Magyarország ugrani készül. De hová?

Váratlanul 2030-ig szóló versenyképességi stratégiával rukkolt elő a kormány, pontosabban Nagy Márton nemzetgazdasági miniszter, akinek szellemisége és kedvenc témái folyamatosan visszaköszönnek az anyagban. Amit egyébként egészen furcsán prezentáltak, mondhatni eldugták: a tárcavezető egy olyan tájékoztatón jelentette be, hogy lett egy ilyenünk, amire a sajtó nagy részét meg sem hívták, a dokumentum maga és a bemutatóra készült prezentáció pedig pár obskúrus helyre került csak fel (a minisztérium LinkedIn-profiljára például, de a honlapjára már nem).

A versenyképesség a gazdasági szereplőknek azt a dimenzióját teszi mérhetővé, hogy milyen képességekkel rendelkeznek ahhoz, hogy az adott piacokon nyereségesen tudjanak működni, termékeik és szolgáltatásaik milyen esélyekkel indulnak másokéival szemben. Az NGM most a magyar nemzetgazdaság számára készítette el a következő évek stratégiáját, amihez állítólag egy 140 oldalas, nem nyilvános háttértanulmány is készült. Az anyag elképesztően ambiciózus célokat fogalmaz meg a gazdaság egy sor kulcsterületén, ebben a cikkben részletesen megnézünk ezek közül néhány olyat, aminél komoly kérdőjelek merülnek fel a megalapozottsággal kapcsolatban.

Nagy célok, nagy képzelőerő

Nem árt, ha egy olyan dokumentum, ami az ország következő éveinek fő gazdaságstratégiai irányait jelöli ki, a kidolgozottság látszatát kelti. A 2024–30-as versenyképességi célokat tartalmazó anyagnak ez nem sikerült: nem elég, hogy a grafikai megoldások röhejesek, sok helyen a mondatokba is hiba csúszott. Nagy Márton miniszteri köszöntője például így indul:

„A célunk, hogy 2030-ra Magyarország egyik legversenyképesebb országa legyen.”

De ha ezen túllendülünk, és a tartalomra koncentrálunk, akkor sem az jön le a 29 oldalas anyagról, hogy megfelelően megalapozták volna az abban foglaltakat, pedig állítólag az előkészítés során „interjúk mellett sor került a korábbi mintegy 20 stratégiai anyag felülvizsgálatára, a magyar versenyképesség általános vizsgálatára és az egyes iparágak helyzetelemzésére, valamint a nemzetközi jó gyakorlatok feltérképezésére is”.

A stratégia alapelvei részben ismerősek más kormányzati szövegekből, részben aktuális és valóban fontos buzzwordök köré szerveződnek: patriotizmus, fejlett technológiák használata, fenntarthatóság és ellátásbiztonság. Elvileg ezek figyelembevételével

három cél mentén fogalmaz meg javaslatokat a stratégia. Ezek a hazai beszállítói láncok fejlesztése, a kutatás-fejlesztés-innováció támogatása és a magyar bajnokok kinevelése.

A konkrét irányok és a hozzájuk rendelt eszközök többnyire egyáltalán nem újak, és a legtöbb esetben konszenzus van arról, hogy szükségesek is (pl. digitalizáció erősítése, adminisztratív terhek csökkentése, nagyobb hozzáadott érték, több hazai innováció, stb.) – itt inkább az lenne a kérdés, hogy milyen konkrét lépésekkel fognak ezek jobban átmenni a gyakorlatba pár év leforgása alatt, miközben a legtöbb területen évtizedek óta tyúklépésben megyünk csak előre. Ezzel kapcsolatban azonban nem megy mélyre a dokumentum, így ha vannak is részletesebb elméletek, számítások és operatív javaslatok, azokat (egyelőre) nem ismerheti meg a közvélemény.

