Hogyan változtatná meg az életünket az EU gigantikus klímacsomagja, és mi a baja ezzel a magyar kormánynak?

• Júliusban az Európai Bizottság előállt a gigantikus klímaalkalmazkodási tervével, a Fit for 55 csomaggal, amely az arra vonatkozó javaslatokat tartalmazza, hogyan ugorjuk meg uniós szinten az 55%-os kibocsátáscsökkentési célt 2030-ra.
• Egy több ezer oldalas, számos területen érdemi változással járó tervezetről van szó, amely túlzás nélkül mindannyiunk életére hatással lesz, és amely azonnal kritikák kereszttüzébe is került néhány tagállam, például Magyarország részéről.
• Ebben a cikkben megnézzük a csomag néhány fontosabb pontját és hogy ezek miben jelentenek változást az eddigiekhez képest.
• Aztán kitérünk arra, mi nem tetszik benne a magyar kormánynak, tudja-e blokkolni a folyamatokat, és hogy milyen problémák vannak a csomaggal radikálisabb klímavédelmi szemszögből.

A Fit for 55 a hazai köztudatba eddig leginkább azon keresztül szivárgott be, hogy alighogy nyilvánossá vált, a magyar kormány már neki is ment. Gulyás Gergely kormányinfón jelentette be, hogy az EU-ban vétózni fogják a tervet, így abból ebben a formában nem lesz semmi. Hogy ennek milyen szinten van realitása, arra térjünk vissza később, a kormány által felhozott kritikák viszont jó kiindulópontot szolgáltatnak ahhoz, hogy megnézzük a Fit for 55 néhány lényeges és vitatott elemét.

Ettől fognak nőni az árak: kvóták és karbonvám mindenütt

A Bizottság által előterjesztett csomag kiterjesztené a kvótakereskedelmi rendszert (Emissions Trading System, avagy ETS) új területekre, így a közlekedésre, az épületekre, a mezőgazdaságra és a hulladékgazdálkodásra is. Ez lenne az ETS 2, ami az eddig is működő, ipari kibocsátókat célzó „nagy ETS” mellé jönne be párhuzamosan és amelynek révén az újonnan bekerülő ágazatokra többletköltségek hárulnának a kvótavásárlási kötelezettség révén.

A gyakorlatban ez nagy valószínűséggel azt jelentené, hogy több fontos, a lakosságot közvetlenül érintő területen nőnének az árak. Hogy miért? Mert azok a cégek, amelyeket plusz költséggel kell számolniuk a működésük során, továbbra is szeretnének nyereségesek maradni, így kénytelenek lesznek árakat emelni. Mivel a bevonásra kerülő ágazatok között ott van a közlekedés, az épületszektor és a mezőgazdaság is,

ez praktikusan úgy nézhet ki, hogy a lakossági fogyasztó számára drágulhat a tankolás, a boltban az élelmiszer, és nőhet az otthoni gázszámla.

Az ETS-rendszer reformjával szoros összefüggésben bevezetnék uniós szinten a karbonvámot is (Carbon Border Adjustment Mechanism – CBAM), ami a jelentős szén-dioxid-kibocsátással előállított termékeket érintené. Ennek célja, hogy kevésbé érje meg az EU területére klímagyilkos módszerekkel előállított termékeket importálni, és mint ilyen, egyúttal az unió legélesebb fegyvere is az éghajlatváltozás elleni harcban. A 27 tagállam együtt mindössze a világ kibocsátásának 7-8 százalékáért felel, ám ha azt nézzük, hogy az uniós lakosság fogyasztása mennyit tesz ki, akkor ez a szám a többszörösére ugrik.

Az EU tehát úgy tud a legtöbbet tenni a globális klímavédelemért, ha valahogy kikényszeríti, hogy az általa importált termékek is zöldebbek legyenek. A karbonvámnak emellett belső gazdasági haszna is van, hiszen eléri, hogy azoknak az ágazatoknak, amelyeknek az ETS miatt megnőnek a költségeik, ne érje meg az unión kívülre települni, és onnan exportálni vissza az európai fogyasztóknak – ebben az esetben ugyanis a CBAM jelentette plusz pénzügyi terhet kellene viselniük. (Eddig az ETS előli menekülést azzal kezelte az unió, hogy a leginkább érintett iparágaknak ingyen kvótákat osztogatott, hogy versenyképesek maradjanak, ám az 55%-os céllal már nem fér össze ez a gyakorlat, az ingyen kvóták rendszerét tervezik megszüntetni.)

