A német kancellár lett az ukrán válság egyik nagy vesztese

Legfontosabb

2022. február 18. – 21:51

A német kancellár lett az ukrán válság egyik nagy vesztese
Olaf Scholz és Joe Biden sajtótájékoztatója a német kancellár Washingtonban tett látogatása idején 2022. február 7-én – Fotó: Anna Moneymaker / Getty Images

Másolás

Vágólapra másolva

A szociáldemokrata Olaf Scholz egyes értékelések szerint azért válhatott tavaly német kancellárrá, mert tökéletesen tudja hozni kereszténydemokrata elődje, Angela Merkel politikai stílusát, azaz a középen álló, pragmatikus (vagy legalábbis annak látszó), kompromisszumra törekvő, kiszámítható és kompetenciát sugárzó politikust.

Ám míg Merkel tizenhat éves kormányzása alatt a válságkezelés szükség faragta mesterévé vált, Scholz egyelőre nehezebben boldogul az előtte tornyosuló válságokkal. Az új kancellárt politikai ellenfelei és szövetségesei felől is éles bírálatok érték az ukrán válsággal kapcsolatos visszafogott politikája miatt, de a németországi koronavírus-helyzettel, a gazdasággal és koalíciós partnereivel is meggyűlt a baja, ami miatt pártja támogatottsága az utóbbi hetekben lefelé indult.

Kissé ironikus módon ez részben pont Scholz merkeli stílusából fakad.

Az angolszász sajtó és az amerikai politika tavaly ősszel, a szociáldemokraták és a karakteresebben Oroszország- és Kína-szkeptikus Zöldek és szabad demokraták hatalomra jutásával azt várta, hogy a hagyományosan kimért és gazdasági érdekeinek védelmére törekvő német külpolitika kissé erélyesebb hangnemet kap majd.

Ehelyett Scholz jó ideig próbált úgy tenni, mintha nem lenne semmi dolga az ukrán válság ügyében, diplomatikus és homályos nyilatkozatokkal próbálta kerülni, hogy bármiféle világos német álláspontot kelljen kommunikálnia az ügyben, emiatt pedig gyakran saját külügyminiszterével is ellentmondásba került. Amikor Németország katonai segítségként ötezer sisakot ajánlott fel Ukrajnának, Kijev viccnek nevezte a dolgot. A nyugati sajtó és az amerikai politika megalkuvóként, a felelősség alól kibújó német külpolitika képviselőjeként kezdte lefesteni, és még saját koalícióján belül is morgolódás indult.

Ez a jellemzően mérsékelt külpolitikai érdeklődésű német társadalomnak is feltűnt. A Forsa felmérése szerint a németek kétharmada úgy véli, hogy Scholz nem játszik megfelelően aktív szerepet a válságban. Erre pedig Friedrich Merz, a tavalyi választáson Merkel visszavonulását követően ellenzéki szerepbe kényszerült kereszténydemokraták (CDU) frissen megválasztott elnöke és frakcióvezetője is lecsapott. Azzal vádolta Scholzot, hogy fülét-farkát behúzva próbál menekülni a felelősség elől, alatta a német külpolitika „az egységes európai stratégia akadályozója”, és a kancellárnak „a washingtoni nagy testvérhez kell segítségért folyamodnia”.

A bírálatok – és a gyors népszerűségvesztése – hatására a kancellár az utóbbi hetekben elkezdte megtalálni a saját hangját, rövid időn belül Washingtonban, Kijevben és Moszkvában próbálta bizonyítani, hogy neki is osztottak lapot. Pártja szintén kezd elmozdulni régi oroszbarát beidegződései felől, bár gázügyben még nem mernek szakítani Moszkvával. Az ukrán válság pedig messze nem az egyetlen kihívása a hárompárti koalíciónak.

Csak beszólt Putyinnak

Olaf Scholz a kezdeti passzivitás után február elején Washingtonba látogatott, hogy világosan leszögezze, az Egyesült Államokkal áll az ukrán ügyben. A vizitet a sajtó kármentő akcióként jellemezte, amely rövid távon arra jó volt, hogy csökkentse az amerikai elégedetlenséget és a passzivitás vádját.

