész hada foglalkozik azzal, hogy miért kapott viszonylag limitált, a vártnál mindenképpen kisebb szerepet az orosz légierő (VKS) mind a háború kezdetén, mind az azóta eltelt több mint négy hétben – igaz, az oroszok a harmadik héten némileg elkezdték növelni a repülőgépek bevetéseinek számát. Ezeknek az iránya azt is jelezheti, mennyire valós, hogy az oroszok pénteki bejelentésüknek megfelelően már csak a Donyec-medencére összpontosítanának. De mi az oka, hogy az 1511 harci repülőgéppel és 1543 harci helikopterrel rendelkező Oroszország ennyire alulhasználja a légierejét? Mennyire hatékony elrettentő erő az ukrán légvédelem? Egyáltalán miből áll az ukrán légvédelem, és van-e még a védekezést ellátó ukrán légierő?

Hosszú napok óta arról szólnak a hírek az orosz-ukrán háborúban, hogy az orosz agresszor megtorpant, alig ér el bármi eredményt, ahol pedig sikerül, ott is csak lépésről lépésre haladnak – részben a logisztikai problémáik miatt, bár ezen épp, hogy segíthet a lassú haladás.

A lassú orosz előrenyomulás közben az egyik legkevésbé érthető és talán legtöbb vitát generáló fejlemény az orosz légierő korlátozott szerepe lett. Alig van hadi szakértő, akit ne lepett volna meg, hogy az orosz harci repülőgépek – legyen szó vadászgépekről vagy bombázókról – és helikopterek viszonylag kevés szerephez jutottak, főleg, hogy a február 24-én kirobbantott háború első óráiban pont a légierőnek kellett volna megsemmisíteni azoknak az ukrán célpontoknak a zömét, amelyekkel egy későbbi előrenyomulást megkönnyítettek volna.

A háború kirobbanása előtti utolsó pillanatokban a legtöbb szakértő arra számított, hogy ha kirobban a háború, akkor az első órái lehetnek a legpusztítóbbak. A modern háború logikája azt diktálta volna, hogy amint csak lehet, kiiktatják az ukrán légvédelmet, radarokat, légierőt és a tüzérséget, majd megindul az orosz offenzíva.

Az, hogy nem így történt, nem a szakértők hozzá nem értését mutatja, az oroszok mentek szembe az ilyenkor várható lépésekkel. Nem sikerült kiiktatni a légierőt, nem semmisítettek meg minden légibázist, ezzel pedig a saját offenzívájukat ásták alá, hiszen most, a háború ötödik hetében is maradt értékelhető légiereje és légvédelme az ukránoknak.

Erre a kulcsfontosságú fejleményre mutatott rá Oleg Zsdanov, az ukrán hadsereg tartalékos ezredese, katonai elemző a Wall Street Journalnek: „Az első 48 órában nem iktatták ki a légvédelmünket. Ez kritikus hiba volt számukra. A légvédelmünk közelébe jutni most már szinte lehetetlen” – mondta.

Sérült radarrendszerek és egyéb berendezések a mariupoli repülőtéren 2022. február 24-én az orosz invázió első napján – Fotó: Szergej Gric / Associated Press /MTI
Sérült radarrendszerek és egyéb berendezések a mariupoli repülőtéren 2022. február 24-én az orosz invázió első napján – Fotó: Szergej Gric / Associated Press /MTI

Fokozták a légierő bevetését

A harmadik hetébe érve némileg új fázisba lépett az orosz-ukrán háború, Moszkva ugyanis egyértelműen, szignifikánsan növelte a légierő (VKS) szerepét, legalábbis a Pentagon jelentése szerint 200-ról 300-ra emelték a bevetések napi számát. Mindezt az addigi, eléggé komoly veszteségek ellenére lépték meg.

Az ukrán védelmi minisztérium – független forrásból meg nem erősített – jelentése szerint az orosz légierő veszteségei a háború ötödik hetében már 117 repülőgépnél, 127 helikopternél és 56 drónnál jártak, utóbbi száma a háború későbbi heteiben kezdett el nőni, mert eleinte ezeket sem vetették be.

Ezeket a számokat érdemes kellő kritikával kezelni – az Oryx haditechnikai blogon például csak az ellenőrzött módon megsemmisített, károsodott vagy elfoglalt/hátrahagyott gépeket listázzák, itt a magas ukrán számokhoz képest mérsékeltebb veszteségek, 16 repülőgép, 35 helikopter és 16 drón szerepelt.