Közös erőfeszítés és a rettegett minimumadó

A Fit for 55 harmadik, nem megkerülhető eleme az erőfeszítés-megosztási rendelet (Effort Sharing Regulation, avagy ESR) reformja. Ennek hatálya alá tartozik az uniós kibocsátás több mint fele, alapvetően azok a szektorok, amelyek a lakosság közvetlen fogyasztásával függnek össze, így a közlekedés, a fűtés, a mezőgazdaság stb., amelyekben 40 százalékos kibocsátáscsökkentést érne el az EU 2030-ig.

Aki figyelmesen olvasott idáig, annak ez a felsorolás már ismerősen csenghet: ezeket az ágazatokat a kvótakereskedelem rendszerébe is tervezi bevonni a bizottság az új csomaggal. Hogy mennyi kibocsátásvágás lesz végül betervezve ezeken a területeken az ETS-be és mennyit hagynak az ESR-re, az már a tagállamok közötti tárgyalási folyamat eredményén múlik, de most kanyarodjunk vissza még egy kicsit az erőfeszítés-megosztásra. Az ESR-nek hiába nagy a súlya a teljes kibocsátáson belül, azért kevésbé közismert és tűnik kisebb jelentőségűnek, mert nincs uniós szinten szabályozott mechanizmusa. Ezen a területen annyi történik, hogy az EU célokat határoz meg az országok számára, amelyeket úgy érnek el, ahogyan akarnak. Magyarország esetében például a korábbi cél 7 százalékos kibocsátáscsökkentés volt a 2005-ös szinthez képest 2030-ra.

Az ESR 2013-as bevezetésétől napjainkig elég mérsékelt hatást gyakorolt csak, mivel a 2020-as célokat még a 2008-as gazdasági válság előtt határozták meg, és az akkori jelentős kibocsátáscsökkenés, valamint a közvetlen EU-s klímás szakpolitikák hatása lényegileg kiüresítette az ESR-t. Ez a kiüresedett állapot azonban meg fog szűnni az 55 százalékos csökkentési céllal, érvelt Bart István, a Klímastratégia 2050 Intézet ügyvezető igazgatója a témát tárgyaló cikkében. Magyarország esetében a 7 százalékos csökkentési célkitűzés 18,5 százalékra nőhet, amiért már érdemben tenni is kellene – a probléma csak az, hogy a megnövelt elvárások kikényszerítésére sincs érdemi eszköztára az EU-nak. Ha valaki nem tartja be a számára GDP/fő alapon kijelölt ESR-értékeket, akkor maximum kötelezettségszegési eljárásokkal lehet noszogatni, ellentétben a kvótakereskedelmi rendszerrel, ahol a cégeknek büntetéseket kell fizetniük a kvóta nélkül kibocsátott üvegházgázokért.

A csomagban szerepel a minimum-energiaadó terve is, ami az uniós szintű kibocsátáscsökkentés teljesen új, egyben erősen vitatott eleme.

Ez az ETS-hez hasonlít abban, hogy az energiaárakra rápakolt pluszköltséggel nógatná abba az irányba a fogyasztókat, hogy minél kevesebb szén-dioxid-kibocsátással járó energiát használjanak.

Megújuló megújuló

A Fit for 55 a megújulóenergia-irányelvet is módosítaná. A tagállamok új, együttes célja, hogy 2030-ban az unió teljes bruttó energiafogyasztásának legalább 40%-a megújulókból származzon. Ennek eléréséhez egy rendkívül sokrétű terven keresztül vezet az út, ráadásul azt is szigorúbban szabályozzák majd, mit és hogyan szabad egyáltalán megújulónak számolni. A szakmai részletekkel most nem is fárasztanánk senkit, csak kiemelünk néhány példát a változó pontokra:

• A megújuló energia legellentmondásosabb területe a biomassza, 2026 decemberétől nem lesz támogatható biomassza-alapú megújuló villamosenergia-termelés, amennyiben nem kapcsolt erőműben történik.
• A nem biológiai eredetű megújuló üzemanyagok (RFNBO) előállításához felhasznált megújuló villamosenergiát (a szivattyús tározókban tárolthoz hasonlóan) nem szabad majd beszámítani a megújuló részarányba, így kiküszöböljük a korábban jellemző kettős beszámítást.
• 2025. december 1-ig minden tagállamnak meg kell valósítania legalább egy, másik tagállammal közös megújulóenergia-projektet.
• Az épületszektor végső energiafelhasználásában 49%-os arányban kell lennie a megújuló energiának a teljes EU-ra vonatkoztatva.

