A járvány közepén robbantottak egy politikai válságot, és nagyon büszkék magukra

2021. február 14. – 12:44

A járvány közepén robbantottak egy politikai válságot, és nagyon büszkék magukra
Mario Draghi sajtótájékoztatót tart 2021. február 3-án – Roberto Monaldo / Insidefoto / Mondadori Portfolio / Getty Images

Másolás

Vágólapra másolva
  • Olaszországban a koronavírus-járvány és az abból fakadó gazdasági válság kellős közepén egy súlyos kormányválságot is sikerült összehozni az utóbbi hetekben.
  • A kormánybuktatáshoz vezető konfliktust részben a válság utáni helyreállítást finanszírozó európai uniós mentőcsomag körüli viták, részben egy magát Macchiavellinek képzelő izgága volt miniszterelnök politikai ambíciói, részben a szélsőjobbtól való félelem határozták meg.
  • Végül az államfő egy meglepő húzással a pártpolitikusok feje felett Mario Draghit, az Európai Központi Bank volt elnökét kérte fel a kormányalakításra, aki mögé kénytelen-kelletlen, de egyelőre a pártpolitika is beállt: hat parlamenti párt is támogatásáról biztosította Draghit, és már-már nemzeti egységkormány alakult.
  • Az optimista hangok szerint ha valaki rendbe tudja vágni az olasz gazdaságot, az a technokrata jegybankár lesz. A szkeptikusok szerint a problémák mérete és a szakértői kormányzással járó potenciális politikai kihívások fényében korai még megváltónak beállítani Draghit.

Az évtizedek óta stagnáló gazdaságot és a stagnálásba belefáradt társadalmat egy nehezen előre látható külső sokk éri, amelynek következtében a válságkezelés helyett a politikai elit egymás torkának esik, végül pedig nagy nehezen hoznak egy külsőst, aki vállalkozik rá, hogy feltakarítsa a szemetüket.

Bár hasonló események máshol is elő tudnak fordulni, úgy tűnik, Olaszországban egy tízévente ismétlődő politikai hagyomány kialakulásának lehetünk szemtanúi. Egy évtizede az euróválság, most a koronavírus-járvány gazdasági és társadalmi következményei miatt jutott oda a helyzet, hogy jobb híján egy technokrata közgazdászt bíztak meg az ország rendbetételével Mario Draghi, az Európai Központi Bank (EKB) volt elnökének személyében.

Draghi váratlan kormányfői kinevezéséhez közvetlenül a koronavírus-járvány utáni gazdasági talpra állást finanszírozni hivatott európai uniós helyreállítási alap pénzeinek elosztása körüli koalíciós vita vezetett. A közvetett okok között viszont egy izgága volt miniszterelnök politikai machinációi és a szélsőjobbtól való félelem is szerepet játszottak.

Abban pártszimpátiától függetlenül a politikai és üzleti élet szereplői egyetértenek, hogy a tét nagy. Olaszország gazdasági teljesítménye már a járvány előtt is elmaradt a (világviszonylatban amúgy is gyenge) európai átlagtól, az utóbbi évtizedet konstans politikai válságok, bankmentések, elakadt reformok és a populisták előretörése jellemezte.

Azóta pedig tovább romlott a helyzet. A koronavírus-járvány során 84 ezerrel több ember halt meg tavaly, mint a korábbi öt évben átlagosan; a gazdaság teljesítménye pedig közel 9 százalékkal esett, 2020 utolsó negyedévében az EU egyik legnagyobb mínuszát produkálták az olaszok. Az egy főre eső, vásárlóértéken számolt GDP 2008 óta folyamatosan csökken, ami leegyszerűsítve azt jelenti, hogy az olaszok rosszabbul élnek, mint tizenkét éve.

A kiürült Szent Péter tér Rómában a járvány első hulláma alatt 2020 márciusában – Fotó: Stefano Montesi / Corbis / Getty Images

Az optimista hangok szerint ha valaki képes rendet vágni ebben a helyzetben, az az európai politikai és pénzügyi elit köreiben nagy tiszteletben tartott, és példátlanul széles politikai támogatásnak örvendő Draghi lehet, aki a történelmi uniós segítséget meglovagolva végre növekedési pályára állíthatja az országot. Ugyanakkor a korábbi példák és az aktuális politikai helyzet alapján a szkeptikusabb hangok szerint nem érdemes csodát várni az országban, amely 66 kormányt használt el 1948 óta.

