A német választás átrendezi az európai erőviszonyokat – csak nem tudni, hogyan

2021. szeptember 22. – 15:07

frissítve

A német választás átrendezi az európai erőviszonyokat – csak nem tudni, hogyan
Illusztráció: Kiss Lou / Telex

Másolás

Vágólapra másolva
  • Angela Merkel német kancellár az utóbbi másfél évtizedben Európa permanens válságkezelője és az uniós kompromisszumok tető alá hozója volt.
  • Bírálói szerint ugyanakkor Merkelnek nem volt víziója az Európai Unió jövőjéről, megalkuvó, a német gazdasági érdekekre összpontosító stílusa pedig – például a jogállamiság területén – az unió erjedéséhez vezetett.
  • Bár nem világos, hogy ki lesz az utódja, a két nagy német párt a merkeli vonal továbbvitelére építi imázsát.
  • Ugyanakkor a potenciális koalíciós partner középpártok jóval ambiciózusabb ötletekkel álltak elő az EU erősítéséről és például a renitens lengyel és magyar kormány megrendszabályozásáról.
  • Az kérdéses, hogy egy sokpárti és ezáltal ingatagabb koalíció vezette német kormány képes lenne-e a Merkeléhez hasonló befolyást kialakítani az uniós tárgyalóasztalnál, és kordában tudja-e tartani a nagy reformokat követelő Emmanuel Macron francia elnököt és a pont az integráció lassítását célzó, „takarékos” északi országokat.

Angela Merkel leköszönő német kancellár az utóbbi tizenhat évben az európai politika egyik legbefolyásosabb és legkiszámíthatóbb szereplője volt, bár arról megoszlanak a vélemények, hogy ténykedése mennyiben vált az uniós politika hasznára.

Merkel Európa-politikájának egyik narratívája, hogy a kancellár végtelen türelemmel és pragmatizmussal próbálta egyben tartani és kompromisszumos megoldások irányába terelni a válságok övezte Európai Uniót.

A másik narratíva, hogy Merkelnek semmiféle víziója nem volt az EU jövőjéről, és a szükséges rendszerszintű reformok előmozdítása helyett az aktuális napi problémák megoldására, a legkisebb közös többszörös megkeresésére törekedett. Ezzel pedig konzerválta azt az uniós status quót, amelynek a legnagyobb gazdasági és politikai haszonélvezője Németország volt – írta Jana Puglierin, a brüsszeli Európai Külkapcsolatok Tanácsa (ECFR) agytröszt berlini irodavezetője az Internationale Politik című német lapban.

Bár a vasárnapi német szövetségi parlamenti választások pontos kimenetele egyelőre nehezen megjósolható (az évtizedek óta a legizgalmasabbnak ígérkező választás esélyeiről itt írtunk korábban), a merkeli Európa-politika folytatását számos tényező hátráltatja.

  • Egyrészt az aktuális közvélemény-kutatások szerint a merkeli vonalnál jóval ambiciózusabb tervekkel bíró középpártok is fontos kormánypozícióba kerülhetnek.
  • Másrészt a nemzetközi politikai és gazdasági környezet változásai is megkérdőjelezik a merkeli vonal tarthatóságát.

A koalíciós helyezkedés végkimenetelétől függően pedig az is előfordulhat, hogy a magyar és lengyel jogállamisággal eddig keveset foglalkozó Merkel után egy (retorikailag legalábbis) jóval keményebb német kabinet jön majd.

Mindenki EU-párti, csak máshogy

Bár az év elején Merkel Kereszténydemokrata Uniója (CDU) messze vezetett a népszerűségi rangsorokban, azóta folyamatosan csökkenő támogatást mérnek a pártnak, egy héttel a választások előtt csupán 21,2 százalékon álltak a felmérések összesítésében, 4 százalékponttal eddigi koalíciós partnerük, a szociáldemokraták (SPD) mögött. A harmadikak 16 százalékkal a Zöldek, őket a liberális szabad demokraták (FDP) és a szélsőjobbos Alternatíva Németországnak (AfD) követi 11-12 százalékkal, és a balszélen induló Baloldal (Linke) is bejutó helyen áll a maga 6 százalékával.

Ezen állás fényében számos koalíciós opció felmerül. Ha az SPD nyer, ideológiailag a Zöldek lennének a legközelebbi partnereik, de miután ketten vélhetően nem tudnak többséget alkotni, vagy a tőlük erősen jobbra lévő FDP-vel, vagy az erősen balra lévő Baloldallal kellene megállapodniuk. Ha ez nem jön össze, az is elképzelhető, hogy más erőviszonyok mellett, de folytatódhat a jelenlegi nagykoalíció. Elméletileg pedig az is lehetséges, hogy a CDU a Zöldekkel és az FDP-vel lépjen partnerségre, bár ez az előző, 2017-es voksolás után nem jött össze.

