Merkel: az eminens jó tanuló, akiből a világ Muttija lett

„A német egység számomra tehát egy kultúrsokkal kezdődött. Sok mindenre, szinte mindenre gondoltunk. De vajon számoltunk-e eléggé azzal, hogy az egyes emberek (...), mi, akik az NDK-ban éltünk, nem tudják egyszerűen szögre akasztani a gondolataikat, az érzéseiket és a tapasztalataikat? És hogy talán nem is akarják ezt?”

Angela Merkel beszéde 2019. október 3-án, a német egység napján Kielben.

—

Németország hamarosan távozó kancellárja élete felét az egykori kommunista Német Demokratikus Köztársaságban (NDK) töltötte: 35 éves volt, amikor leomlott a berlini fal. Később – főleg az NDK belső viszonyait nem ismerő nyugatnémet ellenfelei – próbáltak is fogást találni rajta azzal, hogy opportunista volt, és a hetvenes-nyolcvanas években nem lázadt a rendszer ellen. Bár nem volt kötelező, de az NDK-s fiatalok 80 százalékához hasonlóan a templini evangélikus lelkész lánya, a politechnikum eminens tanulója is belépett a magyar KISZ-hez hasonló keletnémet kommunista ifjúsági szövetségbe (FDJ, kiejtés szerint efdéjot), ahol kultúrfelelős volt. Lipcsében az akkori Karl Marx Egyetem fizikus hallgatójaként, majd későbbi munkahelyén, a kelet-berlini akadémiai kutatóintézetben is tagja maradt az FDJ-nak. Mint később egy interjúban elmondta: az FDJ elsősorban jó társaságot jelentett számára, szemináriumokat tartottak, beszélgettek, nem sok köze volt ennek se a politikához, se az ideológiához. Bár a karrierjét biztosan segítette volna, Merkel felnőttként sem lépett be a Német Szocialista Egységpártba (SED). Tagja volt ugyanakkor a szakszervezetnek, saját elmondása szerint annak is csak azért, mert így lehetett nyaralni a szakszervezeti üdülőkben.

1977-ben megházasodott, felvette és mind a mai napig megtartotta akkori férje, a szintén fizikus Ulrich Merkel nevét (lánykori neve Angela Dorothea Kasner). A házasság nem tartott sokáig, 1981-ben elváltak. Első férje azt mondta róla: Angela mindig nagyon éles eszű, energikus és ambiciózus volt, már akkor látszott rajta, hogy többre vágyik annál, mint hogy csak elméleti fizikával foglalkozzon. Merkel 1998-ban Joachim Sauerrel, a Humboldt Egyetem professzorával házasodott össze. Gyermekük nem született.

1989. november 9-én, a berlini fal leomlásának napján a fiatal Merkel szaunában volt a barátnőjével, majd a tömeggel együtt ő is átment Nyugat-Berlinbe, ahol megivott egy sört. Későn ért haza, de ahogy egy kötelességtudó fiatal kutatóhoz illik, másnap reggel nyolckor már ott volt a munkahelyén. Merkel tehát egészen idáig nem volt tagja sem a civil, sem az egyházi ellenzéki mozgalmaknak. Érdekes, hogy a fal leomlása után eredetileg a szociáldemokrata pártba (SPD) akart belépni, de ennek előfeltétele volt, hogy tagja legyen egy keletnémet szervezetnek. Így került az egyik új, akkor még baloldali ellenzéki alakulatba, a Demokratikus Ébredésbe (Demokratischer Aufbruch), amelynek később szóvivője lett.

A német egyesítés előtt létrejött, 1990 márciusában demokratikusan megválasztott NDK-s átmeneti kormányban szóvivőhelyettes volt. A Demokratikus Ébredés ezután beolvadt a Kereszténydemokrata Unióba (CDU), Merkel pedig a német egyesítés után tartott, 1990. decemberi választáson már a CDU színeiben szerzett egyéni mandátumot. Helmut Kohl kancellár aztán sokak meglepetésére az akkor 36 éves Merkelt választotta kormánya ifjúsági és nőügyi miniszterévé. Az NDK-s múltból nem sokat profitált: a keleti tartományokban talán többször átkozzák a nevét, mint az egykori vasfüggöny nyugati oldalán, ott viszont bírálói gyakran vetik a szemére az NDK-ból hozott túlzott alkalmazkodóképességét és ideológiai elkötelezettségének hiányát.

„A pártnak tehát a saját lábára kell állnia, meg kell tanulnia bízni magában, hogy a jövőben a jó öreg csataló nélkül, ahogy Helmut Kohl gyakran nevezte magát, fel tudja venni a harcot a politikai ellenféllel. A pártnak mint egy kamasznak el kell hagynia a szülői házat, hogy a saját útjára lépjen. (...) Nem mindegy, hogy a párton belül ezt a korábban elképzelhetetlen dolgot hűtlenségnek vagy szükséges, folyamatos fejlődésnek értékeljük, ami a következő választáson eldönti az eredményt tartományi és szövetségi szinten.”