Kísért a múlt

A szövevényes történet gyökereihez egy keveset vissza kell menni az időben. Az 1990-es évektől két nagy tábor uralta az olasz politikát: a balközép Demokrata Párt (PD) és Silvio Berlusconi média- és politikai vállalkozó Forza Italia, avagy Hajrá Olaszország nevű jobboldali mozgalma. Utóbbi volt kormányon 2011-ben, amikor Olaszország az euróválság következtében kis híján csődbe ment. Ez a kormány bukásához vezetett, 2011-től 2013-ig szakértői válságkezelő kabinet irányította Olaszországot, elsősorban a külső hitelezők (az Európai Bizottság, a Nemzetközi Valutaalap és az Európai Központi Bank) megszorítási politikáját végrehajtva.

Ezt követően a Forza Italia fokozatosan eljelentéktelenedett, amihez hozzájárult, hogy Berlusconit elítélték adócsalásért, majd egyre több információ szivárgott ki szexpartijairól, és egy fiatalkorú prostituálása miatt is eljárás indult ellene. Helyét a jobboldalon a korábban a gazdagabb Észak-Olaszország függetlenedését hirdető Liga (eredetileg Északi Liga) vette át, amelynek vezére, Matteo Salvini az európai nacionalista populizmus egyik vezéralakjává és Orbán Viktor migrációellenes harcostársává vált.

A Demokrata Párt valamivel tovább húzta. 2013 és 2018 között különböző koalíciók élén kormányoztak, bár nem sok sikerrel: a feladat az lett volna, hogy rendbe szedjék az olasz gazdaságot, de ehelyett inkább a párt belharcai határozták meg az időszakot. Ennek következtében 2018-ra támogatottságuk súlyosan megcsappant, választóik egy jó része egy új politikai erőhöz, az eredetileg EU-szkeptikus és balpopulista jelszavakkal kampányoló Öt Csillag Mozgalomhoz vándorolt.

A 2018-as választáson ez a két populista erő, az Öt Csillag és a Liga vált a két legerősebb párttá, és nagy meglepetésre végül ez a furcsa páros alakított kormányt, amelynek élére egy külsőst hívtak Guiseppe Conte jogászprofesszor személyében. A kezdetektől fogva vitákkal terhelt koalíció viszont 2019 nyarán szétesett, miután Salvini a Liga növekvő és az Öt Csillag csökkenő népszerűségét látva megpróbálta megbuktatni a kormányt, és előrehozott választások kierőszakolásával egyedül akart hatalomra jutni. Ez nem jött össze, a meggyengült Öt Csillag lepaktált a meggyengült Demokrata Párttal, és balos koalíció alakult 2019 őszén továbbra is Conte vezetésével. Ez a formáció mostanáig tartott ki.

Pénzkérdés

Hogy végül miért, és miért most kellett szétzilálni a koalíciót, arra a rövid válasz, hogy mert Matteo Renzi így akarta. Renzi 2014 és 2016 között a PD színeiben volt miniszterelnök (a posztot eleve párttársa belső megbuktatásával szerezte meg). Bár elbukott alkotmányreform-kísérlete után lemondani kényszerült, a kavarással nem hagyott fel: a 2018-as választások után először ő volt az, aki megakadályozta, hogy a PD koalícióra lépjen az Öt Csillaggal, majd 2019 őszén ő volt az, aki az Öt Csillag és a Liga szakítása után a háttérben összehozta a balos koalíciót.

Miután ezt letudta, pár tucat társával ki is lépett a PD-ből, és Italia Viva néven új frakciót alapított. Bár az Italia Viva népszerűsége elhanyagolható, 28 alsóházi és 17 felsőházi tagjával Renzi mégis a mérleg nyelvévé vált. Idén januárban pedig ebben a minőségében közölte, hogy nem támogatja tovább Guiseppe Conte kormányát.