Hogy mi lesz a pontos felállás, az a német Európa-politikára is nagy hatással lehet. Mint a Német Külkapcsolatok Tanácsa (DGAP) nevű berlini pártfüggetlen agytröszt választási összefoglalójából kiderül, minden nagy német párt EU-párti, de a konkrét uniós ügyekben komoly különbségek is vannak álláspontjaik között, emiatt nem mindegy, melyik koalíció fut majd be.

A London School of Economics kutatói a pártprogramok alapján azt írják, a hat potenciális parlamenti párt három táborba sorolható:

  • A CDU és az SPD ugyan 2017-es koalíciós szerződésükben ambiciózus uniós reformokról állapodtak meg, ebből nem sok valósult meg, és a mostani programjuk sem tartalmaz világos víziót az EU jövőjét illetően.
  • A Zöldek és az FDP föderalizmusban, azaz az uniós integráció mélyítésében gondolkozik, de nagyon eltérő hangsúlyokkal. A Zöldek főként a gazdasági és szociális ügyekben adnának nagyobb szerepet az EU-nak, így például uniós minimálbér és uniós adók bevezetését, valamint a közös uniós adósságkibocsátás permanenssé tételét is támogatják; míg a szabad demokraták számára a gazdaságpolitikai szuverenitás szent és sérthetetlen, cserébe az Európai Parlament szerepét növelnék, támogatják egy Európai Valutaalap létrehozását, és ők az egyetlenek, akik részletes terveket írtak a parlamenti felügyelet alatt álló európai hadsereg létrehozásáról.
  • A harmadik csoport a politikai spektrum két szélén elhelyezkedő kis pártoké, amelyek EU-szkeptikusabbak, bár nem azonos előjellel és mértékben. Az Alternatíva Németországnak az uniós kilépés pártján áll, ezért eredménye az EU elutasítottságáról is képet ad majd. A Baloldal ezzel szemben az EU gazdasági liberalizmusát és az uniós „megszorító politikát” kárhoztatja, és szociális irányba tolná Európát, közben pedig az összes uniós katonai projektet leállítaná.

A felmérésekben látható helyzet alapján a kancellár a szociáldemokrata Olaf Scholz lehet, aki a kommentárok szerint pont azért lett a legnépszerűbb miniszterelnök-jelölt, mert az új Angela Merkelként adja elő magát. Az európai porondon ugyanakkor a hasonlat nem teljesen áll meg. Scholz pénzügyminiszterként az utóbbi években fontos szerepet játszott abban, hogy a CDU és ezzel Németország nagy nehezen feladja az euróválság idején képviselt konok fiskális szigorát, és a koronavírus-járvány kitörése után belemenjen a közös európai uniós adósságkibocsátásba is (és a gazdaság élénkítéséhez otthon is hajlandó legyen kicsit elengedni a költségvetést).

A kancellárjelöltek óriásplakátjai Berlinben 2021. szeptember 21-én, sorban Olaf Scholz, Armin Laschet és Annalena Baerbock – Fotó: Kay Nietfeld / DPA / AFP

Ezt a vonalat az SPD a választások után is erősítené, szeptember elején például arról beszélt, „biztosítani kell, hogy ne legyen megosztottság észak és dél, nyugat és kelet között Európában”.

Ha mégis sikerülne a CDU-nak előznie, vagy legalábbis jobban helyezkednie, akkor Armin Laschet lenne a kancellár. A CDU jelöltje szintén a következő Merkelként próbálta eladni magát, de jóval kevesebb sikerrel. Az Észak-Rajna-Vesztfália tartományt vezető Laschet ugyan szintén EU-párti szlogenekkel kampányolt, de bírálói szerint Merkelnél is megalkuvóbb például a lengyel és a magyar jogállam leépítését illetően vagy az Oroszországgal szembeni európai álláspont kérdésében. „Armin Laschet üzenete a német választók felé, hogy semminek sem kell változnia” – vélte Noha Barkin, a Német Marshall Alap szakértője.