Több területen az is látszik, hogy még az Orbán-kormány mércéjével is túl grandiózusnak hatnak a célok, Nagy Mártonék olyan pozícióban látják az országot 6 éven belül, amihez az elmúlt 30 év fejlődési pályája alapján komoly képzelőerő szükséges. Az NGM szerint a stratégiát követve lehetséges például, hogy 2030-ra Magyarország

• Európa (?) egyik legversenyképesebb országa, és versenyképességi szempontból a világ top 20 országa között legyen;
• harmadával nőjön régóta elég alacsony szintre beragadt a munkatermelékenység;
• elérjük az uniós fejlettség 90 százalékát;
• számottevően nőjön az exportképes kkv-k és a „nemzeti bajnoknak” nevezett, kifektetni képes cégek száma;
• vagy hogy bekerüljünk Európa top 10 innovátora közé.

Mindezt elsősorban további élénkítéssel (a stratégiához készült prezentációban Fábián Gergely államtitkár hosszan elmélkedett arról, milyen csodákra képes a magas nyomású gazdaság, vagyis az, hogy akkor nyomjuk a gázt még jobban, amikor amúgy is jól mennek a dolgok), további iparosítással, illetve kulcságazatokként azonosított szektorok fejlesztésével kívánja elérni a kormány.

Az anyag premierjén bemutatott prezentáció szerint egyébként ez már csak „finomhangolás lesz”, mert alapvetően jó úton járunk. A kulcsszektorok a járműipar,
a egészségipar, az élelmiszeripar, az alapanyagipar, az információs és kommunikációs technológiák (IKT) és a kreatív ipar lennének a kormány diagnózisa szerint. Ezek egy része a feldolgozóiparhoz, a mai magyar gazdaság egyik motorjához tartozik, de bekerült például a gyatrán teljesítő élelmiszeripar (a felzárkóztatásra tett részletes javaslatok nélkül) vagy a racionális értékelés alapján minimális jelentőségű kreatív ipar is – ezt látva nehéz nem arra gondolni, hogy a szektorok kiválasztásánál nemcsak a szakmai szempontok játszottak, hanem olyanok is, hogy milyen hagymázas álmai vannak a politikusoknak a hagyományos magyar ágazatokról, vagy akár az, hogy Orbán Ráhel nünükéje a magyar divat.

Az ipari fókusz nem lehet meglepő senkinek, aki egy kicsit is követi kormányzati kommunikációt és intézkedéseket, Orbánék 2016 óta Irinyi Terv néven újraiparosítási stratégiát is követnek.

A 2024–30-as versenyképességi anyag azonban talán minden eddiginél explicitebben beszél arról, hogy a magyar gazdaság jövőjének kulcsa szinte kizárólag a sikeres iparpolitika.

A dokumentumban szerepel például hogy „a munkaerő hosszú távú biztosításának kulcsa az oktatási és képzési rendszereink teljes vertikumának az ipar igényeinek megfelelő folyamatos alakítása”, amit csak egy kicsit árnyal, hogy utána odabiggyesztették, hogy „előtérbe helyezve a modern technológiák ismeretét és a reál tantárgyak oktatását”.

A friss terv tehát új színt nem hoz az eddigi célkitűzések közé, inkább elmélyíti azokat. Az egyébként sok részletbe nem bocsátkozó szöveg ezen a ponton odáig megy, hogy kiderül, már az általános iskolások körében a gyári munkát népszerűsítő, jövőbeli programsorozat neve is megvan (Modern Gyárak Délutánja).

Arról, hogy a feldolgozóipari központ/összeszerelőüzem-modell mellett elkötelezett kormánynak mi a pontos elképzelése ezzel, bővebben az akkumulátoripar felduzzasztását értékelő cikkeinkben írtunk. A tanulság röviden annyi, hogy az iparosítással a globális munkamegosztáson belüli szintlépésre aligha van esély, de a magyar gazdaságnak ezen a ponton az is eredmény, ha sikerül bebiztosítani az ipari munkahelyeket, a növekvő GDP-t és a pozitív külkereskedelmi mérleget. Ez ugyanakkor nem mentség arra, hogy más területeket, például a társadalmi újratermelés nagy, a versenyképességet komolyan befolyásoló rendszereit (oktatás, egészségügy, szociális ellátás) teljesen elhanyagolja, vagy csak az ipar kontextusában nézze az állam.