Kohl ideje visszavonhatatlanul lejárt – részlet Angela Merkel cikkéből a Frankfurter Allgemeine Zeitung 1999. december 22-i számában.

—

Minden vezető életében érdemes keresni azt a momentumot, ami a hatalom legmagasabb lépcsői felé indítja. Merkel esetében ez a pillanat a mentorával, mesterével való nyílt szembefordulás volt. A német egyesítés bajnoka, Helmut Kohl kancellár 1999-ben pártfinanszírozási botrányba keveredett: kiderült, hogy Kohl és a pártvezetés tudtával folyamatosan érkeztek a CDU-hoz kenőpénzek. Mit tehet ilyenkor egy párt? Kitart legendás vezetője mellett, vagy kimondja, hogy vállalhatatlan, amit tett. Merkel pártfőtitkárként az utóbbi utat választotta. A pártvezetéssel sem egyeztetett nyílt kritika hatalmas hullámokat vetett a CDU-ban: volt, aki apagyilkosnak nevezte, a finomabb bírálatok szerint csak „a saját fészkébe piszkított”.

Merkel kockáztatott, és nyert. A pártfőtitkárból 2000-ben a megtépázott népszerűségű párt elnöke lett. Ezután türelmesen várt a továbblépés lehetőségére: a CDU-ban módszeresen szorította háttérbe pártbeli ellenfeleit, szövetségeseket keresett, kompromisszumokat kötött, 2002-ben készségesen maga elé engedte kancellárjelöltnek Edmund Stoibert, és az ellenzék vezetőjeként építette fel magát. 2005-ben aztán hat hétig tartó tárgyalások után ő lett a kancellár a nagykoalíciós kormányban, amelyben a CDU mellett annak bajor testvérpártja, a Keresztényszociális Unió (CSU) és a szociáldemokraták vállaltak szerepet.

„Senki sem fog ezután kinevetni egy kislányt, ha azt mondja, ő miniszter vagy szövetségi kancellár szeretne lenni.”

Angela Merkel 2018. november 12-én, a nők választójogának százéves évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen.

—

2005-ben nemcsak a világban figyelték új helyzetként, de Németországban is komoly zavart keltett, hogy egy nő lett a kancellár. Merkel miatt új német szót és új hivatalos megszólítást kellett alkotni: furcsa megoldás lett volna a hímnemet és nőnemet keverő „kancellár asszony” (Frau Bundeskanzler), így a még bonyolultabb „kancellárnő asszony” (Frau Bundeskanzlerin) lett a megoldás. Az alkotmányt ugyanakkor nem változtatták meg, az továbbra is végig hímnemben beszél az ország vezetőjéről. Németország sem volt felkészülve arra, hogy női vezetője legyen. És itt nem csak Merkel női mivoltáról van szó: az elején nagyon sok embernek volt még kétsége afelől, hogy a néha csetlő-botló politikus elbír-e egy ekkora feladattal. Aztán akit kezdetben csak a Helmut Kohl mellett fel-feltűnő „kislányként” emlegettek, abból szép lassan az ország Muttija lett, és a legbefolyásosabb nő a világon.

Politikai karrierje elején sokan nem tartották karizmatikusnak, az öltözködését is kritizálták. Ezt a képet azonban egy sor színes kosztümmel, új frizuraváltással próbálta lerázni magáról, és mára az ikonikussá váló kéztartást is mindenki azonnal fel tudja idézni a fotókról. Andreas Kluth, a Handelsblatt főszerkesztője úgy vélte, hogy Merkel testbeszédében nincs semmi drámai, mégis finoman erőt és magabiztosságot sugároz.

Számos képet lehet felidézni az elmúlt 16 évből a világ nagyhatalmainak csúcstalálkozóiról, ahol olyan fajsúlyos figurák, mint Vlagyimir Putyin, George W. Bush, Donald Trump vagy Tony Blair mellett Merkel az egyetlen nő. A Bundestagban 31 százalék a képviselőnők aránya (Magyarországon Máltával együtt az EU-ban a legalacsonyabb, 13 százalék). Merkel büszke arra, hogy a kancellári hivatalában a nyolc vezetői posztból négyet nők töltenek be. Politikai pályafutása alatt sohasem nevezte magát feministának, ebben csak a legvégére változott a véleménye. Amikor az egyik G20-as csúcson egy nők részvételével tartott pódiumbeszélgetésen erről kérdezték Ivanka Trump és Máxima holland királynő társaságában, a kancellár ezt válaszolta: „Egy dolog a feminizmus története, vannak azonosságok és különbségek velem. Én nem szeretnék egy olyan címmel díszelegni, ami egyáltalán nem én vagyok.” A 2021. szeptember 26-i választások előtt két héttel viszont már arról beszélt egy rendezvényen, hogy mozgalmi értelemben nem, de abban az értelemben igenis feminista, hogy a férfi és nő legyen egyenlő a társadalmi életben.