Ettől függetlenül ahogy nőtt Scholz népszerűsége, úgy a CDU hangneme is változott. Paul Ziemiak, a CDU főtitkára például szeptember elején azzal riogatott, hogy a szociáldemokrata Scholz kancellárrá választása esetén a németek adójából kell majd eltartani a romániai munkanélkülieket, ami szerinte az EU széteséséhez fog vezetni. Friedrich Merz, a CDU gazdaságpolitikai szekciójának vezetője pedig arról beszélt, hogy „Scholz úr egy olyan európai bankuniót akar, ahol a német regionális takarékbankok és takarékszövetkezetek ügyfeleinek kell majd fizetniük, ha egy olasz vagy francia bank becsődöl”.

Azaz a fiskális ellentétek hiába szorultak háttérbe a koronavírus-járvány alatt, a jelek szerint ha Merkel álláspontja puhult is az utóbbi években, pártja nem feltétlenül folytatná a kancellár pragmatikus európai költségvetési politikáját, és inkább visszatérne a „lusta déliek” egzecíroztatásához.

Középpártok nagy álmokkal

Ennél jóval érdekesebb lenne, ha a Zöldek vagy a szabad demokraták is kormányerővé válnának, és érdemben tudnák befolyásolni a német Európa-politikát.

A Zöldek egyebek mellett a jogállamiság szigorúbb betartatását és az Európai Parlament jogalkotói szerepének további növelését célozzák, és azt akarják, hogy a parlament tagjait ne az egyes tagállami pártokra leadott voksokkal, hanem összeurópai listákról válasszák. Ezekben a pontokban nagyrészt az FDP is hasonló álláspontot képvisel.

A parlament a jelenlegi rendszerben társjogalkotó szerv a tagállamok minisztereiből álló Európai Unió Tanácsa mellett. Ez azt jelenti, hogy bizonyos törvények elfogadásához a Tanácsnak és a parlamentnek is meg kell szavaznia az adott jogszabályt, de bizonyos esetekben a parlament alárendelt szerepet játszik. A végcél a kétkamarás rendszer, ahol a parlament alsóház, a tanács felsőházként funkcionálna.

Az EP szerepének növelése és az európai listák bevezetése tehát a tagállami kormányok szerepét csökkentené, és a közvetlenül választott európai képviselők erejét növelné. Mindez Magyarország szempontjából külön érdekes: az EP hagyományosan a leghangosabb európai szerv, ha a magyar vagy lengyel jogállamiságról van szó, ugyanakkor mérsékelt befolyása miatt a gyakorlatban nem nagyon tudja érvényesíteni álláspontját. Bár az uniós kormányzat átrendezése bonyolultabb kérdés, amelyet a Zöldek vagy az FDP koalíciós részvétele nem fog eldönteni, a német álláspont föderális irányba tolódása átalakítaná a frontvonalakat.

Mindazonáltal az FDP vezetői szkeptikusak a Zöldekkel és az SPD-vel való koalíciót illetően, miután gazdaságpolitikai és költségvetési kérdésekben szögesen ellentétes álláspontot képviselnek mind német, mind európai téren.

Annalena Baerbock (jobbra), a Zöldek kancellárjelöltje beszél egy kampányeseményen 2021. szeptember 20-án – Fotó: Arne Dedert / DPA / AFP

Bár a Baloldal hajlandónak mutatkozik a tárgyalásokra, kérdéses, hogy szövetségi szinten betemethetők-e a balszél és a balközép közti nézetkülönbségek. A Baloldal programjának például központi része az EU-s védelmi programok leállítása, miközben az AfD-n kívül az összes többi párt az uniós védelmi együttműködés mélyítését szorgalmazza az Egyesült Államokkal szembeni bizalom csökkenése miatt. Szintén komoly külpolitikai nézetkülönbség, hogy a Baloldal erősen Moszkva- és Peking-barát, miközben a Zöldek a merkeli (és macroni) enyhülés politikája helyett keményebb hangnemet képviselnek Kínával és Oroszországgal szemben.

„A transzatlanti kapcsolatok, a NATO és az EU elismerése alapvető egy jó kormány felállításához” – kommentálta Scholz a Baloldallal való potenciális munkát.

Változó Európa

A pártok közti nézetkülönbségek a jövőbeli német kormány európai álláspontja mellett annak erejét is befolyásolhatják. Angela Merkel európai befolyásának fontos eleme volt, hogy Franciaországgal vagy Olaszországgal szemben Németországban belpolitikai stabilitás uralkodott. Bár a német pártrendszer megrendülése a 2021-es választások után sem várható, egy hármas koalíció élén jóval nehezebb lesz majd megteremteni az egységet, ami csökkentheti a következő kancellár cselekvőképességét, vélte a fent idézett cikkében Jana Puglierin.

