A globális klímaváltozás hevíti a hidegháborút az Északi-sarkon

2021. június 28. – 23:10

frissítve

A globális klímaváltozás hevíti a hidegháborút az Északi-sarkon
A távoli északi határőrök emlékműve látható a sarkvidéki Dudinka kikötőjében, Oroszország területén, az északi sarkkörtől északra – Fotó: Vladimir Astapkovich / Sputnik / AFP

Másolás

Vágólapra másolva

Ahogy közeledett az amerikai és az orosz elnök múlt szerdán Genfben tartott találkozója, úgy esett egyre több szó arról, hol is húzódhatnak a felségvizek határai a Jeges-tengeren. Joe Biden és Vlagyimir Putyin az északi sarkkör térségéről szóló kérdésekről is beszélt, elismerve, hogy a térség jobban fókuszban lesz. A terület kiaknázása azonban a politikailag egyre érzékenyebb területen rengeteg technikai és gazdasági buktatót rejt, ráadásul az iparág a globális felmelegedést is gyorsítja, ami miatt az egész kitermelés lehetségessé, de értelmetlenné is válhat.

Beszéltek róla, de az bizonyos volt, hogy ezzel nem zárható le Joe Biden és Vlagyimir Putyin genfi találkozóján a Jeges-tenger területi vitája. A kérdéskör annál jóval régebbi – a múlt század 20-as éveitől datálható –, és jóval több szereplőt érint, semhogy a két fél bármiről is megállapodhatott volna. Nem is ez volt a cél, inkább az, hogy a NATO és Oroszország leghosszabb érintkezési vonalán ne fokozódjon rövid távon a feszültség. De miért érdekes egyáltalán ez a 14 millió négyzetkilométeres, nagyrészt jéggel borított tenger?

Ha nem volna a nevének megfelelően jeges, értéke nyilvánvalóbb volna: felszínén jóval rövidebb hajózási útvonalakat lehetne fenntartani Kelet-Ázsia és Európa, illetve Amerika között. Az, hogy egyetlen hajó képes blokád alá vonni a Szuezi-csatornát, még inkább felértékelheti ezt az útvonalat is, amivel kereskedelmi hajók akár 15 nappal hamarabb is eljuthatnak az ázsiai kikötőkbe, mint az egyiptomi útvonalon keresztül. A Jeges-tenger fenekén pedig óriási szénhidrogénkészletek rejtőznek, a világ feltáratlan készleteinek több mint ötöde.

Földrajzi fekvése miatt azonban a jégtől elzárva mindkét érték viszonylagos. A kereskedelmi útvonalak kismértékben működnek ugyan, de drágák és időszakosak, az energiahordozók kitermelése viszont technikailag bonyolult, és ennek megfelelően nem is gazdaságos.

Ettől függetlenül Oroszország egyre gyakrabban próbálja fokozni a nyomást a térségben, Vlagyimir Putyin elnök kedvéért orosz atom-tengeralattjárók tartottak jégtörő erődemonstrációt március végén, egy hadgyakorlaton törtek át alulról egy másfél méter vastag jégtakarót az Északi-sark közelében. Június elején, két héttel Biden és Putyin találkozója előtt pedig azt jelentették be, hogy ősszel hadgyakorlatot tartanak az Arktiszon.

Olvadó jég, dermedt politikai légkör

A globális felmelegedés azonban egyre inkább aktuálissá teszi, hogy az érintett öt ország – Alaszka révén az Egyesült Államok, Grönland révén Dánia, Kanada, saját partvidéke, a Spitzbergák miatt Norvégia és a leghosszabb európai és ázsiai partvonallal rendelkező Oroszország – versenybe szálljon azért, hogy minél nagyobb részt kaphasson a potenciális haszonból. Más kérdés, hogy ha mindez a globális felmelegedés miatt könnyen hozzáférhetővé válik, akár már 2050-re, akkor sokkal komolyabb gondja lesz az egész bolygónak, mint ezeknek a kincseknek a kitermelése és a kereskedelmi útvonalak biztosítása.

Az öt – kicsit tágabban értelmezve a térséget, Izlanddal együtt hat – ország felsorolásából gyorsan kirajzolódik egy geopolitikai törésvonal is: öt NATO-taggal szemben ott áll Oroszország, amely az elmúlt 20 évben mindinkább jelezte igényét, hogy kontrollálja a terület javát, beleértve az Északi-sarkot is, ahová 2007-ben, több mint négyezer méter mélyen egy titánból készült orosz zászlót is elhelyeztek.