Alice Schwarzer feminista újságíró szerint önmagában Merkel létezése és egész pályája felér egy feminista állásfoglalással. Merkel azonban erre azt mondja: egy fecske nem csinál nyarat – az, hogy ő a kancellár, nem jelenthet alibit a női egyenjogúság szőnyeg alá söpréséhez. Merkelnek ugyanakkor a nőpolitikához is ambivalens a viszonya. Nem híve a kvótáknak, nem támogatta a gyermeket vállaló nők munkaerőpiacra való visszatérésének megkönnyítését. Inkább a gyest erősítette volna a gyermekek otthoni neveléséhez. Abban az ügyben sem vetette latba a befolyását, hogy az azonos képesítéssel rendelkező nők ne keressenek kevesebbet férfitársaikhoz képest. Mindemellett két nőt is megtett honvédelmi miniszternek: előbb Ursula von der Leyent, majd amikor ő az Európai Bizottság elnöke lett, Annegret Kramp-Karrenbauert. Közben elég tudatosan igyekszik külföldön felhívni a figyelmet a női egyenjogúságra. Szaúd-Arábiában meglátogatta az első, nők számára nyitott egyetemet, Nigerben egy anyaotthont, Dél-Koreában pedig arra ösztönözte a diáklányokat, hogy bátran válasszanak politikai pályát.

„Bizonyos értelemben a tevéhez hasonló képességeim vannak. Van egy bizonyos tárolási kapacitásom. De aztán újra fel kell tankolnom.”

2013. május 2., amikor a Brigitte című női lap újságírója azt kérdezte Merkeltől, hogy tényleg beéri-e napi négy óra alvással.

—

Merkelt nehéz egy-egy kifejezéssel jellemezni, az erre irányuló kísérletek mind kudarcot vallanak. Nem lehet sem hideg és érzelemmentes fizikusnak, sem pedig egy lelkészcsaládból származó jótét léleknek címkézni. Nem hasonlítható a Kártyavár (House of Cards) Frank Underwoodja által megszemélyesített törtető intrikushoz, és nem passzol a párhuzam az angol vasladyvel, Margaret Thatcherrel sem. Nem vonzza a pénz és a csillogás, ellenfelei még a korrupció árnyékát sem tudták rávetni. Érzéke a hatalomhoz ugyanakkor kétségbevonhatatlan, ha egyszer ilyen sokra jutott, és ilyen sokáig tudott a csúcson maradni. Ezt a Deutsche Wellének a szeptemberi választásra időzített dokumentumfilmjében megszólaló, a vele együtt hatalmon lévő politikusok és szakértők is elismerték, függetlenül attól, hogy egyébként mennyire kritikusak a politikájával szemben.

Ahogy a Tagesschau portréjában írják róla: sokkal inkább illik hozzá az a kép, hogy egy berlini szupermarketben vécépapírt és bort pakol a bevásárlókocsijába. Végtelenül földhözragadt, két lábbal áll a földön, realista. A nemzetközi politikai csatározásokban hatalmukat fitogtató és páváskodó férfiak viselkedését gyakran egy-egy lekicsinylő ajakbiggyesztéssel kommentálta. Ő közöttük inkább olyan volt, mint az eminens jó tanuló az osztályban: precíz, szorgalmas, megbízható, szerény és higgadt.

Tárgyalópartnereit gyakran azzal hozta zavarba, hogy az ügyeket részletekbe menően ismerte, az apró betűs részeket is kívülről tudta. Merkel soha nem volt igazán domináns a hatalomban, mégis mindenki érezte tiszteletet parancsoló erejét. Ha kellett, tudott nagyon kemény is lenni, mesélhetne erről Silvio Berlusconi, Jaroslaw Kaczyński, Donald Trump vagy éppen Orbán Viktor – akinek azonban hosszú ideig egyik legfontosabb védelmezője is volt az Európai Unióban.

A német politika a pártkonstellációk és a tartományi hatáskörök miatt a fáradságos egyeztetéseken alapul, a kancellár kompromisszumokra van ítélve, a jó megállapodások művészének kell lennie. Merkel négy kormányából három nagykoalícióban működött. A koalíciós alkukban és a nemzetközi csúcstalálkozókon is gyakran ő volt az az ember, aki az éjszaka közepén képes volt újabb megoldási javaslatokkal előállni. Sok bírálat is érte emiatt adott helyzetekben, de számára a kompromisszum nem a gyengeség jele, hanem az egyetlen út volt a közös megoldáshoz.