Blokkolhatja a folyamatot a magyar kormány?

Mint a cikk elején láthattuk, a magyar kormány igen hevesen kikelt a Fit for 55 csomag ellenében. A Miniszterelnökséget vezető miniszter azt mondta a csomagról, hogy az a rezsicsökkentés eredményeit támadná, a lakások és autók tulajdonosaival fizettetné meg a kibocsátáscsökkentés költségeit, és nem érvényesíti kellőképpen a szennyező fizet elvet.

A kormány mindezek miatt már jó előre, a kormányközi tárgyalások megkezdése előtt az egész csomag vétójával fenyeget, más kérdés, hogy ez inkább csak légpuskával lövöldözés, mint bármi más: a Fit for 55 sok elemből áll, amelyeket egyesével kell megszavazni az Európai Tanácsnak, de ezek többségéhez egyáltalán nincs szükség egyhangúságra.

„A 18 nagy elemből álló csomag egyetlen pontját, a minimum-energiaadót tudja vétózni önmagában a magyar kormány”,

mondta erről Bart István a Másfélfok által szervezett sajtóbeszélgetésen. Ennek oka, hogy az uniós döntéshozatalban kategóriákba sorolják az egyes területeket: a klímapolitikai váltásokhoz elég csak 55%-os szavazati többség (ha az arányt kiadó államok legalább az EU lakosságának 65%-ával rendelkeznek), míg az adóügyi témákban egyhangúság kell. Egyébként eddig is ez volt a fő oka annak, hogy az EU-ban nem volt karbonadó, hanem helyette kvótakereskedelemmel próbálták több-kevesebb sikerrel lejjebb szorítani a kibocsátásokat, mondta a Telexnek Bart. Az ETS ugyanis a környezeti ügyek közé tartozik, és mint ilyen, 55%-kal átvihetők a rá vonatkozó döntések a tanácsban.

A bizottság pontosan tudja, hogy a közös adóreform nehéz kérdés, éppen ezért megvan rá az esély, hogy ők sem azért tették bele a csomagba a minimum-energiaadó tervét, mert ténylegesen reménykednek abban, hogy ez át fog menni: ha a Magyarországon igen népszerű gumicsont-teóriát akarjuk alkalmazni a helyzetre, akkor nyugodtan gondolhatjuk, hogy ez a tétel azért került a Fit for 55-ba, hogy valamivel lekösse a kukacoskodó tagállamok figyelmét. Bart István szerint az EU valószínűleg számít rá, hogy ez a tétel a tárgyalások áldozatául fog esni, de ez nem is olyan nagy baj neki, mivel az erőfeszítés-megosztáson és a kvótakereskedelem kiterjesztésén keresztül úgyis rá lesznek szorítva a tagállamok, hogy cselekedjenek. Magyarán ha nem is lesz közös minimumadó, előbb-utóbb kénytelenek lehetnek maguktól árat emelni.

Lemészárolja a szent rezsitehenet

A magyar kormány tartalmi kifogásai a csomaggal szemben egyébként részben érthetők, részben azonban túlreagálásnak, a megszokott „Brüsszel” elleni zsigeri ellenkezésnek látszanak.

A dolog érthető része, hogy az EU-n belül szegényebb országként lehetnek olyan pontok, amelyekkel a nagy közös megoldásokkal rosszabbul járunk. Vegyük például a kvótarendszert. Ha nőnek a kvótaárak, akkor a kevésbé tőkeerős, profitábilis cégeknek nagyobb megterhelést fog jelenteni a megvásárlásuk, így tulajdonképpen velük jobban kiszúr a rendszer: vagy saját lehetőségeikhez mérten arányaiban többet kell költeniük kvótára, vagy gyorsabban kell átállniuk fenntarthatóbb termelési módszerekre (aminek szintén komoly költsége lehet).

Eközben a gazdagabb, tőkeerősebb cégek még vígan szennyezhetnek jó darabig drágább kvóták mellett is. Az egyik érvelés szerint a magyar gazdasági érdek így inkább az lenne, ha külön nemzeti kibocsátáskereskedelmi rendszerek lennének. Ez egyrészt azért lehetne előnyös nekünk, mert a hazai cégeknek nem a nemzetközi piacon kellene versenyezniük a kvótákért, másrészt azért, mert Magyarország eleve elég jól áll kibocsátásban, emiatt kevesebb erőfeszítést kell tennie, hogy elérje a kitűzött célját, mint például a németeknek.