A hivatalos indok szerint emögött az ország érdeke áll. A koronavírus-járvány különösen súlyosan érintette a jó két évtizede amúgy is Európa beteg emberének számító olasz gazdaságot, cserébe az ország jó 81 milliárd eurónyi vissza nem térítendő támogatást és 127 milliárdos kedvezményes hitelt, azaz GDP-je 10 százalékára rúgó egyszeri élénkítést remélhet az Európai Unió decemberben elfogadott gazdaságmentő-csomagjából, és további 20 milliárd eurót az uniós kohéziós alapokból.

Míg a 2011-es válságos időszakban Európa megszorításokat oktrojált az olaszokra, most pénzesővel próbálja kezelni a helyzetet, amely egyes hangok szerint történelmi esélyt jelent az évtizedes stagnálás hátrahagyására. Renzi viszont nem volt hajlandó ezt az esélyt Conte és az Öt Csillag kezébe adni, mert – a történet ezen verziója szerint – attól tartott, hogy a populisták elherdálják azt.

Matteo Renzi beszél a képviselőházban 2021 januárjában – Fotó: Antonio Masiello / Getty Images

A tervezés nem erősségük

Ebben Renzi messze nem volt egyedül. A kormány korábban a vállalati szférából verbuvált szakmai tanácsadótestületet bízott meg a gazdaságélénkítő terv kidolgozásával, amely még júniusban egy 53 oldalas jelentést tett le az asztalra, és száz olyan befektetési ötletet listázott, ahol az állami pénz jó helyen lenne. Ez a terv azonban hamar a fiókba került, és a Conte-kormány inkább magához vette a pénzosztás kidolgozását.

A vitákkal és politikai egyezkedésekkel teli folyamat hatásfokát jelzi, hogy decemberre egy 13 oldalas tervezetet sikerült letenni, amely nagy vonalakban jelentős zöldenergiai, vasúti és egészségügyi beruházásokat vázolt fel, de konkrétumokat nem nagyon tartalmazott. A koalíció még arról sem tudott dűlőre jutni, hogy egyáltalán lehívják-e a rendelkezésre álló kölcsönöket, vagy csak a vissza nem térítendő támogatásokat használják fel (az Öt Csillag közölte, nem akar hitelt).

Ezt a tervet az olasz ipari lobbi, a Confindustria, piaci szereplők, közgazdászok és az egyeztetési folyamatból teljesen kihagyott szakszervezetek is bírálták. A konkrétumok hiánya mellett visszatérő kritika volt, hogy a tervek nem tükrözik az olasz közigazgatás realitásait. Egy zöldenergiai cég vezetője arra panaszkodott, hogy még egymillió eurós zöldenergiai projektek engedélyeztetése esetén is végeláthatatlan bürokratikus útvesztőkkel kell megküzdeni. Egy építési vállalkozó pedig arról beszélt, hasonló okokból egy átlagos olasz beruházás 15 éves folyamat, azaz a jelen helyzetben nem tűnik reálisnak, hogy ezektől majd hirtelen beindul a gazdaság.

Ezeket a hangokat támasztja alá, hogy Olaszország 2019-ben, a járvány előtt csak a rendelkezésre álló uniós források harmadát volt képes felhasználni. A bírálók szerint csak a közigazgatás és azon belül is a pénzosztási rendszer átfogó reformja esetén lehetne megnyugtató és hatékony módon felhasználni a pénzeket.

A dolog ezen része nem csak az olasz belpolitikában okozott konfliktust. Az uniós mentőcsomag bár hatalmas hátraarc a 2010-es évek megszorítási politikája után, a szemléletváltást nem volt egyszerű átnyomni az EU-n. Hogy a közös felelősségvállalás ellen ágáló „takarékos” (vagy „fukar”) államokat, elsősorban Hollandiát és Ausztriát megbékítsék, az Európai Bizottság azt ígérte, hogy a korábbiaknál szigorúbban felügyeli és ellenőrzi a pénzosztást. Az aktuális olasz tervek kidolgozottsága viszont nagyon messze van attól, amit Brüsszelben, illetve Hágában és Bécsben elvárnának.