Jó érzéke volt a társadalmi hangulat megragadásához, amit politikai rugalmassággal párosított. Eleve vigyázott arra, hogy elődeitől eltérően csak akkor beszéljen nyilvánosan a terveiről, ha azok társadalmi támogatottságát az előzetes közvélemény-kutatások már megerősítették. A nemzetközi színtéren sikerült megtartania a higgadtságot, megbízhatóságot, gondos tervezést sugalló imidzsét, miközben valódi politikájában gyakran történtek váltások, váratlan lépések. Ellenfelei elvtelenségnek bélyegezték azt a tulajdonságát, hogy nagyon gyorsan reagált a széljárás változására. 2010 novemberében például még meghosszabbította az atomerőművek üzemidejét, aztán jött a fukusimai atomkatasztrófa, és 2011 tavaszán keresztülvitte az atomstopot, az atomenergia fokozatos kivezetését. Bírálói szerint az is kockázatos tulajdonsága volt, hogy válsághelyzetekben először kivárt, hátha magától elmúlik a baj, és csak az utolsó pillanatban cselekedett. Így volt ez a koronavírus-járvány kezelésénél és a klímaváltozással kapcsolatos lépéseknél is.

„Az lenne a kívánatos, hogy lehetőleg minél kevesebb válság legyen. De a világ olyan, amilyen, és a politika dolga az, hogy ezeket a válságokat megoldja.”

2021. július 22-én egy sajtótájékoztatón.

—

Merkel pályáját szinte hivatalba lépése óta a válságok és ezek kezelése határozza meg. 2008-ban jött a pénzügyi és a világgazdasági válság, 2010-ben az euróválság, 2015-ben a menekültválság, aztán több terrortámadás, 2020-ban a pandémia; és ezeket az időszakokat folyamatosan színezték még a kormánykoalíción belüli válságok. Közben általános vélemény, hogy Merkel 16 éve alatt nem történtek jelentős reformok az országban. A német gazdaság erejét még azok a fájdalmas reformok alapozták meg, amelyeket elődje, a szociáldemokrata Gerhard Schröder hajtott végre.

Merkel ezen idő alatt nem is mutatkozott eltökéltnek nagy víziók felvázolására. A merjünk nagyot álmodni helyett ő inkább abban hisz, hogy haladjunk kis lépésekkel. Fizikus énje a hihetetlenül bonyolult válságok idején annyiban jól jött, hogy képes racionálisan átlátni a dolgokat, aztán a megoldáshoz vezető utat rövidebb szakaszokra bontja, és módszeresen halad előre. Egész kancellársága alatt alapvetése volt, hogy a német gazdaság szempontjait helyezte előtérbe mind a bel-, mind a külpolitikában. Többen a későbbiekre nézve is meghatározónak tartották a 2008-as pénzügyi válság alatt pénzügyminiszterével közösen mondott beszédét, amelyben megnyugtatták a németeket, hogy a kormány garantálja a megtakarításaikat. A németek szemében Merkel a stabilitás, az alacsony munkanélküliség, a német exportot hatékonyan pörgető vezető szimbóluma lett.

Merkel szerepe a világpolitikában is részben Németország gazdasági erejéből fakadt, az Európai Unióban pedig régóta megkérdőjelezhetetlen a német hegemónia. Sokan azonban úgy vélik, hogy Merkel a 2008-as pénzügyi válság, majd pedig az eurózóna válságának kezelésekor vált mindenki szemében valóban az EU megkerülhetetlen vezetőjévé. Az egyik olvasat szerint az euróválságban megakadályozta a gyors döntéseket, és ezzel elodázta a krízist, mások szerint közben viszont elkerülte, hogy darabjaira hulljon az euróövezet. Gyakran mondta: ha nincs euró, nincs Európa. Amikor Görögországban beütött a régóta érlelődő válság, Merkel előbb kivárásra játszott, majd kemény megszorító intézkedéseket követelt meg a súlyosan eladósodott országtól a külföldi hitelekért és mentőövekért cserébe.

Az egymás után bajba kerülő déli országokban a megszorítások jelképe lett, ami miatt több tüntetésen is Hitler-bajusszal ábrázolták plakátokon, és Görögországban a mai napig népszerűtlen. Vannak olyan vélemények, hogy a megszorításpolitika többet ártott, mint használt: Merkel és Németország fukarsága megakadályozta, hogy gyorsabban talpra álljanak a déli országok. Mások szerint ő mentette meg a görögöket a csődtől, és végső soron Németország vállalta a legtöbb kockázatot a mentőcsomagokba öntött eurószázmilliárdokkal. Merkel pedig rengeteget tett azért, hogy elkerülje a még nagyobb bajt, és fennmaradjon a bizalom a közös pénzben.