A helyzetet bonyolítja, hogy Németország bár a legnagyobb, de nem az egyedüli hatalmi szereplő az Európai Unióban.

Emmanuel Macron francia elnök az utóbbi éveket – a pragmatikus és/vagy víziómentes Merkellel szemben – a nagy tervek szövögetésével töltötte, például a gazdasági unió mélyítéséről, a NATO haláláról beszélt, és az Egyesült Államok befolyásától független európai hadsereg létrejöttét sürgette (amely egyébként a háttérben egy kétévtizedes projekt részeként alakulgat), vagy például az oroszokkal való kiegyezést hangoztatta.

Bár a tervek megvalósítása már nehezebben halad, Macron az első éveinek nézeteltéréseit követően az utóbbi időben relatíve elégedett lehetett a német–francia tengely működésével. E tekintetben Olaf Scholz hatalomra jutása jól jöhetne neki: az SPD jelöltje gazdasági téren közelebb áll Macronhoz, és a francia elnök által hirdetett, Amerikától független „európai szuverenitás” koncepcióját is támogatja – bár e téren különösen az afganisztáni kivonulás fiaskója után Armin Laschet is egy húron pendül Macronnal.

Az EU-reform-párti Zöldek esetleges koalíciós részvétele is jól jöhet a francia elnöknek, ugyanakkor ha a CDU végül kormányra kerül, és a pártban tényleg visszatér a fiskális szigor politikája, az megnehezítheti a közös munkát a jövőben. Mindenesetre olyan vélemények is vannak, amelyek szerint a fenti okokból (2022-es újraválasztása esetén) a következő években Macron lehet az EU legerősebb szereplője.

Újabban Mario Draghi olasz miniszterelnököt is a befolyásosabb európai szereplők között szokták emlegetni. Bár erre országa mérete alapján rá is szolgál (a brit kilépéssel Olaszország az EU harmadik legnagyobb gazdasága), az olasz belpolitika perzisztens káosza miatt Róma érdekérvényesítő képessége eddig alacsony volt. Draghi szintén az uniós gazdasági és pénzügyi integráció mélyítése mellett áll, miután az olasz gazdaság stabilizálásához elengedhetetlenek az uniós garanciák.

Ezzel szemben a takarékos és/vagy kapzsi néven illetett északi országok csoportja Hollandia vezetésével az utóbbi években pont a gazdasági unió mélyítésére irányuló törekvések és a közös adósságkibocsátás ellen nyitott frontot. Merkel fontos szerepet játszott Macron moderálásában és az északi takarékoskodók meggyőzésében, de az kérdéses, hogy egy balosabb német koalíció mennyiben tudna szót érteni az ideológiailag tőlük távolabb eső holland vagy osztrák vezetéssel.

Noha Barkin szerint Merkel „tekintélyének köszönhetően képes volt egyben tartani Európát válságok során keresztül, az eurózóna válságától kezdve a Krím annexióján át a menekültválságig,

nem magától értetődő, hogy Merkel utódja hasonló tekintélyt élvezhet majd. (Az új kancellárnak) ki kell majd érdemelnie ezt egy olyan időszakban, amikor Németország és Európa fontos kérdésekkel szembesül a világgal betöltött helyét illetően.”

Változó világ

Ezen vélemények, valamint az ECFR egy friss felmérése alapján az lehet az ember benyomása, hogy a Merkel utáni német Európa-politika egy paradoxonnal néz szembe. Az ECFR tizenkét uniós tagállamban végzett felmérése szerint ugyanis Merkel kifejezetten népszerű volt Európában: az EU egységének egyik jelképe volt, a szakértői körökben az utóbbi években egyre több kritikát kapott pragmatizmusa pedig egy megbízható Németország képét sugározta.

Angela Merkel egy sajtótájékoztatón 2021. szeptember 16 -án – Fotó: Bernd von Jutrczenka / POOL / AFP

Ugyanakkor a merkeli politika nem oldotta meg az EU két aktuális törésvonalát:

  • A jogállamiság kérdésében Lengyelországgal és Magyarországgal szemben mutatott passzivitása aláásta az EU alapvető értékrendjét, ezért az új német kormány – az ECFR kutatói szerint – kénytelen lesz erélyesebben fellépni.
  • Másrészt az EU továbbra sem képes önálló szereplőként fellépni a világpolitikában, miközben az Egyesült Államok és Kína közti feszültségek, valamint Oroszország perzisztens keleti kavarása nagyon is valós veszélyekkel jár az uniós tagállamokra nézve.