Az iparfejlesztést egyébként a stratégia a közepes fejlettségű országok csodafegyvereként azonosítja, de érdemes megjegyezni, hogy messze nem csak ebben a csoportban van ekkora divatja mostanában a hagyományos ipar felélesztésének. A Covid miatt szakadozó ellátási láncokkal, a globalizáció töredezésével és most már a forrósodó világpolitikai helyzettel összhangban is sok kormány számára tűnik jolly jokernek a belföldi feldolgozóipar támogatása, az önellátás felé lépkedés minél több kulcságazatban.

Ettől még persze nem árt tudni, minek mekkora jelentősége van: a fejlett gazdaságok mindegyikében a szolgáltató szektor dominálja a hozzáadott érték termelését, még az olyan ipari nagyhatalmaknál is, mint Németország, a 70 százalékos arányt közelíti a szolgáltatások súlya a GDP-n belül. Innentől kezdve gondoljunk bármit az ipar fontosságáról, aránytévesztésnek tűnik, hogy a feldolgozóipar, ami a magyar gazdasági termelésén belül 20 százalékot tesz ki, ilyen szinten domináljon egy távlati víziót. Még úgy is, hogy ezt 2030-ra fel akarják húzni a GDP-n belüli arányát 22-24 százalékra. Semmi nem utal arra ugyanis, hogy ez a néhány százalékpontos változás önmagában hosszú távú növekedési fordulatot hozna.

A stratégiával kapcsolatban komoly kérdőjel, hogy – még ha el is ismerjük annak prioritásait – nincs tisztázva, honnan, minek a rovására lesz a célok megvalósítására pénz.

Vagy hogy egyáltalán mennyi pénz és milyen eloszlásban kellene mindehhez. 2023 fiskális szinten folyamatos tűzoltásról szólt, és már 2024-ben is ott tartunk, hogy szinte az egész évre tervezett hiányt egy negyedév alatt összehozta a költségvetés. Varga Mihály pénzügyminiszter eközben tartja magát ahhoz, hogy menni fog a 4,5 százalékos hiánycél tartása, 2026-ra pedig az uniós elvárásoknak megfelelően lemegyünk 3 százalék alá. Ezzel összefüggésben nem lenne rossz látni, milyen összegeket terveznek allokálni a minden eddiginél ambiciózusabb célok elérésére. Talán ez is kiderülne a stratégia mellé készült 140 oldalas háttéranyagból, ám ezt a minisztérium nem hozta nyilvánosságra. Ebben az ügyben közérdekű adatigényléssel fordultunk az NGM-hez, ha elküldik a Telexnek a dokumentumot, mindenképp beszámolunk róla.

Mindenki kösse fel a gatyáját, 2030-ra a harmadával jobban kéne dolgozni!

A versenyképességi stratégia egyik fő célkitűzése a munkatermelékenység növelése. Ez nem is meglepő annak fényében, hogy ez a magyar gazdaság egyik rákfenéje minden elemzés szerint; a magyar dolgozók kevéssé hatékonyan dolgoznak, és régóta be vannak ragadva erre a szintre. A vázolt cél az, hogy fejenként 32 ezer euróról fejenként körülbelül 40-42 ezer euróra nőjön a magyarok termelékenysége, ami 25-30 százalékos növekedést jelent. Ez azt jelentené, hogy a magyarországi munkavállalók nagy átlaga néhány év leforgása alatt megtanulna sokkal hatékonyabban dolgozni, mint eddig bármikor – ami persze nem csak rajta múlik, hanem a tágabb struktúrán is, amiben termel.

De mi is az a munkatermelékenység? Ez egy közgazdasági mérőszám, ami nagyon leegyszerűsítve azt jelenti, hogy egy dolgozó egy év alatt hány forintnyi hozzáadott értéket (saját munkabére plusz adó, plusz a vállalat profitja) tud előállítani. Ez most a stratégia által idézett módszertan szerint 32 ezer euró, vagyis körülbelül 11,5 millió forint.

Az elmúlt évtizedben a környező országok közül a munkatermelékenység Magyarországon nőtt a legkevésbé. Ezt a tényt azonban érdemes árnyalni azzal, hogy ma Magyarországon nagyságrendileg egymillió emberrel többen dolgoznak, mint tíz éve, azok pedig, akik akkor munkanélküliek vagy inaktívak voltak, később jellemzően olyan munkakörökben kezdtek el dolgozni, amelyek lefelé húzzák az átlagot. Nagy Márton most „a modern technológiák alkalmazásával” javítaná a munkatermelékenységet.