2007. augusztus 3-án a Mir–1 tengeralattjáró elhelyezi az orosz zászlót a Jeges-tengeren a tengerfenékre, 4261 méter mélységben – Fotó: NTV / AFP

„Így tettek a felfedezők mindig. Mellékesen a Holdon is” – kommentálta annak idején a nagy nemzetközi visszhangot kiváltó akciót az orosz külügyminiszter. A tárcát 20 éve vezető Szergej Lavrov a tettetett meglepődés után azért jelezte, hogy érti, miért vannak fenntartásai a többi államnak: elismerte, hogy Oroszország azt akarja bizonyítani, hogy az 1800 kilométer hosszú, 200 kilométer széles, a tenger aljától számítva 3700 méter magas Lomonoszov-hátság része az ázsiai kontinentális talapzatnak.

Lavrov egy idén május közepi sajtótájékoztatón is arról beszélt, hogy „mindenki számára már régóta világos, hogy ez a mi területünk, ez a mi földünk”.

Ennek az igazolása egyáltalán nem egyszerű, annyira, hogy Dánia szerint ez Grönland tenger alatti folytatása, a kanadaiak szerint azonban hozzájuk tartozik. A tudományos válasz kulcsfontosságú, mert ez eldöntheti azt is, hogy kit illet az ott rejlő ásványi kincs és kié a felette lévő tengerfelszín.

Másfél millió négyzetkilométer a tét

A Jeges-tenger felületének egy részén nincsen vita: részben szabályozza az ENSZ 1982-es tengeri jogi egyezménye, amely kimondja, hogy a part menti országok 200 tengeri mérföldig (370 kilométer) kaphatnak kizárólagos gazdasági jogokat. Csakhogy az egyezmény szerint – amit Oroszország csak 1997-ben írt alá – ez további 150 mérfölddel (277 kilométer) kiterjeszthető, amennyiben ezen a 370 kilométeres sávon túlnyúlik az adott ország kontinentális talapzata.

Grafika: Telex

Amennyiben a Lomonoszov-hátság Ázsiáé, úgy Oroszország további másfélmillió négyzetkilométernyi tengeri felülethez jut. Igényével 2001-ben már az ENSZ-hez is fordult, amely közölte: további bizonyítékok kellenek a talapzat hovatartozásáról a kérdés eldöntéséhez. Valójában ehhez kapcsolódott a már említett 2007-es titánzászlós mélytengeri expedíció is. 2015-ben Oroszország ismét benyújtotta igényét az ENSZ-nek, amely nem utasította el, de nem is döntött a kérdésről.

„Az orosz terület kiterjesztésének esélye igen magas” – mondta ennek ellenére májusban az érintett öt országból álló Északi-sarkvidéki Tanács orosz képviselője. Nyikolaj Korcsunov hazabeszélt, valójában sem a döntés tartalma, sem meghozatalának dátuma nem ismert, viszont jól hangzik akkor, amikor Oroszország épp soros éves elnöke a tanácsnak, és amikor küszöbön állt a Putyin-Biden találkozó.

Nem Trumpé volt a trumpos ötlet

Persze a sarkvidéki pozícióharc nem csak az orosz vezetés fejében létezik. Nem a semmiből jött elő Biden elődjénél az ötlet, hogy az Egyesült Államok esetleg megvenné Dániától Grönlandot. A klasszikusan Donald Trump-osnak tűnő felvetésnek történelmi előzménye van: egyrészt 1917-ben épp Dániától vette meg az Egyesült Államok az Amerikai Virgin-szigeteket – és nem mellesleg a 25 millió dollár vételáron túl elismerte Dánia joghatóságát is Grönland felett –, másrészt Grönlandra előbb 1867-ben, majd 1946-ban is tett vételi ajánlatot. Harry Truman elnök sem tudta meggyőzni a dánokat a százmillió dolláros vételárral, de az Egyesült Államok széles mozgásteret kapott arra, hogy védje a szigetet, amelynek déli csücske légvonalban majdnem félúton fekszik Washington és Moszkva között. Az Egyesült Államok létrehozta legészakibb bázisát, a Grönland északnyugati részén fekvő Thule közelében.