Előbbi téren Németországnak gazdaságilag is komoly vesztenivalója van. Az Egyesült Államok és Kína a németek két legnagyobb exportpiaca, az import terén a harmadik, illetve első helyen állt a két ország 2020-ban, azaz a feszültségek a német kereskedelemben is lecsapódhatnak. A másik, tágabb kihívás, hogy miközben Amerika és Kína egyre intenzívebb csúcstechnológiai háborút vív, Németország (ipari ereje ellenére) a legtöbb csúcstechnológiás szegmensben erősen le van maradva, a német gazdaság digitalizációja pedig hírhedten lassan halad.

Emiatt Merkel az utóbbi években a világpolitika aktívabb szereplőjévé vált. A Krím orosz elfoglalása utáni időszakban a német kormány fontos szerepet játszott a kelet-ukrajnai konfliktus lecsillapításában; Donald Trump amerikai exelnök kereskedelmi háborúja idején a nemzetközi fórumokon próbálta oltani a tüzet; az Egyesült Államok megbízhatóságáról szóló kételyek miatt pedig csendben és fokozatosan, de – a történelmi tabukkal némileg dacolva – a német hadsereg rendbeszedésébe is belekezdett.

Az aktivitásnak mindazonáltal megvoltak a korlátai, és az utóbbi években Merkel Oroszországgal, Kínával, és – a transzatlanti kapcsolatok stratégiai fontosságának elismerése mellett – Amerikával is egyensúlyozósdit játszott.

Scholz eddigi pályája és nyilatkozatai alapján nagyjából hasonló beállítottságú politikus, Kínával szemben például eddig ő is inkább a német ipar érdekeit minden más fölé helyező merkeli vonalat követte, dacára annak, hogy pártja egyes politikusai Pekinggel és Moszkvával szemben is megengedtek maguknak erősebb nyilatkozatokat. Ugyanakkor a Zöldek és az FDP (koalícióra lépés esetén) valamivel harciasabb hangnemet és a tágabb európai gazdasági érdekek védelmét hozhatja, bár ennek a pontos mikéntje nem világos a két párt programjából.

Hasonló a helyzet Oroszországgal szemben, ahol a kisebb pártok keményebb külpolitikát követelnek. A Zöldek például az Északi Áramlat 2 befejezését is elutasítják, míg az SPD inkább a status quót támogatja, azaz a Moszkvával szembeni uniós szankciók fenntartását, de közben a Vlagyimir Putyin rendszerével szembeni pragmatikus megalkuvást képviseli.

A merkeli vonal korlátai azonban itt is megmutatkoztak: júniusban kisebb botrányt kavart az uniós csúcson, amikor Merkel és Macron bejelentették, csúcstalálkozót akarnak szervezni Putyinnal. Hogy a keleti tagállamok felháborodása miatt a tervet gyorsan ejteniük kellett, jelzi, hogy az EU nem csak a német–francia tengelyből áll, és a kisebb országok jobban tartanak a lavírozás geopolitikai hátrányaitól.

Egyvalami mindazonáltal biztos. Ahogy bárhol máshol a világon, Németországban sem a külpolitikai kérdések fogják eldönteni a választást, noha az afganisztáni fiaskó ott is téma volt. Sőt, a németeket a jelek szerint még annyira sem érdekli Európa vagy a világ folyása, mint más, hasonló méretű országok polgárait: a közmédia szeptember közepi választási vitájában a három kancellárjelöltnek egyetlen külpolitikai vagy uniós kérdést sem tettek fel.

Egyesek szerint az Európával kapcsolatos apátia kifejezetten vészjósló méreteket ölt. Az ECFR felmérései szerint 2020 novembere és 2021 áprilisa között 11 százalékponttal nőtt azon németek aránya, akik szerint az EU politikai rendszere megbicsaklott, és 49 százalék kevésbé bízik az EU-ban a koronavírus-járvány kitörése óta.

Az mindazonáltal megkérdőjelezhető, hogy ezek az adatok mennyiben jelentenek tartós trendeket, és mennyiben szólnak az uniós vakcinadisztribúció kezdeti, azóta meghaladott gondjairól, amelyek az adatfelvétel idején dominálták a híreket. Mindazonáltal az ECFR kutatói szerint aggodalmat keltő tendencia, hogy miközben Németország az EU egyik legnagyobb haszonélvezője, a német választók jelentős része nincs tisztában ezzel. A fenti, ambiciózus Európa-párti tervek tehát vélhetően csak akkor válhatnak valóra, ha azok előnyei a német közvéleményben is tudatosulnak.

A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!
A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!