„Nagyon őszintén mondom: ha most még bocsánatot is kellene kérnünk azért, mert barátságos arcot mutatunk egy vészhelyzetben, akkor ez nem az én országom.”

2015. szeptember 15. Angela Merkel az osztrák kancellárral, Werner Faymannal folytatott megbeszélése után.

—

Ha Konrad Adenauer Németország demokratikus és nyugati integrációja, Helmut Kohl pedig a német újraegyesítés miatt kerül be a történelemkönyvekbe, akkor vajon mi marad meg leginkább Merkelből az emberiség emlékezetében? Szinte biztos, hogy mindenki a menekültválság kancellárjaként emlegeti majd. 2015 őszén egyre több menekült torlódott fel a budapesti Keleti pályaudvarnál, a helyzet egyre feszültebbé vált, humanitárius katasztrófa fenyegetett. Az általában megfontolt és kivárásra játszó Merkel itt váratlan döntést hozott: beengedte Németországba az érkezőket. Számuk azóta meghaladta az egymilliót. Wir schaffen das (megcsináljuk, megoldjuk) – a történelem fogja eldönteni, mennyire lesz igaz Merkel elhíresült mondása, amellyel vezetőként igyekezett bátorítást adni minden németnek és egész Európának arra, hogy képesek integrálni ennyi embert.

Németország irtózatos terheket vett magára: súlyos szociális kiadásokat, az érkező százezrek elhelyezésének, átképzésének gondját. Merkel saját belügyminisztere közben azzal volt elégedetlen, hogy a német határon ellenőrzés nélkül áramolhattak be a valóban menedékre szorulók mellett jobb életet remélő kalandorok, bűnözők vagy éppen terroristák. Mindez igencsak megterhelte a németek tűrőképességét. Bár a felmérések szerint a németek 60 százaléka továbbra is befogadó, sokan mégis felháborodva vették tudomásul a német jogállam szövetének felszakadását: a parkolási bírságokat következetesen behajtják, de az országban illegálisan tartózkodókkal szemben nem képesek fellépni. Bár a statisztikák nem igazolták a közbiztonság romlását, sok német polgár egyéni biztonságérzete is megrendült.

A dolog politikai következményei sem maradtak el. A CDU egyre rosszabbul szerepelt a tartományi választásokon, miközben főként egyes keleti tartományokban jelentősen megerősödött a populista és bevándorlásellenes Alternatíva Németországért (AfD) nevű párt. A párt abból a hétköznapi ember által megélt feszültségből is sokat profitált, hogy a német média jelentős része a Willkommenskultur jegyében hosszú ideig egyszerűen nem volt hajlandó tudomást venni a tömeges bevándorlás negatív következményeiről.

A kancellár azóta sem gondolja, hogy a menekülteknek küldött „meghívólevéllel” hibázott volna. Kitart amellett, hogy 2015-ben helyes döntést hozott, de az utóbbi években láthatóan maga is más megoldási módszerekkel próbálkozott. Nem járt sikerrel abban, hogy az Európai Unióban megvalósítsa az érkezők arányos elosztását a tagállamok között, de 2016-ban Törökországgal sikerült tető alá hozni egy megállapodást, amellyel valamelyest sikerül megvalósítani az EU külső határainak védelmét, és távol tartani Európától több mint 3 millió embert. Merkel a mostani afganisztáni válság esetén már azt az álláspontot képviseli, hogy az embereknek első lépésben a hazájukhoz közel adjanak menedéket, és csak később kerüljön szóba egyes csoportok kontingensekbe rendezett befogadása. A menekültkérdés elsősorban a 2017-es választásokon számított, a 2021-es kampányban nem ez volt előtérben.

„Néha liberális vagyok, néha konzervatív, néha keresztényszociális – és ebből áll össze a CDU.”

Anne Will tévéshow-jában 2009-ben.

—

A migrációs kérdésekben is rendszeresen felmerült, hogy nehéz lenne ma már hagyományos konzervatív és kereszténydemokrata pártnak nevezni azt az alakulatot, amely Merkel vezetése alatt lett a CDU-ból. Merkel célkitűzése a középosztály erős, 21. századi néppártjának megalkotása volt. Ehhez szakítania kellett a konzervatív dogmákkal, és új hidakat kellett verni a társadalomhoz, a társadalmi valósághoz. A párt elmozdult a klasszikus családképtől, tradicionális gazdasági felfogását igyekezett elegyíteni a markáns ökológiai orientációval. Merkel másolta, lopta, beépítette, integrálta, a saját képére formálta a szociáldemokraták, a liberálisok vagy a Zöldek fontos programpontjait. A hadkötelezettség eltörlése, a minimálbér bevezetése, az atomerőművek leépítése, az euró megmentése szavazatokat hozott neki az ellenzék oldaláról, és gyakran komoly ellenkezést váltott ki saját pártja konzervatívjai körében. Koalíciós társait így is gyakran dühítette, hogy a tőlük származó népszerű javaslatokért Merkel söpörte be a dicséretet, a politikai haszon pedig a CDU támogatottságának növekedésében jelentkezett.