Az Egyesült Államok ma is érzékeny védelmi foltnak tekinti Grönlandot, amelynek irányából támadás érhetné a keleti partvidéket – például atomfegyverrel felruházott orosz tengeralattjárókkal.

Északi úttörők

Nem véletlenül mutatta meg külföldi újságíróknak Oroszország épp májusban legészakibb katonai bázisát. Az Osztrák–Magyar Monarchia expedíciója által 1873-ban felfedezett, és nevét meglepő módon a 20. század történelmi viharaiban sem elveszítő Ferenc József-föld északnyugati csücskén áll Nagurszkoje. A több mint 70 éves bázist nemrég újították fel, jelentősen kibővítve.

Az orosz Trefoil katonai támaszpont 2021. május 17-én – Fotó: Maxime Popov / AFP

Az orosz katonai jelenlét egyébként is egyre látványosabb az elmúlt 10-15 évben. A haditengerészet Murmanszk környékén állomásozó északi flottája az idei évtől önálló katonai körzetként felel az északi- tengeri területekért a várostól a légvonalban ötezer kilométerre lévő Csukcsföldig Ázsia északkeleti csücskében.

Putyin azonban a Bidennel folytatott genfi találkozója után tartott sajtótájékoztatóján arról beszélt, hogy Oroszország nem tesz semmi olyat az északi sarkvidéken, amit ne tett volna a Szovjetunió alatt, most csupán visszaállítja az akkor rendelkezésre állt, de a '90-es évektől elkopott képességeit és katonai potenciálját.

A felségvizeket illetően nemzetközi egyezmények határozzák meg a határokat, Oroszország ezek betartásával tevékenykedik a térségben és ha vannak vitás kérdések, azokat szerinte rendezni lehet, többek között az Északi-sarkvidéki Tanácsban – mondta Putyin, külön nem említve a Lomonoszov-hátság kérdését. Igaz, ha az ENSZ jóváhagyná az orosz igényt, elfogadva, hogy a hátság Ázsia kontinentális talapzatához tartozik, a nemzetközi egyezmények alapján valóban világosan következne, hol húzódik terület, amely felett Oroszország rendelkezik.

Putyin külön kitért a Jeges-tengeren húzódó kereskedelmi útvonalra, amely már most is több mint fél évig biztosított és reményei szerint hamarosan egész évben működtethető lesz.

Az év végén készült el a Csukotka nevű atomjégtörő, így ismét öt van üzemben a polgári tengeri hajózás fenntartására. Atommeghajtású jégtörője más országnak nincs, így Oroszország szerepe kulcsfontosságú lesz, ha az áruszállításban valóban egyre nagyobb rész irányul az északi út felé. Hogy ez így lesz-e, az nem is annyira biztos: tavaly 331 hajó áthaladása volt tervben, végül ebből csak 62 lett, ezek összesen 26 millió tonna árut szállítottak, ami alig harmada annak a mennyiségnek, amelyet Oroszország 2024-re célul tűzött ki – hívta fel a figyelmet a moszkvai Carnegie Intézet elemzése.

Oroszország mindenesetre növekedéssel kalkulál, a teljes orosz jégtörőflotta már 34 egységből áll, az Egyesült Államoké csupán egyetlen hajóból – írta a Politico 2020 végén a „Putyin győzelemre áll a hosszú távú játékban” című cikkben. Pedig a helyzet az, hogy Oroszország nem áll túl jól, még ha a katonai infrastruktúra megerősítése több is, mint a Kreml kincstári optimizmusa. Hét év után májusban az északi flottánál hadrendbe állt a Jaszeny-osztály (Kőris) újabb atom-tengeralattjárója is, és a tervek szerint ezt másfél éven belül újabb két robotrepülő-hordozó atom-tengeralattjáró követi.

Drága dolog eljutni a kincsekig

Az orosz éves katonai költségvetés kétségtelenül jóval magasabb, mint húsz éve, ám a 2020-as 61,7 milliárd dolláros összeg így is alig éri el az amerikai katonai költségvetés nyolc százalékát – miközben ez az orosz GDP 4,3 százalékát emészti fel, az amerikaiak 3,7 százalékával szemben.