Az orosz légierő mérsékelt korai bevetésének okaira több magyarázatot is igyekeztek adni a nyugati szakértők. Legjobban talán a világ legrégibb katonai elemzőintézete, az 1831 óta létező brit RUSI (Royal United Services Institute) elemzője, Justin Bronk foglalta össze egy azóta sokat emlegetett és idézett esszében még március elején. Bronk minden felmerült jelentősebb okon végigment, röviden értékelve azokat. Íme a megállapításai:

  • Tartalékolnak az oroszok arra, hogy esetlegesen később elrettentsék a NATO-t egy komolyabb beavatkozástól, de Bronk szerint ez nem valószínű, mert hát épp az elrettentő erejüket csökkentik azzal, hogy nem hajtanak végre egy, a háború szempontjából kulcsfontosságú bevetéssorozatot, amivel épp a képességeiket is jelezhették volna.
  • A civil lakosságot akarták óvni a háború első napjaiban, tekintve, hogy viszonylag kevés olyan gépük van, amiket precíziós lőszerekkel szereltek fel, és nem akarták korán, nagy számban bevetni a célzás nélküli, nagyobb civil áldozatokkal járó bombákat. Bronk ezt a villámháborús gyors győzelemben bízó orosz vezetés fejével gondolkodva elfogadható érvnek tartotta, de ahogy megtorpant az előrenyomulás, ez érvényét vesztette – hozzátesszük, a háború ötödik hetében már látjuk, hogy egyre kevésbé válogatnak az oroszok az eszközökben, komplett városok porig rombolásától sem riadnak már vissza.
  • Felmerült az is, hogy az orosz vezetés épp a várható magas veszteségek miatt nem küldte nagy számban ukrán légtérbe a drága vadászgépeket. Bronk szerint ez sem túl valószínű, hiszen a földi erők eközben súlyos veszteségeket könyvelhettek el nagyrészt modern eszközökkel, ott tehát nem volt akadály a „presztízsveszteség”.
  • Bronk egyetlen elfogadható magyarázatként azt jelölte meg, hogy az orosz pilóták alacsony repült óraszáma miatt, a szíriai háború ellenére sem tudnak komplex légi manővereket végrehajtani, részben azért, mert Szíriában is kevés géppel indított bevetéseket hajtottak végre.

Utóbbi pontot kifejtve Bronk leírja, hogy az orosz pilóták legjobb esetben is csak 200 órát repülnek egy évben, a NATO-ban repült idő felét. Emellett nincs is annyi fejlett szimulátoruk az oroszoknak, hogy azon tudjanak gyakorolni, amikor pedig élesben repülnek, a gyakorlatok minősége is elmarad a nyugati pilótákétól. A NATO pilótái, elsősorban a brit és amerikai légierő emberei a lehető legrosszabb időjárási körülmények között, minden rosszra felkészülnek, az oroszoknál ez nincs meg.

A műholdképen megsemmisült orosz helikopterek az ukrajnai Herszon repülőterén március 16-án – Fotó: Maxar Technologies / Reuters
A műholdképen megsemmisült orosz helikopterek az ukrajnai Herszon repülőterén március 16-án – Fotó: Maxar Technologies / Reuters

Azóta Bronk egy újabb opciót felvázolt a The War Zone-nak nyilatkozva: „Egyszerűen túl kevés figyelmeztető időt adhattak a VKS [orosz légierő] frontvonalbeli vadászegységeinek a karbantartási ütemtervek sorrendbe állításához, a repülőgépek felfegyverzéséhez, a pilóták eligazításához és a nagyszabású csapásmérő és [offenzív légvédelmi] műveletekre vonatkozó bevetési terv kidolgozásához.”

Azt tudni, hogy az orosz hadvezetés korábban csak gyakorlatozási célzatra hivatkozva küldte az ukrán határra a legtöbb egységet, egy gyakorlatra pedig egészen másképp készülnek, mint egy többhetes, több hónapos háborúra.

