A globális klímaváltozás hevíti a hidegháborút az Északi-sarkon

Beszéltek róla, de az bizonyos volt, hogy ezzel nem zárható le Joe Biden és Vlagyimir Putyin genfi találkozóján a Jeges-tenger területi vitája. A kérdéskör annál jóval régebbi – a múlt század 20-as éveitől datálható –, és jóval több szereplőt érint, semhogy a két fél bármiről is megállapodhatott volna. Nem is ez volt a cél, inkább az, hogy a NATO és Oroszország leghosszabb érintkezési vonalán ne fokozódjon rövid távon a feszültség. De miért érdekes egyáltalán ez a 14 millió négyzetkilométeres, nagyrészt jéggel borított tenger?

Ha nem volna a nevének megfelelően jeges, értéke nyilvánvalóbb volna: felszínén jóval rövidebb hajózási útvonalakat lehetne fenntartani Kelet-Ázsia és Európa, illetve Amerika között. Az, hogy egyetlen hajó képes blokád alá vonni a Szuezi-csatornát, még inkább felértékelheti ezt az útvonalat is, amivel kereskedelmi hajók akár 15 nappal hamarabb is eljuthatnak az ázsiai kikötőkbe, mint az egyiptomi útvonalon keresztül. A Jeges-tenger fenekén pedig óriási szénhidrogénkészletek rejtőznek, a világ feltáratlan készleteinek több mint ötöde.

Földrajzi fekvése miatt azonban a jégtől elzárva mindkét érték viszonylagos. A kereskedelmi útvonalak kismértékben működnek ugyan, de drágák és időszakosak, az energiahordozók kitermelése viszont technikailag bonyolult, és ennek megfelelően nem is gazdaságos.

Ettől függetlenül Oroszország egyre gyakrabban próbálja fokozni a nyomást a térségben, Vlagyimir Putyin elnök kedvéért orosz atom-tengeralattjárók tartottak jégtörő erődemonstrációt március végén, egy hadgyakorlaton törtek át alulról egy másfél méter vastag jégtakarót az Északi-sark közelében. Június elején, két héttel Biden és Putyin találkozója előtt pedig azt jelentették be, hogy ősszel hadgyakorlatot tartanak az Arktiszon.

Olvadó jég, dermedt politikai légkör

A globális felmelegedés azonban egyre inkább aktuálissá teszi, hogy az érintett öt ország – Alaszka révén az Egyesült Államok, Grönland révén Dánia, Kanada, saját partvidéke, a Spitzbergák miatt Norvégia és a leghosszabb európai és ázsiai partvonallal rendelkező Oroszország – versenybe szálljon azért, hogy minél nagyobb részt kaphasson a potenciális haszonból. Más kérdés, hogy ha mindez a globális felmelegedés miatt könnyen hozzáférhetővé válik, akár már 2050-re, akkor sokkal komolyabb gondja lesz az egész bolygónak, mint ezeknek a kincseknek a kitermelése és a kereskedelmi útvonalak biztosítása.

Az öt – kicsit tágabban értelmezve a térséget, Izlanddal együtt hat – ország felsorolásából gyorsan kirajzolódik egy geopolitikai törésvonal is: öt NATO-taggal szemben ott áll Oroszország, amely az elmúlt 20 évben mindinkább jelezte igényét, hogy kontrollálja a terület javát, beleértve az Északi-sarkot is, ahová 2007-ben, több mint négyezer méter mélyen egy titánból készült orosz zászlót is elhelyeztek.

„Így tettek a felfedezők mindig. Mellékesen a Holdon is” – kommentálta annak idején a nagy nemzetközi visszhangot kiváltó akciót az orosz külügyminiszter. A tárcát 20 éve vezető Szergej Lavrov a tettetett meglepődés után azért jelezte, hogy érti, miért vannak fenntartásai a többi államnak: elismerte, hogy Oroszország azt akarja bizonyítani, hogy az 1800 kilométer hosszú, 200 kilométer széles, a tenger aljától számítva 3700 méter magas Lomonoszov-hátság része az ázsiai kontinentális talapzatnak.

Lavrov egy idén május közepi sajtótájékoztatón is arról beszélt, hogy „mindenki számára már régóta világos, hogy ez a mi területünk, ez a mi földünk”.

Ennek az igazolása egyáltalán nem egyszerű, annyira, hogy Dánia szerint ez Grönland tenger alatti folytatása, a kanadaiak szerint azonban hozzájuk tartozik. A tudományos válasz kulcsfontosságú, mert ez eldöntheti azt is, hogy kit illet az ott rejlő ásványi kincs és kié a felette lévő tengerfelszín.