Egy hétre rá Scholz aztán Kijevbe és Moszkvába is elment, azzal a céllal, hogy tárgyalásos úton csillapítsa a feszültséget, és jelezze az orosz vezetés felé, hogy ellenkező esetben Németország is hajlandó költséges gazdasági ellenlépéseket tenni. Ezzel összhangban Kijevben támogatásáról biztosította Ukrajnát, Moszkvában pedig a háborús hangulat csillapítását és a potenciális agresszió értelmetlenségét hangsúlyozta.

Mint Constanze Stelzenmüller, a Brookings német külpolitikával foglalkozó szakértője kiemelte, a nyugati világ számos fővárosában aggodalommal várták, hogy Vlagyimir Putyin elnök mivel fogja majd kikezdeni a gyenge vezetőnek tartott Scholzot.

Ehhez képest Scholz a közös sajtótájékoztatójukon kifejezetten kemény hangnemet képviselt: egy elegánsan csomagolt, de nehezen félreérthető beszólással lediktátorozta Putyint, és közölte, hogy az ukrán NATO-csatlakozásról szóló félelmek alaptalanok, majd egyszerre hangsúlyozta, hogy mindenki érdeke a háború elkerülése, valamint hogy Oroszország súlyos következményekkel néz szembe az agresszió esetén. Közben volt olyan is a beszédében, ami Kijev felé is kritikaként értékelhető, és azt is kijelentette, hogy az európai biztonságot nem lehet Oroszország ellenében, csakis Oroszország bevonásával megteremteni.

Olaf Scholz Vlagyimir Putyinnal tárgyal Moszkvában 2022. február 15-én – Fotó: Mikhail Klimentyev / TASS / Getty Images
Olaf Scholz Vlagyimir Putyinnal tárgyal Moszkvában 2022. február 15-én – Fotó: Mikhail Klimentyev / TASS / Getty Images

Az eseményen Putyin is relatíve visszafogottan beszélt, azaz Scholz kihozta a helyzetből, amit diplomáciailag ki tudott, és az előtte Moszkvába látogató európai vezetőkkel szemben nem rontott tovább renoméján – Emmanuel Macron francia elnököt például azzal vádolták moszkvai látogatása után, hogy nem tartott ellen Putyinnak; Liz Truss brit külügyminiszter pedig megalázó helyzetbe hozta magát bakijaival.

Rüdiger von Fritsch korábbi német moszkvai nagykövet is úgy vélte, Scholz moszkvai látogatása sikeresnek mondható, mert hozzájárult, hogy a nyugati világ egységes és világos jelzést küldjön Putyinnak a potenciális agresszió költségeit illetően, és ezzel hozzájárult a konfliktus esélyének csökkentéséhez.

Német háttéremberek azt is szeretik hangoztatni, hogy az egyenlet nem teljesen úgy áll, ahogy Washingtonban láttatják: bár katonai támogatást nem akarnak nyújtani Ukrajnában, Berlinben hosszú ideje támogatják Moszkva gazdasági szankcionálását, dacára annak, hogy ez elsősorban a német gazdaságot sújtja. Bármiféle további szankciókra is igaz, hogy elsősorban a német üzleti szféra viselné a károkat – emiatt élénken lobbiznak is ellene –, míg az Egyesült Államokra minimális költségek hárulnának. Ahogy azt is gyakran kiemelik, hogy a németek gazdaságilag Ukrajnában is fontos szereplők, és az utóbbi években temérdek pénzük veszett el az ukrán államigazgatás útvesztőiben.

Schröder, Ostpolitik, Északi Áramlat

Egyes értékelések Scholz hozzáállását a szociáldemokrata párt (SPD) erős orosz kötődéseivel magyarázták. Bár a párt évtizedek óta erősen a politikai közép felé tart, az SPD balszélén még megvannak a régi szélbalos külpolitikai beidegződések, amelyek szerint a világ összes problémájának forrása az amerikai imperializmus, és szegény Oroszország (vagy Kína) csupán az amerikai agresszió ellen védekezik.