Az összuniós ETS viszont szétteríti a költségeket a 27 tagállamon, ami a kisebb kibocsátó országoknak plusz tehertétel.

A másik irányból viszont nem feltétlen járunk rosszul, az emelkedő kvótaárak és az árverezett kvóták arányának növekedése ugyanis elemzzők szerint akár 2-3-szorosára növelheti a magyar állam kvótaeladási bevételeit.

A másik magyar aggály nyilvánvalóan a szent tehén rezsicsökkentés veszélybe kerülése. Ez a csomag lényegében minden fontos eleméből önmagában is következik: az ETS- és ESR-reform, sőt, a jelentős áramimportunk miatt a karbonvám is felfelé tolja az árakat, tehát akkor sem ússzuk meg, ha a minimumadó netalán elvérzik.

A drágulást kicsiben már most is megfigyelhetjük az árampiacon: mivel a szenes erőművek jelenleg is a kvótakereskedelmi rendszer részei, jelentős hatást gyakorolt a termelési költségeikre a kvótaárak utóbbi időben tapasztalt elszállása. Magyarország a paksi atomerőmű olcsó termelésével igyekszik ezt kiegyensúlyozni, hogy fenn tudja tartani a fix fogyasztói árat, miközben a jelenlegi árkülönbség a piaci és a szabályozott ár között mintegy 7 forint/kilowattóra. Ezt a veszteséget a kereskedelmi szektor képtelen kigazdálkodni, írta a G7-en megjelent elemzésében Felsmann Balázs, azt is kiemelve, hogy hazánkban a rezsicsökkentés érinthetetlensége miatt teljes egészében a nem lakossági fogyasztókra terhelik a zöld átmenet költségeit. Ez a stratégia hosszú távon és több érintett energiafajta esetén már egész egyszerűen nem lesz fenntartható, a magyar kormány viszont érthető módon kapálózik, nem adná egykönnyen a 2014-es választási szuperfegyverét.

A rászorulók támogatására külön pénzt ad az EU

A kormány előszeretettel csinál úgy ebben a kérdésben, mintha a rászorulókért aggódna, pedig nem is biztos, hogy az elkerülhetetlen árnövekedéssel ők személyesen rosszabbul fognak járni, az EU ugyanis maga is tisztában van a belengetett reformok társadalmi költségével. Épp ezért a tervek része egy 72,2 milliárd eurós úgynevezett Social Climate Fund is, amely arra szolgálna, hogy kompenzálják belőle a lakosságnak azt a részét, amelynek aránytalanul nagy terhet jelentene az energiaárak növekedése. Ebből a keretből Magyarországra 2025 és 2032 között durván 3,1 milliárd euró jutna, amihez még egyszer ennyit kellene az államnak hozzátennie saját forrásból.

Lényegében tehát fennmaradhatna egy a rászorulókra célzott, 50%-ban az EU által finanszírozott rezsicsökkentés a legkritikusabb időszakban.

Bár, mint láthattuk, Magyarország egy személyben csak egyetlen területen tud érdemi gátja lenni a folyamatoknak, azért nem valószínű, hogy egyedül maradna abbéli törekvésében, hogy a Fit for 55-ot felvizezzék: a szénre még mindig erőteljesen alapozó lengyelek, a fűtési és közlekedési költségek növelésétől erősen fázó franciák és hollandok már most felsorakoztak a kritikusok soraiban.

A zöldek szerint még ez is kevés lesz a másfél fokhoz

A Fit for 55 tartalmát tekintve az eddigi leghatározottabb lépés, amit az Európai Bizottságtól láthatunk klímavédelem terén, ugyanakkor egy kicsit messzebbről nézve könnyen lehet, hogy még mindig nem elég radikális – különösen, ha azt vesszük, hogy az előttünk álló sok hónapos tárgyalási folyamat során még minden bizonnyal ki fognak belőle kerülni, esetleg felpuhulnak egyes elemek.

A jelenlegi globális gazdasági tevékenységgel ugyanis továbbra sem a 1,5, hanem sokkal inkább a 3-4 fokos felmelegedés felé tart a világ az évszázad végéig, és az elmúlt hetek nyugat-európai ítéletideje révén most már a saját bőrünkön is érezhetjük, milyen következményekkel jár a klímaváltozás – mondta a Telexnek Perger András, a Greenpeace klíma- és energiakampány-felelőse.