Bronk esszéjének születése idején még a háború korai szakaszában jártunk. Az azóta megnövelt orosz légi hadviselés részben az agresszor időközben, a pocsék tapasztalatokat látva hozott módosításának eredménye. Ezt mondja Michael Kofman, az amerikai CNA think tank orosz tanulmányokért felelős igazgatója is. „Nagyon valószínű, hogy az orosz légierő megváltoztatta a hadműveletek végrehajtásának módját. Vagy jelentős mennyiségű veszteséget szenvedett el az ukrán légvédelem, vagy az oroszok váltak sokkal óvatosabbá abban, hogy miként hajtják végre ezeket a bevetéseket.”

Kofman egyből pontosít is, hozzátéve, hogy bár kicsit hézagosak az elérhető információk, de úgy tűnik, hogy az ukrán légvédelem zöme az ország két legnagyobb városa, a főváros Kijev és a keleti Harkiv körül összpontosul, ez pedig némileg védtelenül hagy több más várost, így például a lassan a földdel egyenlővé bombázott Mariupolt, amelynek helyzete jól mutatja, hogy eddig sem arról volt szó, hogy az orosz vadászgépek és bombázók Putyin íróasztalának fiókjában dekkoltak volna.

A módosított orosz stratégia egyik eleme, hogy részben kitapasztalhatták, hol erősebb a légvédelem, és elkerülik ezeket a területeket. A másik része pedig az, hogy a precíziós lőszerekkel felszerelt repülőgépek úgy hajtják végre a támadásaikat, vagy legalábbis azok egy részét, hogy el sem hagyják az orosz (vagy belarusz) légteret, tehát nem lépnek be az ukrán légvédelmi eszközök hatótávolságába. A precíziós eszközök viszont nagy valószínűséggel vészesen fogynak az oroszoknál, részben a szíriai háború által megtizedelt készletek miatt.

Fontos azt is hozzátenni, hogy egyes elemzők szerint nincs értelme külön orosz légierőről, illetve annak bevetéseiről beszélni.

Az orosz katonai doktrína alapján az orosz légierő ugyanis nem más, mint a földi tüzérség egyik meghosszabbított karja, nem cél komoly és tartós légi ellenőrzés kialakítása, írja David Axe haditudósító.

Axe úgy folytatja, hogy az orosz doktrínában a levegőben, légi célpontok ellen harcoló vadászgépek csak rövid távú célt szolgálnak, kis területeket ellenőriznek addig, amíg a bombázók berepülnek, ledobják a bombáikat és kirepülnek. Eközben a bombázók szigorúan előre megtervezett célkoordinátákat bombáznak, általában „buta”, tehát nem célzott, gravitációs bombákat alkalmazva.

Ez pedig a morzsolódó ukrán légvédelemnek segít, a nem célzott bombákat ugyanis többnyire csak a felhők alatt, tehát alacsonyan repülve tudják ledobni az oroszok, így viszont könnyebben beméri őket a légvédelem.

Lézer célzóval bemért orosz drón Kijev fölött – Fotó: Gleb Garanich / Reuters
Lézer célzóval bemért orosz drón Kijev fölött – Fotó: Gleb Garanich / Reuters

Valószínűleg csak rosszabb lesz

A Foreign Policy Research Institute Oroszország-szakértője, a korábbi tengerészgyalogos Rob Lee szerint az oroszok Ukrajna déli részét leginkább Szu-25-ös csatarepülőgépekkel és harci helikopterekkel támadják, míg Belarusz felől a fejlettebb Szu-35-ösöket vetik be, ezekkel elsősorban az ukrán vadászgépeket és drónokat próbálják kiiktatni.

Hogy pontosan hol és milyen repülőket használ az orosz légierő, azt a Szabad Európa Rádió ukrán nyelvű honlapja próbálta meg összeszedni amennyire csak lehetett, friss műholdképek alapján. Arra jutottak, hogy az oroszok Belaruszban, Oroszországban és a 2014-es háború végén annektált Krímen

összesen 40 állandóan vagy időszakosan használt repülőteret használhatnak különböző kapacitásban.

A műholdfelvételeken lényegében az orosz légierő teljes palettája feltűnik, Szu-25-ösök, mindenféle változatú Szu-27-esek, Szu-33-asok, Szu-34-esek és Szu-35-ösök, MiG-29-esek, illetve Tu-22M3-as, Tu-160-as, Tu-95MS, illetve Tu-142-es gépek is láthatók, de előfordul több Jak-130-as is.