Az orosz relációban pedig élénken él még az 1970-es évek Ostpolitikjának mítosza, azaz az elképzelés, hogy a gazdasági kapcsolatokon és a diplomáciai barátkozáson keresztül enyhíthetők a geopolitikai ellentétek, ahogy arra annak idején Willy Brandt szociáldemokrata kancellár vezetése alatt kísérletet tett az NSZK. Mint a BBC portréja emlékeztet rá, annak idején a fiatal Scholz maga is a keleti nyitás híve volt, és egyebek mellett az amerikai rakétarendszerek NSZK-ba telepítése ellen is tüntetett.

A szociáldemokraták megítélésének az sem tett jót, hogy Gerhard Schröder volt szociáldemokrata kancellár már jó ideje Putyin fizetett jóbarátja,

és ezen minőségében gyakran hangoztatja, hogy Németországnak milyen fontosak a jó orosz kapcsolatok. Szolgálataiért cserébe az orosz állami energetikai cég, a Gazprom igazgatótanácsába is bekerülhet.

Schröder azonban nem az egyetlen az SPD-ben, aki szereti az orosz gázt. A párt hosszú ideje támogatja az Északi Áramlat 2 gázvezeték átadását, sőt a vezeték német oldalán fekvő Mecklenburg-Elő-Pomeránia tartomány szociáldemokrata vezetője, Manuela Schwesig az orosz féllel együttműködve, orosz pénzből próbálta megkerülni a vezeték építésének ellehetetlenítését célzó korábbi amerikai szankciókat. De az Északi Áramlat 2 támogatói közé tartozik például Christine Lambrecht védelmi miniszter, valamint Kevin Kühner, az SPD főtitkára is. Mindez pedig nem feltétlenül elvi alapokon magyarázható: a német gazdaság gázfüggőségének fényében a mindenkori német kormány mindig szereti leválasztani az orosz gázimport kérdését a politikai nézeteltérésektől.

Olaf Scholz korábban azt hangoztatta, hogy a magas gáz- és olajár miatt pragmatikusan kell eljárni a vezeték kérdésében; moszkvai látogatása alkalmából pedig azt mondta, hogy a projekt „egy magánberuházás”, és bár általában véve kiemelte, hogy egy Ukrajna elleni orosz támadásnak súlyos következményei lennének, azt nem mondta ki nyíltan, hogy ez a vezetékprojekt elvetélését is magával vonná (még ha vélhetően amúgy ez így is lenne).

Nils Schmid, az SPD frakciójának külpolitikai szóvivője ezt úgy fogalmazta meg, hogy a „scholzi stílus a rövid, világos üzenetekről szól”, de a kancellár „nem enged a nyomásnak, hogy kimondjon bizonyos dolgokat”. Ezzel szemben Joe Biden amerikai elnök többször is leszögezte, hogy orosz agresszió esetén nem indulhat be az Északi Áramlat 2 – ezt elődje, Donald Trump a fent említett szankciókkal próbálta megakadályozni, és a jelek szerint Biden akár hajlandó lehet visszatérni a trumpi útra is.

Az Északi Áramlat 2 épülő fogadóállomása Németországban 2019 márciusában – Fotó: Sean Gallup / Getty Images
Az Északi Áramlat 2 épülő fogadóállomása Németországban 2019 márciusában – Fotó: Sean Gallup / Getty Images