A Merkellel eltöltött koalíciós évek a CDU-val kormányra lépő összes párt népszerűségét kikezdték. Így volt ez a szabad demokratákkal (FDP), akik 2013-ban ki is estek egy ciklusra a szövetségi parlamentből, majd pedig a szociáldemokratákkal, akik magukat megégetve csak nagyon vonakodva ugrottak be a legutóbbi nagykoalícióba. Ez viszont végül pont jól jöhet nekik. Merkel távozásával, erős utódjelölt hiányában, a CDU-nál érkező bakik mellett Olaf Scholz pénzügyminiszter kancellárjelöltségével be tudták előzni a nagyobbik kormánypártot, és esélyük van a most vasárnapi választások megnyerésére.

Korábban sem ment azért olyan könnyen a CDU átfazonírozása, a törésvonalak már megjelentek, főként az elmúlt ciklusban. 2017-ben a CDU-nak is át kellett lépnie a Rubicont azzal, hogy a berlini parlament alsóházában, a Bundestagban legalább részben támogassa az azonos neműek házasságáról szóló javaslatot. Lehetséges koalíciós partnereik, a szociáldemokraták és a Zöldek ugyanis ehhez a feltételhez kötötték a későbbi esetleges kormányzati együttműködést. Merkel a szavazásnál eltörölte a frakciófegyelmet, a képviselőcsoport minden egyes tagja így saját lelkiismerete szerint dönthetett. Ez megosztó téma volt, hiszen a CDU képviselőinek csak 24 százaléka szavazott igennel. Maga Merkel is a nem gombot nyomta meg az ülésteremben. Később egy tévévitában egy meleg felszólaló kérdésére azt mondta: számára a német alkotmány az irányadó, amely szerint a házasság férfi és nő között köttetik, és ő már generációsan is nehezen tud a felfogásán változtatni, de maximálisan tiszteletben tartja az ilyen életformát élő embereket, és sok boldogságot kíván nekik. Sok egykori CDU-választónak a melegházasság részleges támogatása, majd pedig a menekültek befogadása volt az utolsó csepp a pohárban, és közülük sok százezren végül az AfD soraiban kötöttek ki.

„Sokkal inkább kell multilaterálisan, mint unilaterálisan gondolkodnunk és cselekednünk, globálisan a nemzeti helyett, világra nyitottan az izoláció helyett. Röviden: inkább együtt mint egyedül.”

2019. május 31-én a Harvard Egyetemen.

—

A külpolitikájában a német ipar érdekeit mindenek fölé emelő elv érvényesült – ami EU-s kérdésekben szakértők megítélésétől függően párosult pragmatizmussal és a stratégiai vízió hiányával –, de az egyértelmű befolyása mellett többször a kényszerű vagy önként vállalt korlátai is megmutatkoztak. A brexitet például annak ellenére sem tudta elkerülni, hogy végig a britek maradása mellett volt, és ígért is engedményeket a népszavazás kiírása előtt az EU-s alapszerződéseket feszegető David Cameron brit kormányfőnek.

A keleti EU-s tagállamok tiltakozása miatt le kellett tenniük Emmanuel Macron francia elnökkel arról a tervükről is, hogy csúcstalálkozót szervezzenek idén nyáron a szankciók által sújtott Vlagyimir Putyinnal. Merkel sok esetben egyfajta kapocsként tűnt fel Oroszország és a Nyugat között, a Krím annektálása és a kelet-ukrajnai harcok idején például közbenjárt a minszki megállapodás tető alá hozásában. A német–orosz kapcsolatok dinamikáját azonban jól jellemzi az az egyik korai találkozó Merkel és Putyin között, amikor az orosz elnök beengedte a fekete labradorját is a terem közepére, miközben a kancellár köztudottan fél a kutyáktól.

Merkel és Macron nemcsak Oroszországgal szemben képviselte az enyhülés politikáját, hanem Kínával is a bábáskodásuk mellett jelentették be, hogy befektetési megállapodást kötnének, közel hétéves kötélhúzás után. Merkel utolsó ciklusára jellemző volt az egyensúlyozás Oroszország, Kína és az Egyesült Államok között, amivel Joe Biden megválasztása után sem álltak teljesen vissza a korábbi transzatlanti kapcsolatok. Utóbbi különösen annak fényében érdekes, hogy Barack Obamával a jó kapcsolatát az sem rontotta lényegesen, amikor 2013-ban kiderült, hogy amerikai hírszerzők őt is lehallgatták, ami miatt állítólag nagyon dühös volt. Vannak, akik úgy tartják, hogy Obama részt vett a meggyőzésében, hogy induljon negyedik ciklusára is 2017-ben. A megelőző évek nehézségei már akkor látszottak: a 2017-es választásokon hetven évének legrosszabb eredményét érte el a CDU, végül kínkeserves koalíciós tárgyalások után, öt hónap alatt sikerült felállnia az új kormánynak.