A képek alapján az is látszik, hogy még olyan repülőterekre is bombázókat vezényeltek, ahol korábban csak szállítórepülők állomásoztak, így a szokatlan, köralakú Szescsa repülőtéren is felbukkantak Ukrajnától északra a Szu-34-es bombázók az Il-76-os gépek és az orosz légierő egyik Antonov An–124 Ruszlan óriásgépe mellett.

Mivel az oroszoknak a háború kirobbanása előtt bőven több mint 1000 vadászgépük volt összesen, ez még az ukránok által becsült, 10 százalék körüli veszteséggel is sokkal nagyobb méretű légierő, mint az ukránoké, bőven maradt tehát még tartalékuk.

Az orosz légierő használata részben azt is jelezheti, mennyire valós az orosz kormány pénteki közlése, miszerint innentől csak a Donyec-medencére koncentrálnak.

Rácz András, a Nemzeti Közszolgálati Egyetem Stratégiai Védelmi Kutatóintézetének munkatársa úgy fogalmazott erről a Telexnek, hogy nem igazán lehet megmondani, hogy igaz-e, amit az oroszok bejelentettek, de az biztos, hogy az erőik eloszlása jelenleg nem utal erre.

Pont emiatt a bejelentés miatt lesz érdekes Mariupol helyzete – ha az oroszok ragaszkodnak a város elfoglalásához, hogy a Donyec-medence „felszabadítása” mellett a „nácitlanítást”, itt található a szélsőjobbos Azov zászlóalj főhadiszállása is – is a háborús eredmények közé sorolhatják, akkor marad a város elleni könyörtelen légi bombázás.

A légierő mozgása viszont mindenképp jelezheti, mi a valós orosz cél. Ez egyben az ukránoknak is segíthet a Nyugatról érkező fegyverszállítmányok átcsoportosításában, bár az biztos, hogy egyetlen nyugat- vagy közép-ukrajnai várost sem hagynak magukra csak azért, hogy valamivel kiegyenlítettebb legyen a keleti front. A védekezésben viszont mindenképp őket segíti, ha tényleg kisebb területet kell védeniük.

Csoda, hogy egyáltalán még van

Mármint ukrán légvédelem és légierő. A modern háború logikája azt diktálta volna, hogy elsőként pont az orosz légierő jut főszerephez, kiiktatva minden lehetséges stratégiai ukrán célpontot.

A helyzetet csak súlyosbította, hogy háborús léptékkel nézve iszonyatosan nagy a technikai hibaszázalékuk: amerikai hírszerzési tisztviselők állítják, a kilőtt orosz rakéták akár 20-60 százaléka is meghibásodhatott, ami szintén az ukrán légvédelem részleges fennmaradásához vezetett. Erről egy másik amerikai hadi szakértő, Brian Everstine is beszélt, aki az orosz rakétákra utalva azt mondta:

„Egyszerűen nem működnek. Folyamatosan meghibásodnak. Nem tudják elindítani őket, vagy elvétik a célpontot, vagy nem robbannak fel becsapódáskor.”

A megmaradt ukrán légvédelem továbbra is több lábon áll. Mind földi indítású rakétából, mind hordozható légvédelmi rakétából több típust is használnak, és a légierejük egy része is megmaradt. Egy-egy, valahol elszórtan még küzdő vadászgépről beszélünk, igaz, mivel már a háború előtt is jóval kisebb légi flottával rendelkeztek, azóta pedig vesztettek is gépeket, értelemszerűen komoly hátrányba kerültek az oroszokkal szemben.

A légvédelem egyik bástyája a szovjet fejlesztésű, az 1970-es években még csúcstechnikának számító, de még ma is hatékonynak mondható S-300-as, ami beállítástól függően 40 km-es, vagy akár annál is nagyobb hatósugárral rendelkezik.

Szintén fontos elem a BUK föld-levegő rakétarendszer, ami ennél is messzebbről, 45 km-ről képes célba találni. Ennek brutális hatékonyságát a Donbasz fölött, az oroszbarát szakadárok által ellenőrzött területen 2014-ben lelőtt malajziai utasszállító tragédiája szemléltette. Ezeken kívül van még a szintén az 1970-es évekből származó 9K33 Osza-rendszer, az 1980-as években kifejlesztett 9K330 Tor kis hatótávolságú önjáró légvédelmi rakétakomplexum, rengeteg, szintén nem túl friss Strela-rakéta ukrán kézen – ezekből 2700, keletnémet raktárakban fennmaradt készletet ajánlott fel Németország –, és a szintén a hidegháborús időkben született 2K22 Tunguszka önjáró légvédelmi harcjármű is rendelkezésre áll.