A koalíció és a nép sem tudja, mit akar

Az Északi Áramlat 2 ügye a koalíciós külpolitika nehézségeinek is példája. A Zöldek régóta bírálták az orosz termelőket a német fogyasztókkal összekötő projektet, amely bár elkészült, még nem adták át az engedélyeztetés körüli viták miatt. Annalena Baerbock zöldpárti külügyminiszter emiatt korábban jóval keményebb nyilatkozatokat is eleresztett az Északi Áramlatról, mígnem a kancellár lecsillapította. Baerbock azonban pénteken a müncheni biztonságpolitikai konferencián is beszélt arról, hogy neki az Északi Áramlat 2 is a potenciális gazdasági válaszlépések között van egy orosz invázió esetén. A Zöldek emellett – retorikailag legalábbis – jóval keményebb vonalat képviselnek Oroszországgal és Kínával szemben is, mint Scholz (vagy akár Merkel), azaz a kancellár sasszézása elvi alapon is nehezen elfogadható a koalíciós partnernek.

De vannak olyan területek, ahol a Zöldek elvei korlátozzák a német fellépést. Például a párt régi beidegződése, hogy Németország nem küldhet fegyvereket konfliktuszónákba, és részben erre hivatkozva Ukrajnát sem hajlandók támogatni, ami az Egyesült Államokban és a harciasabb európai országokban éles bírálatokat szült, és a CDU új elnöke és frakcióvezetője, az elődjénél, Angela Merkelnél jóval szabadszájúbb Merz is lecsapott rá.

Ettől függetlenül a fegyverszállítások megtagadása a társadalom körében népszerű dolognak bizonyult, az ARD közszolgálati média február eleji felmérése szerint a németek 71 százaléka a Zöldekhez hasonlóan gondolkozik – bár egy korábbi közvélemény-kutatás szerint csak 47 százalék a fegyverszállításokat elutasítók aránya. Népszerű azonban az Északi Áramlat 2 is, amelynek üzembe helyezését az ARD szerint 57 százalék támogatja.

A német társadalom hozzáállását jól jelzi, hogy a Spiegel felmérése szerint a németek veszélyesnek tartják Vlagyimir Putyin Oroszországát, de egyúttal azt akarják, hogy Berlin maradjon ki bármiféle balhéból (bár érdekes adalék, hogy a Forsa felmérése szerint Nyugat-Németországban döntően az oroszokat, Kelet-Németországban pedig az Egyesült Államokat okolják a feszültségekért). Az Ipsos azt hozta ki, hogy csak a németek harmada szerint kellene erősebb támogatást nyújtani Ukrajnának.

Ennek fényében a pártja, koalíciós partnerei, a közvélemény, az ellenzék és az Egyesült Államok eltérő elvárásai közt lavírozó Olaf Scholz nincs irigylésre méltó helyzetben.

Vélhetően ennek is szólt a Scholzhoz képest belemenősebb hangnem a moszkvai látogatása alkalmából, ahol a kancellár próbálta bizonyítani, hogy nem csak mellékszerepet osztottak neki.

De Scholz mellett az SPD más politikusai is keményebb hangnemre váltottak. A pártvezetés februárban – Schröder Gazprom-kinevezésének rossz optikáját követően – valamivel határozottabb, Putyin-kritikusabb hangnemről döntött. Az SPD ifjúsági szervezetének vezetője például közölte, hogy Schröder az orosz érdekek képviselője; Frank-Walter Steinmeier államelnök (korábbi külügyminiszter és oroszbarát Schröder-bizalmas) pedig arra szólította fel Putyint, hogy „eresszen a szorításból Ukrajna nyakán”.

Scholz csütörtökön, Joe Bidennel folytatott telefonbeszélgetése során is egyetértett az amerikai állásponttal azt illetően, hogy nincs bizonyíték az állítólagos orosz csapatvisszavonásokról szóló állításokra, a helyzet továbbra is súlyos az ukrán határon, és a deeszkalációt célzó diplomáciai lépések mellett szavatolni kell a keleti NATO-tagállamok védelmét. Azaz Scholz ha kis fáziskéséssel is, de beállt az amerikai–NATO-s kórusba.