Másfél millió négyzetkilométer a tét

A Jeges-tenger felületének egy részén nincsen vita: részben szabályozza az ENSZ 1982-es tengeri jogi egyezménye, amely kimondja, hogy a part menti országok 200 tengeri mérföldig (370 kilométer) kaphatnak kizárólagos gazdasági jogokat. Csakhogy az egyezmény szerint – amit Oroszország csak 1997-ben írt alá – ez további 150 mérfölddel (277 kilométer) kiterjeszthető, amennyiben ezen a 370 kilométeres sávon túlnyúlik az adott ország kontinentális talapzata.

Amennyiben a Lomonoszov-hátság Ázsiáé, úgy Oroszország további másfélmillió négyzetkilométernyi tengeri felülethez jut. Igényével 2001-ben már az ENSZ-hez is fordult, amely közölte: további bizonyítékok kellenek a talapzat hovatartozásáról a kérdés eldöntéséhez. Valójában ehhez kapcsolódott a már említett 2007-es titánzászlós mélytengeri expedíció is. 2015-ben Oroszország ismét benyújtotta igényét az ENSZ-nek, amely nem utasította el, de nem is döntött a kérdésről.

„Az orosz terület kiterjesztésének esélye igen magas” – mondta ennek ellenére májusban az érintett öt országból álló Északi-sarkvidéki Tanács orosz képviselője. Nyikolaj Korcsunov hazabeszélt, valójában sem a döntés tartalma, sem meghozatalának dátuma nem ismert, viszont jól hangzik akkor, amikor Oroszország épp soros éves elnöke a tanácsnak, és amikor küszöbön állt a Putyin-Biden találkozó.

Északi úttörők

Nem véletlenül mutatta meg külföldi újságíróknak Oroszország épp májusban legészakibb katonai bázisát. Az Osztrák–Magyar Monarchia expedíciója által 1873-ban felfedezett, és nevét meglepő módon a 20. század történelmi viharaiban sem elveszítő Ferenc József-föld északnyugati csücskén áll Nagurszkoje. A több mint 70 éves bázist nemrég újították fel, jelentősen kibővítve.

Az orosz katonai jelenlét egyébként is egyre látványosabb az elmúlt 10-15 évben. A haditengerészet Murmanszk környékén állomásozó északi flottája az idei évtől önálló katonai körzetként felel az északi- tengeri területekért a várostól a légvonalban ötezer kilométerre lévő Csukcsföldig Ázsia északkeleti csücskében.

Putyin azonban a Bidennel folytatott genfi találkozója után tartott sajtótájékoztatóján arról beszélt, hogy Oroszország nem tesz semmi olyat az északi sarkvidéken, amit ne tett volna a Szovjetunió alatt, most csupán visszaállítja az akkor rendelkezésre állt, de a '90-es évektől elkopott képességeit és katonai potenciálját.

A felségvizeket illetően nemzetközi egyezmények határozzák meg a határokat, Oroszország ezek betartásával tevékenykedik a térségben és ha vannak vitás kérdések, azokat szerinte rendezni lehet, többek között az Északi-sarkvidéki Tanácsban – mondta Putyin, külön nem említve a Lomonoszov-hátság kérdését. Igaz, ha az ENSZ jóváhagyná az orosz igényt, elfogadva, hogy a hátság Ázsia kontinentális talapzatához tartozik, a nemzetközi egyezmények alapján valóban világosan következne, hol húzódik terület, amely felett Oroszország rendelkezik.

Putyin külön kitért a Jeges-tengeren húzódó kereskedelmi útvonalra, amely már most is több mint fél évig biztosított és reményei szerint hamarosan egész évben működtethető lesz.

Az év végén készült el a Csukotka nevű atomjégtörő, így ismét öt van üzemben a polgári tengeri hajózás fenntartására. Atommeghajtású jégtörője más országnak nincs, így Oroszország szerepe kulcsfontosságú lesz, ha az áruszállításban valóban egyre nagyobb rész irányul az északi út felé. Hogy ez így lesz-e, az nem is annyira biztos: tavaly 331 hajó áthaladása volt tervben, végül ebből csak 62 lett, ezek összesen 26 millió tonna árut szállítottak, ami alig harmada annak a mennyiségnek, amelyet Oroszország 2024-re célul tűzött ki – hívta fel a figyelmet a moszkvai Carnegie Intézet elemzése.

Oroszország mindenesetre növekedéssel kalkulál, a teljes orosz jégtörőflotta már 34 egységből áll, az Egyesült Államoké csupán egyetlen hajóból – írta a Politico 2020 végén a „Putyin győzelemre áll a hosszú távú játékban” című cikkben. Pedig a helyzet az, hogy Oroszország nem áll túl jól, még ha a katonai infrastruktúra megerősítése több is, mint a Kreml kincstári optimizmusa. Hét év után májusban az északi flottánál hadrendbe állt a Jaszeny-osztály (Kőris) újabb atom-tengeralattjárója is, és a tervek szerint ezt másfél éven belül újabb két robotrepülő-hordozó atom-tengeralattjáró követi.