Az orosz védelmi minisztérium által közzétett felvételen Buk-M3-as rakétavetők a Donyec-medencében – Fotó: Sputnik / AFP
Az orosz védelmi minisztérium által közzétett felvételen Buk-M3-as rakétavetők a Donyec-medencében – Fotó: Sputnik / AFP

A hidegháborús, exszovjet technika használata persze a Nyugat figyelmét sem kerülte el. Bár Ukrajna szeretett volna sokkal modernebb eszközökhöz is jutni, végül nem ők kapták meg a Patriot rakétarendszert a németektől és hollandoktól, hanem az ukránok által jól ismert S-300-at használó szlovákok, hogy ők így továbbadhassák a szovjet technikát az ukránoknak.

Az USA viszont továbbra sem tett le róla, hogy Patriot légvédelmi rendszerhez juttassa Ukrajnát. Amíg ez lezárul, addig is több módon segítenek más nyugati országokkal együtt. Egyrészt rengeteg Stinger légvédelmi rakétát, illetve több típusú, úgynevezett „öngyilkos drónt”, Switchblade-eket küldenek az ukránoknak. Washington emellett korábbi, titkos módon megszerzett szovjet Oszát is küld Kijevnek – a légvédelmi eszközt még évtizedekkel korábban, tanulmányozás céljából szerezték meg, hogy megismerjék, Moszkva milyen eszközzel védi magát és a szovjetbarát világot. A Belaruszhoz kötődő titkos beszerzési küldetés során S-300-ashoz is hozzájutottak az amerikaiak, de azt nem tették repülőre Ukrajna felé.

A védekezésben a civilek is segítenek, ahol tudnak. Telegramon például – második világháborús brit példára – civil megfigyelői csoportok alakultak, amelyekben az oroszok által használt légibázisokhoz közel élők jelzik, amint valamilyen gép felszállását hallják.

A hozzáértőbb amatőrök akár a gép típusát is meg tudják előre adni, így már a gép indulásakor fel tud készülni az ukrán légvédelem.

A városokban pedig a közvetlen védekezést segítik, Kijevben (de máshol is) például többször lehetett látni, ahogy a lakosok lézer irányzékkal mutatták meg az éjszakai égbolton megbújó orosz drónt, hogy azt könnyebben ki tudják lőni a katonák.

A légierő is tartja magát

Az orosz offenzíva első hullámában súlyos károkat szenvedő ukrán légierő még valamennyire tartja magát. A New York Times titokban egy még aktívan repülő pilótával, egy magát csak Andrijnak nevező férfival is interjút csinált, de értelemszerűen nem írhatták le sem a teljes nevét, sem azt, hogy honnan repül.

A férfi elmondása szerint ha megkapja a felszállási parancsot, bármiféle biztonsági ellenőrzés nélkül pattan be a Szu-27-es vadászgépébe, és már indul is, másra ugyanis nincs idő. Amikor felszáll, még azt sem tudja, merre küldik, csak annyit, hogy orosz repülőgépeket kell leszednie.

„Az ukrán pilóták sikerei segítettek megvédeni az ukrán katonákat a földön, és megakadályozták a városok szélesebb körű bombázását, mivel a pilóták elfogtak néhány orosz robotrepülőgépet” – áll a New York Times cikkében, amely rámutat, hogy a teljesen titokban működő ukrán légierő nyugat-ukrajnai, még épségben maradt repülőtereket, részben lebombázott, de még használható egyéb légibázisokat, sőt, nyugati elemzők szerint bizonyos esetekben autópályákat is használ a folytatódó harcokhoz.

Erőben persze elmaradnak az oroszoktól – miközben az agresszor már napi 300 küldetést indít, Ukrajna erejéből napi nagyjából 10 bevetésre futja.