Machiavelli, Salvini

A politikai válság másik olvasata egy fokkal prózaibb. Ahogy Gianfranco Pasquino, a Bolognai Egyetem nyugalmazott professzora fogalmazott, az olasz politika egyetlen biztos pontja Matteo Renzi szereplési vágya, azaz a közvélemény-kutatások szerint pártjával 3 százalékon álló politikus pusztán önös érdekből buktatta meg a kormányt. Ezen narratíva szerint végső soron azért ficánkolt a volt kormányfő, hogy megpróbálja kicsit feljebb hajtani népszerűségét. Utóbbira enged következtetni, hogy Renzi maga „politikai mesterműként” értékelte a kormánybuktatást, és szerénységét bizonyítva Machiavellivel vonta magát párhuzamba, azaz a sajtóban csak romboló becenévvel illetett politikus nagyon büszke teljesítményére.

Mindenesetre Renzi politikai mesterművéhez az is kellett, hogy a PD és az Öt Csillag Mozgalom gyenge pozíciója és a szélsőjobb ereje miatt egy előrehozott választás kiírása még akkor sem lenne reális, ha nem tombolna járvány. Salvini Ligája bár jelentősen vesztett támogatottságából az utóbbi hónapokban, 24 százalékkal még mindig a legnépszerűbb párt. Harmadik helyen 16 százalékával az Olasz Testvérek vagy máshol Olaszország Fivéreinek is fordított szélsőjobboldali formáció (Fratelli d’Italia) áll, amely eredetileg a Forza Italiából vált ki, és azóta jobbról előzve mind az egykori anyapárttól, mind a Ligától jelentős tábort csábított el. Ezzel szemben a PD és az Öt Csillag Mozgalom 20, illetve 15 százalékon áll, azaz nem nekik áll a zászló.

Ebben a helyzetben Guiseppe Conte számára nem sok lehetőség maradt. A miniszterelnök januárban a törvényhozás mindkét házában kivédte az ellene indított bizalmatlansági indítványt, de a felsőházban nem szerzett abszolút többséget, úgyhogy benyújtotta lemondását. Ezt egyes hírek szerint taktikai okokból tette, és abban reménykedett, hogy jobb alternatíva híján visszatérhet a kormány élére egy új összetételű koalíció élén.

Matteo Salvini és Giuseppe Conte beszélnek a szenátus épületében – 2020 augusztusában – Fotó: Antonio Masiello / Getty Images

Sergio Mattarella államfő ugyanakkor máshogy értékelte a helyzetet, és az elhasználtnak gondolt Conte helyett Mario Draghit kérte fel kormányalakításra. Draghi 2006 és 2011 között az olasz jegybank elnöke volt, 2011 és 2019 között az Európai Központi Banké, és utóbbi minőségében az euróválság kevés pozitív megítélésű szereplőjének egyike, akire egyesek az euró megmentőjeként tekintenek.

Váratlan húzás

A váratlan húzás elég érdekes helyzetet teremtett. Először a pártvezérek hallani sem akartak az újabb technokratáról, aztán pár tárgyalási forduló után végül az eredetileg euróellenes mozgalomként indult (bár azóta rengeteget szelídült) Öt Csillag, de még a Liga is támogatásáról biztosította Draghit, dacára annak, hogy Matteo Salvini 2017-ben azzal vádolta az EKB-elnököt, hogy az európai megszorításpolitika támogatójaként tettestárs Olaszország „lemészárlásában”. De beállt möge a Forza Italia és egy kisebb baloldali párt is, azaz a PD-vel és az Italia Vivával együtt hatpárti támogatást élvezhet az új miniszterlnök – a számottevő frakciók közül egyedül a Fratelli d'Italia maradt ellenzékben. A nagy pálfordulásokhoz és a meglepő nemzeti egységhez vélhetően hozzájárult, hogy a leendő kormányfő támogatottságát az első mérések 60 százalékra tették,

ezzel hirtelen ő lett a legnépszerűbb olasz politikai szereplő.

A hazai politika megbékéltetése mellett fontos adalék, hogy Draghiban az európai politikai és az üzleti szféra is bízik. Az olasz tőzsdeindexek felfelé indultak Draghi nevének hallatán, és az olasz államkötvények felára ötéves mélypontra esett a német kötvényekéhez viszonyítva. Ez magyarul azt jelzi, hogy a befektetők az eddigieknél kiegyensúlyozottabb és sikeresebb kormányzásra számítanak. Carlo Messina, az Intesa Sanpaolo bank elnöke ezt úgy fogalmazta me: „Draghi szuper, nemcsak Olaszország, hanem az egész világ számára.”