Miután a brexitnépszavazással az EU egysége, Donald Trump amerikai elnökké választásával pedig a transzatlanti kapcsolatok felett jelentek meg kérdőjelek, hirtelen sok figyelem irányult a biztos pontnak tartott Merkelre. A kancellár akkor arról beszélt, hogy Európa nem támaszkodhat a hagyományos szövetségekre Nagy-Britanniával és az Egyesült Államokkal, hanem „nekünk, európaiaknak a saját kezünkbe kell vennünk a sorsunkat”. Trumphoz sem a német nagyvállalatok vezetőivel közösen, sem pedig lányán, Ivankán keresztül nem találta meg az utat, viszont aktívabb lett a világpolitikában, az USA Kínával folytatott kereskedelmi háborúja alatt a nemzetközi fórumokon próbálta enyhíteni a német gazdaságra is komoly veszélyt jelentő hatásokat.

Ahogy arról külön komplexünkben részletesen is írtunk, Merkel a 2015-ös menekültválság után gyakran tűnt fel a magyar szuverenitást, valamint Európa és saját hazája jövőjét fenyegető patás ördög képében a magyar kormánykommunikációban és a kormánymédiában. Ezzel szemben egyes, a Merkel tizenhat éves regnálásáról számot vető nyugati kommentárok pont ennek ellenkezőjét hánytorgatják fel a kancellárnak: ezek szerint Merkel Európa legbefolyásosabb politikusaként sokáig Orbán Viktor legfontosabb oltalmazója volt Brüsszelben, és szemet hunyt a magyar jogállamisági aggályok és a Fidesz hatalomkoncentrációja felett. E mögött egyesek szerint a kancellár konzervatív pártjának európai parlamenti politikai érdekei, mások szerint pusztán a német autógyártók lobbija, megint mások szerint a német politikai kultúra évtizedes berögződései állnak.

„Ez különbözteti meg a politikát a tudománytól és a türelmetlen fiatal emberektől (...) A Politika csak az lehet, ami lehetséges.”

2019. szeptember 20., a klímastratégiáról szóló koalíciós egyeztetés után.

—

Merkel öröksége egyszerre a modernizáció és a visszamaradottság furcsa keveréke – fogalmazta meg Rüdiger Schmitt-Beck, a Mannheimi Egyetem professzora. A kancellár hivatali ideje alatt Németország előrelépett például az azonos neműek házassága és a nukleáris energia területén, amiket nem feltétlenül egy kereszténydemokrata kancellártól vártak volna. Az ország azonban rettentően el van maradva a digitalizáció, a klímapolitika és a demográfiai változásokra adott válaszok esetében. A fenti idézet is arra utal, hogy a politika sok esetben lassú, a döntések így születnek.

Amikor Merkel kancellár lett, még nem voltak okostelefonok. Viszonylag hamar felismerte és emlegette a digitalizáció fontosságát, de áttörést nem sikerült elérnie. A mobilhálózat még mindig nem fedi le teljesen az országot, a digitális kormányzat kiépítése elakadt, a mesterséges intelligencia használatában is lemaradt Németország. Mindennek ékes példája volt, hogy a koronavírus-járvány idején egy fontos megbeszélést azért kellett elhalasztani, mert Merkel lakásában nem volt megfelelő a vonal.

2007-ben még klímakancellárként emlegették, de ezen a téren sem sikerült elérnie olyan előrelépéseket, amikre szükség lehetett volna. Az üvegházhatást okozó gázok kibocsátásában csak azért sikerült elérni 2020-ra a 40 százalékos csökkenést az 1990-es szinthez képest, mert a pandémia miatt nagyrészt leállt az ország. A megújuló energiákra való áttérés sem megy elég gyorsan, pedig az utolsó német atomerőművet 2022-ben fogják lekapcsolni, miközben az utolsó szénerőmű még 17 évig fog működni. Talán ezért is merült fel egyesekben, hogy esetleg majd a Fit for 55 EU-s klímacsomag keretében még végezhet valamilyen feladatot. A menekültek integrálása is évtizedes feladat lesz, ami már utódjára is marad.

„Valamikor szeretném megtalálni a megfelelő időpontot a politikából való kiszállásra. Nem szeretnék félholt roncs lenni addigra.”

1998-ban Herlinde Koelbl fotósnak.