Perger értékelése szerint sok jó pont van a csomagban, a zöldek jónak tartják például, hogy jön a karbonvám, az EU nem kerülgeti tovább a kerozinadó kérdését, foglalkoznának végre a tengeri hajózás kibocsátásával, és hogy rendszerszinten közelítik meg a közlekedést és lakossági kibocsátást. Ezekről eddig még sosem volt szó a bizottság szintjén, ami határozott előrelépést jelent, ugyanakkor nem tudnak szó nélkül elmenni néhány dolog mellett. A legfőbb ilyen természetesen az, hogy

a Greenpeace szerint már magát a célt is alullőtte az EU, az 55% nem elég ambiciózus, ehelyett 65%-os csökkentést kellene kitűzni, máskülönben nem fogjuk elérni a 1,5 fokos klímacélt.

(Persze azon lehet vitatkozni, hogy önmagában az EU önsanyargatása mennyiben garantálja bármilyen globális cél elérését – a magyar kormány ezt elő is szokta venni, amikor a mérsékeltebb célkitűzések mellett érvel –, de azt fontos látni, hogy más fegyverünk jelen pillanatban nincs. Az EU mint a világ egyik leggazdagabb, legtöbbet fogyasztó része a karbonvámmal tényleg tud érdemi hatást gyakorolni más országokra, és ha saját magával szemben erős követelményeket támaszt, az a nemzetközi klímatárgyalásokon is jogalapot teremt arra, hogy másoktól ugyanezt követelje.)

Aztán vannak olyan részterületek is, amelyeken az látszik, hogy túl engedékeny a tervezet: a Fit for 55 alapján 2035 után nem lehetne többé belső égésű motoros autókat forgalomba helyezni az EU-ban, de ezt a célt már magától is bevállalta több gyártó, az uniónak pedig lehetne az a célja, hogy tovább gyorsítsa a folyamatot (a Greenpeace szerint akár 2028-at is meg lehetne jelölni végdátumnak).

A Magyar Természetvédők Szövetségének munkatársa, Botár Alexa is hasonlóan értékelt: a csomag nem elég ambiciózus, több ponton nagyobb célértéket kellett volna megjelölni, mondta. Szerinte a megújuló végfelhasználásban 40 helyett 50%-ot kellett volna kitűzni, de nagyon kevés például az a 2%-os tervezett mérték is, amivel az ingyenes szén-dioxid-kvóták számát csökkenteni tervezik 2030-ig éves szinten. Az erőfeszítés-megosztási rendszerhez rendelt 40%-os csökkentési cél szintén nem nevezhető túl kemény kihívásnak,

és félő, hogy mindez a tagállamok közötti alkufolyamat során még tovább lazul.

A zöldszervezetek egyébként részben osztják a magyar kormány által hangoztatott aggályokat: Perger András megemlítette, hogy a tervezett formában kissé öncélúnak tűnik a lakossági energiaárak tervezett emelése, ugyanis bár közgazdasági értelemben igaz, hogy ha valamit drágítunk, az visszaveti a keresletet, a háztartások szintjén ez nem feltétlenül nyilvánul meg ilyen tisztán – nézzük csak meg azt, hogy a szegényebb emberek járnak a legtöbbet fogyasztó régi autókkal, egyszerűen azért, mert nincs pénzük költséghatékonyabbat venni.

Ráadásul pontosan emiatt még az sem biztos szerinte, hogy ezzel a módszerrel sikerül elérni a kívánt célokat, holott az volna a cél, hogy fel lehessen rajzolni a kibocsátáscsökkentés várt ívét. A lakossági energiavisszafogást az energia- és klímaszakértők szerint általában is sokkal célszerűbb lenne a pazarló épületállomány mélyfelújításával elérni, ennek támogatására azonban nincsenek rászorítva a tagállamok, túlságosan a kormányok hatáskörébe van adva, hogy ösztönzik-e ezeket, mondta Botár Alexa. Szerinte egyébként az igazságossági szempont még a karbonvám esetében is előjön: fontos lenne, hogy a klímaigazságosság szempontjai érvényesüljenek, ne sújtsa az EU aránytalanul nagy terhekkel olyan szegényebb országok importját, amelyek ráadásul a másik oldalon klímasegélyben részesülnek.