Előszeretettel hangsúlyozza az orosz vezetés, hogy nukleáris meghajtású, robotpilótával működtethető új fegyvereivel a nukleáris erejét növelve erősítene be északon is, ám a katonai szakértők sokkal kétkedőbbek a Poszeidón torpedó hatékonyságát illetően, mint amennyire Vlagyimir Putyin mutatkozott 2018-ban, amikor visszafogott minőségű számítógépes animáción mutatta be a torpedók és robotrakéták hatékonyságát.

Márpedig Oroszország legalább a 2008-as grúziai konfliktus, de különösen 2014, a Krím egyoldalú elcsatolása és a kelet-ukrajnai oroszbarát szeparatisták támogatása óta elszigetelődött a Nyugattól, egyre konfrontatívabb nyilatkozatokat tesz, hangsúlyozva, hogy a sarkvidéket a gazdasági expanzió és a katonai erő szempontjából is kiemelt fontosságúnak tekinti. Az utóbbi viszont egyrészt megterhelő költségekbe veri a térségben, másrészt megnehezíti a gazdasági célok érvényesítését.

Oroszország ugyanis saját erőből csak kis részben tudja kiaknázni az északi tengereken lévő forrásait.

Az ezredforduló után nyugati cégekkel együttműködve képzelték el a mélytengeri kitermelést, ám ezek a lehetőségek 2014 után beszűkültek. Igaz, a kitermelés nem csak a politikai feszültség miatt gyengülő nyugati együttműködés hiányában döcög: már 2012-ben lemondtak a világ egyik legnagyobb földgázlelőhelye, a Stokman-mező francia–norvég–orosz kitermeléséről is, az oroszok 2028-ig nem térnek vissza a kérdéshez, mivel egyelőre a projekt nem tűnik rentábilisnak.

A Stokman földrajzi adottságai sem egyszerűek, de a Lomonoszov-hátság technikailag még nagyobb kihívás, nincs is róla szó, hogy az energiahordozókban gazdag terület kiaknázása belátható közelségben lenne. A jelenlegi árak mellett egyébként sem lenne gazdaságos.

Rozmár egy jégtáblán a Ferenc József-föld egyik szigetének partjánál – Fotó: Vera Kostamo / Sputnik / AFP

A gazdaságosság nemcsak a tengeren, de több szárazföldi lelőhelyen érzékeny kérdés. A jelenlegi kitermelési mennyiség mellett az orosz földgázkészlet 103, a kőolajkészlet 58 évre elég, de a jelenlegi technológia mellett csupán 19 évnyi olyan készlet van, amely gazdaságosan kitermelhető. Természetesen az újabb feltárásokkal és a technológia fejlődésével – valamint az árak esetleges emelkedésével – ez változhat, de mindenképp arra ösztönzi az ország vezetését, hogy jó előre bebiztosítsa pozícióit a sarkvidéken. A térséggel összefüggő orosz gazdasági és katonai stratégiát 2035-ig meghatározó elnöki rendelet szerint az Oroszországhoz tartozó kontinentális talapzaton 85 ezer milliárd köbméter földgáz rejlik – ez a jelenlegi éves orosz kitermelés mellett jó 150 évre lenne elég –, valamint 17 milliárd tonna kőolaj, ami a jelenlegi orosz éves kitermelés harmincszorosa.

Igaz, ez a gazdasági diverzifikáció ellen hat, a csapásirányt továbbra is az export 60 százalékát és a költségvetés bevételeinek 25-30 százalékát adó energiahordozók felé jelöli ki, pedig a globális klímaváltozás – amely egyébként Oroszországnak sem azt jelenti, hogy északon kellemes lesz az élet – új energiaforrások felé tereli a világot. A Kreml viszont láthatóan ebbe az irányba megy az északi kitermelésre biztosított adókedvezményekkel, már csak azért is, mert a politikai vezetés legbefolyásosabb tagjainak gazdasági érdekei is ebben vannak.

A globális klímaváltozás kézzelfogható jelei inkább csak a terület gazdasági és stratégiai jelentőségét növelik, az aggasztó éghajlati következményeket még mindig távoli, elvont lehetőségként értelmezik a stratégák. A káros következmények veszélye szerintük messzebb van, mint Putyin és Biden találkozója és a jelenlegi, 2024-ig tartó vagy az elméletileg lehetséges, két következő hatéves putyini elnöki ciklus.

Ha tetszett ez az átfogó, a globális politikai, gazdasági, katonai játszmákat magyarázó elemzésünk, támogasd a működésünket! A Telexet a támogatói tartják fent.