Nem egyszerű a közlekedési lámpa

Scholznak nem csak az ukrán válság okoz kihívást. A koronavírus-járvány legutóbbi hulláma során Németországban is rekordokat döntöttek az esetszámok, ami miatt Scholzot és egészségügyi miniszterét, Karl Lauterbachot is érték bírálatok az oltási program menedzselését, a tesztek alacsony számát, valamint a szövetségi és tartományi kormányok közti koordinációt (illetve annak hiányát) illetően.

A kancellár január elején azzal adott további támadási felületet a CDU-nak, hogy a parlamentben először közölte, támogatja az oltások kötelezővé tételét, majd azt is, hogy ő személy szerint nem tervez erre irányuló intézkedéseket hozni, azt meghagyja a törvényhozóknak.

Olaf Scholz érkezik a német tartományok vezetőivel a koronavírus-helyzetről folytatott tárgyalás után tartott sajtótájékoztatóra 2022 januárjában – Fotó: Clemens Bilan – Pool / Getty Images
Olaf Scholz érkezik a német tartományok vezetőivel a koronavírus-helyzetről folytatott tárgyalás után tartott sajtótájékoztatóra 2022 januárjában – Fotó: Clemens Bilan – Pool / Getty Images

A dolog részben abból fakad, hogy a koalíció legkisebb tagjai, a szabad demokraták régóta bírálják a szigorú járványügyi intézkedéseket, és a jelek szerint az oltás kötelezővé tételét sem támogatnák. Azonban a kérdés elkenésére hivatkozva Merz rögtön lecsapott, hogy Scholz nem egy kompetens vezető képét mutatja a sasszézással. A lépés a felmérések szerint a választók körében sem örvend átütő népszerűségnek, 53 százalék támogatja a kötelező oltást.

Az energiapolitika az Északi Áramlattól függetlenül is kellemetlen pont a koalíciónak. Nemrég Robert Habeck zöldpárti környezetvédelmi miniszter kénytelen volt elismerni, hogy a megújuló energiaforrások szeszélyessége (és az atomenergia kivezetése) miatt több gázenergiára lesz szüksége Németországnak a közeljövőben.

Habeck azt is mondta, hogy a német zöldenergiai átállás nem valami sikeres, bár ezt elődjei számlájára írta. Németország a jelen állás szerint 2021-ben, 2022-ben és 2023-ban sem fogja teljesíteni klímaügyi vállalásait, ami nem fest jól a zöld kormány számára. Emellett pedig energiaügyben az is koalíciós összezördülést okozott, hogy az Európai Unió fenntartható forrásként akarja elkönyvelni az atomenergiát – a három koalíciós pártot ez erősen eltérő mértékben zavarja.

Romló népszerűség

Az sem segített a kormány renoméján, hogy az infláció Németországban tavaly decemberben három évtizedes csúcson volt, és idén év elején is alig mérséklődött, januárban éves összevetésben 4,9 százalékos volt a növekedés. Ez természetesen nem elsősorban Olaf Scholz és kormánya felelőssége, de egy politikus megítélésének sem tesz jót a jelentős és elhúzódó áremelkedés.

A kisebb-nagyobb botrányok és a jó ideje belső válságban őrlődő CDU sorainak rendezése a kormány és az SPD megítélését is megtépázta.

Az ARD közszolgálati média február elején közölt felmérése szerint a választók csupán 38 százaléka elégedett a kormány munkájával, Scholz népszerűsége 60 százalékról 43 százalékra csökkent (bár még így is jóval acélosabb, mint a 37 százalékon álló Friedrich Merzé).

A Politico felmérési átlaga szerint az SPD három százalékpontot vesztett népszerűségéből a választások óta, a CDU tábora pedig két százalékponttal nőtt, ezzel újra a konzervatívok a legerősebb párt, még ha a 26–23-as CDU-előny történelmi összevetésben elég csekély is.

A kormány népszerűtlensége ugyanakkor nem érintette a két kisebb kormánypárt megítélését, a Zöldek és a szabad demokraták támogatottsága gyakorlatilag a szeptemberi szövetségi parlamenti választás óta stagnál.

Kövess minket Facebookon is!