A kormányfőjelölt ennek ellenére eddig keveset árult el terveiről, bár azt leszögezte, hogy nem lesznek megszorítások, és a jelenleg a GDP 155 százaléka körül mozgó államadósság nyugodtan nőhet. A kiszivárgott tervek között szerepel egy klímaügyi minisztérium létrehozása, amely az Öt Csillagnak tett engedményként értelmezhető. És ahogy minden más európai országban, Draghinak is prioritást jelent a koronavírus elleni oltások felpörgetése.

A kormányban technokrata szakemberek és politikusok is helyet kaptak, és a Draghit támogató mind a hat párt kapott tárcát. Az Öt Csillag prominens alakja, Luigi Di Maio marad külügyminiszter, az ipari minisztert pedig a Liga adja. Mindazonáltal a fontosabb tárcák, így a gazdasági, valamint az ökológiai és a digitális átmenetért felelős minisztériumok élén külsős szakemberek állnak majd, utóbbit például a júniusban elkészült, aztán elvetett állami beruházási terv kidolgozásáért felelős Vittorio Colao volt Vodafone-vezérigazgató vezeti majd. Az új miniszterelnök a kormánytagok felesketésekor arról beszélt, hogy az ország megmentéséért fognak dolgozni, és ennek érdekében félre kell tenniük politikai nézeteltéréseiket.

A konkrét tervek ismeretének hiányában mindenesetre Draghi személye és a mögötte álló, meglepően tág politikai támogatás hajtja az optimizmust. A derűlátó értékelések szerint a volt jegybankelnöknél kevés kvalifikáltabb ember van az olasz gazdaság rendbe rakására.

Nem egy leányálom

A szkeptikusabb elemzők szerint ugyanakkor a Draghival szembeni türelmi időszak rövid lesz. Egyrészt Draghi színre lépése sem hoz majd varázsütésre változást: az európai pénzeső hatásai nem fogják azonnal éreztetni magukat, az Európai Bizottság előrejelzése szerint például az olasz gazdaság 2023-ra érheti el újra a járvány előtti teljesítményét.

Másrészt Draghinak egy sor olyan problémával szembe kell néznie, amelyek már jóval a koronavírus előtt is súlyosan visszavetették az olasz gazdaságot. Ezek között vannak az állami intézményrendszer gyengeségei, a túlterhelt és nem hatékony igazságszolgáltatás, a vállalkozások nagy adminisztratív terhei, a felaprózott és ingatag bankrendszer, a déli és északi országrész közti gazdasági szakadék, a beruházások alacsony szintje és színvonala és a versenyképesség tartós romlása. A sors iróniája, hogy egyesek szerint ezekhez a problémákhoz Draghi korábbi ténykedése is hozzájárult.

Bizonyos faktorok, például a társadalom elöregedése vagy az eurózóna-tagságból fakadó egyes hátrányok eleve nem kezelhetők pár éves távlatban. A helyzet pedig rövid távon könnyen lehet, hogy romlani fog majd: az előző kormány márciusig (a munkaadók részleges kompenzációja mellett) jelentősen korlátozta az elbocsátások lehetőségét, ám a rendelkezés feloldásával vélhetően jelentősen nő majd a munkanélküliség is.

Harmadrészt kérdéses az is, hogy a mostani politikai támogatás meddig tart majd ki, amikor elkezdenek jönni a népszerűtlen intézkedések. Ahogy a történelmi példák, és különösen a 2011 utáni időszak megmutatta, a szakértői kormányzás bár hozhat átmeneti eredményeket, a megosztó és absztrakt reformok levezénylése hozzájárulhat a politikai szélsőségek és a populista mozgalmak megerősödéséhez.

Emiatt tehát fennáll a veszélye, hogy rövid távon a Liga és az Olasz Testvérek profitálnak majd a dologból. Másfelől viszont Draghi elfogadása elemzések szerint annak a jele, hogy a Liga a Forza Italia összeomlása és az Olasz Testvérek feltörése fényében szeretné egyre inkább középre pozicionálni magát. „A Liga csatlakozni akar Draghihoz, hogy tisztára mossa a nevét Európában, és levesse az euroszkeptikus jelzőt” – fogalmazott egy párttag a Reutersnek.

A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!
A Telex csak tőled függ. Legyél a rendszeres támogatónk!
Támogatom!