Azt sem tudni, pontosan mennyi bevethető repülőgépük maradt az ukránoknak. Az ukrán légierő pilótáinak remek teljesítménye nagyban közrejátszik abban, hogy ellensúlyozni tudták a két hadsereg közötti méretbeli különbséget, mondja Dave Deptula, a Mitchell Institute for Aerospace Studies kutatóintézet dékánja, aki az 1990-es Sivatagi Vihar hadművelet légicsapásainak fő stratégiai tervezője volt. Deptula úgy becsülte, hogy a háború negyedik hetében még 55 vadászgépe maradhatott Ukrajnának, ezek viszont folyamatosan fogynak – lelövik őket az oroszok, vagy műszaki hibák lépnek fel amiatt, hogy az ukránok elkeseredettségükben csúcsra járatják azokat.

Az Ukrajna fölött látható, vadászgép és vadászgép közötti klasszikus légicsaták egyébként nem is annyira klasszikusak, mint gondolnánk. Az 1991-es iraki háború óta az amerikai pilóták például alig kerültek ilyen konfliktusba, a délszláv háborúban tíz, Szíriába pedig csak egy gépet lőttek le.

Egy másik, magát csak a hívójelével Juice-ként azonosító ukrán pilóta a CNN élő adásában beszélt arról, hogy mivel meglehetősen kevés, elég régi légvédelmi eszközzel és repülővel rendelkezik az ukrán hadsereg, az oroszok közel állnak ahhoz, hogy fölénybe kerüljenek az ukrán légtérben. (Az ukránok folyamatosan kérik a NATO-tól, hogy nyilvánítsa repüléstilalmi övezetté Ukrajna légterét, amit azonban a szervezet elutasít, mert – ahogy arról ebben a cikkünkben írtunk – lényegében egyet jelentene egy Oroszország elleni háborúval.)

Az ukrán légvédelem hatékonysága viszont tagadhatatlan, legyen szó földi vagy légi védekezésről. Az Atlantic Council március 23-i, az orosz-ukrán konfliktust elemző jelentése rámutat, hogy az amerikai védelmi minisztérium március 20-ig vonatkozó becslése szerint közölt 5000 orosz légi bevetést összevetve a korábban már említett Oryx konzervatív, de igazolt veszteségeivel azt kapjuk, hogy Oroszország veszteségrátája (csak a repülőgépek és helikopterek esetében) 0,98 százalék bevetésenként, ami nagyságrenddel nagyobb, mint az amerikai koalíciós erőké volt a Sivatagi Viharban. A március 20-ig jelentett veszteségek meghaladják a hihetetlenül pocséknak mondható 1979-89 közötti afganisztáni háború bármely hónapjában feljegyzett veszteségeket is – főleg úgy, hogy a valós veszteségek feltehetőleg magasabban az Oryx által nyilvántartottaknál.

Így is fordulat jöhet

Ahogy fentebb már említettük, az oroszok kifogyóban vannak precíziós lőszerekből, „buta” lőszereik viszont még bőven vannak, ahogy arról szó volt az orosz hadsereg logisztikai problémáit firtató cikkünkben is. Ha valóban csak Ukrajna keleti régióit akarnák elfoglalni az oroszok, akkor a fennmaradó precíziós lőszereiket használva akár már be sem kell lépniük az ukrán légtérbe, de kérdés, hogy mennyi ilyen bevethető lőszerük maradt.

A „buta” lőszerek egyre nagyobb arányú használata egyébként egybevág a Szíriában látottakkal, vagyis a civil célpontok bombázásával. Ezt a taktikát a Kreml már a korábbi háborúiban is alkalmazta, többek között Csecsenföldön és Szíriában. Sajnos, ez egy olyan működési mód, amelyet az orosz légierő jelentős mértékben testre szabottan alkalmaz, írja a The War Zone.

A korábban változó, tudatosabb orosz tervezés gondolatát erősíti az is, hogy a már korábban Belaruszban állomásozó A–50-es légtérellenőrző repülőgép mellé még egy csatlakozott Baranovicsi repülőterén március elején, ezzel is segítve, hogy felkészültebbek legyenek a légi csatákban.

Az alacsonyabb repülést igénylő bevetések miatt az alakzatokon is változtattak, nem repülnek annyira közel egymáshoz az orosz gépek, hogy egy ukrán rakéta kevesebb célpontra legyen veszélyes.

A puszta létszámbeli erőfölény ugyanakkor továbbra is Oroszország oldalán áll, amely még több repülőgép elvesztését is simán elbírja, hiszen a mostani veszteségi ráta fennmaradása mellett is potenciálisan hónapokig fenn tudná tartani számbeli előnyét az ukrán légierővel szemben.