Drága dolog eljutni a kincsekig

Az orosz éves katonai költségvetés kétségtelenül jóval magasabb, mint húsz éve, ám a 2020-as 61,7 milliárd dolláros összeg így is alig éri el az amerikai katonai költségvetés nyolc százalékát – miközben ez az orosz GDP 4,3 százalékát emészti fel, az amerikaiak 3,7 százalékával szemben.

Előszeretettel hangsúlyozza az orosz vezetés, hogy nukleáris meghajtású, robotpilótával működtethető új fegyvereivel a nukleáris erejét növelve erősítene be északon is, ám a katonai szakértők sokkal kétkedőbbek a Poszeidón torpedó hatékonyságát illetően, mint amennyire Vlagyimir Putyin mutatkozott 2018-ban, amikor visszafogott minőségű számítógépes animáción mutatta be a torpedók és robotrakéták hatékonyságát.

Márpedig Oroszország legalább a 2008-as grúziai konfliktus, de különösen 2014, a Krím egyoldalú elcsatolása és a kelet-ukrajnai oroszbarát szeparatisták támogatása óta elszigetelődött a Nyugattól, egyre konfrontatívabb nyilatkozatokat tesz, hangsúlyozva, hogy a sarkvidéket a gazdasági expanzió és a katonai erő szempontjából is kiemelt fontosságúnak tekinti. Az utóbbi viszont egyrészt megterhelő költségekbe veri a térségben, másrészt megnehezíti a gazdasági célok érvényesítését.

Oroszország ugyanis saját erőből csak kis részben tudja kiaknázni az északi tengereken lévő forrásait.

Az ezredforduló után nyugati cégekkel együttműködve képzelték el a mélytengeri kitermelést, ám ezek a lehetőségek 2014 után beszűkültek. Igaz, a kitermelés nem csak a politikai feszültség miatt gyengülő nyugati együttműködés hiányában döcög: már 2012-ben lemondtak a világ egyik legnagyobb földgázlelőhelye, a Stokman-mező francia–norvég–orosz kitermeléséről is, az oroszok 2028-ig nem térnek vissza a kérdéshez, mivel egyelőre a projekt nem tűnik rentábilisnak.

A Stokman földrajzi adottságai sem egyszerűek, de a Lomonoszov-hátság technikailag még nagyobb kihívás, nincs is róla szó, hogy az energiahordozókban gazdag terület kiaknázása belátható közelségben lenne. A jelenlegi árak mellett egyébként sem lenne gazdaságos.

A gazdaságosság nemcsak a tengeren, de több szárazföldi lelőhelyen érzékeny kérdés. A jelenlegi kitermelési mennyiség mellett az orosz földgázkészlet 103, a kőolajkészlet 58 évre elég, de a jelenlegi technológia mellett csupán 19 évnyi olyan készlet van, amely gazdaságosan kitermelhető. Természetesen az újabb feltárásokkal és a technológia fejlődésével – valamint az árak esetleges emelkedésével – ez változhat, de mindenképp arra ösztönzi az ország vezetését, hogy jó előre bebiztosítsa pozícióit a sarkvidéken. A térséggel összefüggő orosz gazdasági és katonai stratégiát 2035-ig meghatározó elnöki rendelet szerint az Oroszországhoz tartozó kontinentális talapzaton 85 ezer milliárd köbméter földgáz rejlik – ez a jelenlegi éves orosz kitermelés mellett jó 150 évre lenne elég –, valamint 17 milliárd tonna kőolaj, ami a jelenlegi orosz éves kitermelés harmincszorosa.

Igaz, ez a gazdasági diverzifikáció ellen hat, a csapásirányt továbbra is az export 60 százalékát és a költségvetés bevételeinek 25-30 százalékát adó energiahordozók felé jelöli ki, pedig a globális klímaváltozás – amely egyébként Oroszországnak sem azt jelenti, hogy északon kellemes lesz az élet – új energiaforrások felé tereli a világot. A Kreml viszont láthatóan ebbe az irányba megy az északi kitermelésre biztosított adókedvezményekkel, már csak azért is, mert a politikai vezetés legbefolyásosabb tagjainak gazdasági érdekei is ebben vannak.

A globális klímaváltozás kézzelfogható jelei inkább csak a terület gazdasági és stratégiai jelentőségét növelik, az aggasztó éghajlati következményeket még mindig távoli, elvont lehetőségként értelmezik a stratégák. A káros következmények veszélye szerintük messzebb van, mint Putyin és Biden találkozója és a jelenlegi, 2024-ig tartó vagy az elméletileg lehetséges, két következő hatéves putyini elnöki ciklus.