—

Merkel ezt akkor mondta, amikor még kancellár sem volt. És 2018. október 29-én, a CDU kongresszusán meg is tette ezt, amikor bejelentette: „Ez a negyedik az én utolsó hivatali ciklusom a Német Szövetségi Köztársaság kancellárjaként. A 2021-es választáson nem indulok újra a CDU kancellárjelöltjeként, és nem indulok képviselői helyért sem a Bundestagban.” Világos szavak. Szoktak is ilyet mondani néha a politikusok, csak nem három évvel a hivatali idejük lejárta előtt. Ezt a lépést nevezhetnénk kiszámított, megfontolt politikusi döntésnek, de Merkel akkor már kényszerhelyzetben volt: a tartományi választásokon elszenvedett sorozatos veszteségek miatt a párton belül is annyira nehézzé vált a helyzete, hogy csak így kerülhette el a kínos leváltást. A kontrollt így mégis sikerült a kezében tartania. Merkel ezzel akarta biztosítani a pártnak és az országnak a bársonyos átmenetet, és azt, hogy a mostani választásokig sikerüljön felépíteni egy megfelelő utódot.

Ez utóbbi a jelek szerint nem sikerült. A Merkel-utódnak kiszemelt Annegret Kramp-Karrenbauer nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, és a CDU mostani kancellárjelöltjének, a komolyakat bakizó Armin Laschetnek sem jók a népszerűségi mutatói. A kampányba Merkel is beszállt. Bizonygatja, hogy a mérsékelt Laschet lenne a jó választás, és a CDU kampányában azzal rémisztgetik a választókat, hogy a szociáldemokraták vállán a radikális baloldal (Die Linke) is kormányra kerülhet. Sokan úgy látják azonban, hogy Merkel negyedik ciklusa így már tényleg semmilyen nagy vízióról nem szólt. A koronavírus-járvány miatt itt is a válságkezelés volt a fókuszban, és hivatali ideje végére még ki kellett menekíteni a német katonákat Afganisztánban segítő civilek százait, ami más nyugati országokhoz hasonlóan Németországnak is csak részben sikerült.

Merkel újévi beszédében elérzékenyülten beszélt arról, hogy a járvány kancellársága legnehezebb évévé tette 2020-at. Ettől még olyan népszerűségi mutató mellett távozik, ami potenciális utódairól nem mondható el: az ARD adó szerint támogatottsága kancellársága alatt soha nem esett 41 százalék alá, egy friss felmérés szerint pedig 64 százalékos munkájának elismertsége. Közben pedig Németországon kívül is kedvelt arcként emlékeznek majd rá, egy 2020. októberi felmérésben például tizennégy európai országban a felnőttek háromnegyede azt mondta, jobban bízik Merkelben, mint bármelyik másik vezetőben a kontinensen.

A berlini Madame Tussauds panoptikum már múlt héten lecserélte a kosztümös Merkel viaszfiguráját egy kiránduláshoz öltözött változatra, és a kancellár már túl van a legfontosabb búcsúkörein is Putyinnal és Macronnal. Azonban bárki is végez az élen a vasárnapi választáson, még egy ideig biztosan Merkel vezeti Németországot, hiszen a várható nehézkes koalíciós tárgyalások miatt hónapokig maradhat ügyvezető kancellárként. Így arra is jó esélye van, hogy megelőzze majd egykori mentorát, Helmut Kohlt a leghosszabb ideig hivatalban lévő kancellárok listáján. Hogy utána mi vár rá, azt még csak találgatják.

„Eldöntöttem, hogy először is, nem fogok csinálni semmit, és csak megvárom, mi adódik.” Ezt válaszolta Merkel, amikor a jövőt firtató terveiről kérdezték szeptember elején Düsseldorfban, ahol Chimamanda Ngozi Adichie nigériai íróval szerepelt egy színpadon. Tisztában van vele, hogy fog kapni felkéréseket – azért az nem várható, hogy olyan pozíciókat vállaljon, mint Gerhard Schröder, aki tanácsadói munkák után bekerült az Északi Áramlat 2 gázvezeték mögött álló, Gazprom többségi tulajdonú Nord Stream AG felügyelőbizottságába –, de úgy vélte, hogy csak azért nem akar kitalálni egy új szerepkört, mert félne a kihagyástól. Nagyon gondosan akarja átgondolni az élete következő szakaszában, hogy mi érdekli igazán. „És mivel már 67 éves vagyok, nincs végtelen időm sem” – mondta. „Írni akarok, beszédet mondani, hegyet mászni, otthon lenni, utazni a világban?” – sorolta a felmerülő lehetőségeket. Amikor a színpadon ülő írónő erre meghívta Nigériába, Merkel azt válaszolta: „Lehetséges, hogy afrikai országokba fogok utazni.”