A Magyarországon megvalósuló beruházásokat elnézve ez a gyakorlatban az jelenti, hogy rengeteg modern elektromosautó-gyárat és akkumulátorgyárat építenek.

Ezekben a gyárakban a termelés szinte teljesen automatizált, a dolgozóknak tulajdonképpen csak felügyelni és ellenőrizni kell a gépek és robotok munkáját. Ráadásul az elektromos autók hajtásrendszere jóval kevesebb alkatrészből áll, mint a hagyományos autóké. Vagyis a gyártáshoz sokkal kevesebb dolgozóra van szükség, mint egy hagyományos gyárban, ahol kézzel szerelik össze a gyártandó terméket. Ezzel az egy dolgozóra jutó előállított érték valóban relatíve nagy lesz, ezekkel a gyárakkal tehát valamennyit tényleg nő az átlagos magyarországi munkatermelékenység.

Van azonban egy buktató a robotizált gyárak termelésével. Mivel itt a munka nagy részét nem a dolgozó végzi el, hanem a gépsor, az előállított érték nagy része nem a munkáshoz megy fizetésként, hanem a gépsor vagy robot tulajdonosához profitként. Vagyis az autógyárak esetében a német, az akkugyárak esetében pedig a kínai és koreai tulajdonosokhoz. Az pedig már az ő döntésük, hogy azt mennyiben viszik ki az országból, és mennyiben fektetik be itthon újra. Vagyis ha nő is a munkatermelékenység, abból a magyar társadalom nem biztos, hogy egyenes arányban profitál.

Megkérdeztük erről Vakhal Péter közgazdászt, a Kopint-Tárki Konjunktúrakutató tudományos főmunkatársát. Szerinte egy ilyen léptékű termelékenységnövekedéshez egyrészt arra lenne szükség, hogy magas hozzáadott értékű termelési folyamatokat hozzanak Magyarországra. Ez azonban nem, vagy csak lassan történik, mert a kormány iparpolitikájának lényege, hogy először alacsony hozzáadott értékű folyamatok behozatalát támogatják. Másrészt Vakhal szerint arra is szükség lenne, hogy a magyarországi munkaerő képes legyen magasabb hozzáadott értékű munkák elvégzésére, amihez az oktatás érdemi fejlesztésére lenne szükség, azonban ez sem történt vagy történik meg, a PISA-eredmények pedig arról árulkodnak, hogy a 2030-ig belépő, jelenleg iskolába járó jövőbeli munkavállalók kifejezetten gyengén teljesítenek majd a sokévi átlaghoz képest.

Az is egy lehetőség lenne, hogy magasan képzett külföldi munkaerőt hoznak az országba, akik majd felhúzzák az átlagos munkatermelékenységet. Csakhogy az új vendégmunkástörvény értelmében elsősorban alacsony hozzáadott értékű, betanított munkákra lehet külföldieket behozni, akik szintén nem felfelé húzzák majd az átlagot.

Vakhal Péter szerint tehát összességében valamennyit mindenképpen javul majd a magyarországi munkatermelékenység, de az egyáltalán nem reális, hogy 2030-ra, vagyis hat éven belül 25-30 százalékkal nőjön.

Ez átlagosan évi 4,5 százalékos termelékenységbővülést jelentene, vagyis a GDP is megközelítőleg ennyivel emelkedne, erre pedig most nincs reális esély.

Sanyarú sorsú élelmiszeripar, mint kulcságazat

A versenyképességi stratégia a hat magyar kulcságazat egyikeként az élelmiszeripart jelöli meg, és ezeket a kulcságazatokat „hagyományos és sikeres” ágazatoknak nevezi. A mai magyar élelmiszeripar a valóságban sajnos nem nagyon nevezhető sikeresnek, bár ez nem akadályozza meg a fideszes politikusokat abban, hogy évek óta rendszeresen lehetséges kitörési pontként azonosítsák a szektort, aminek rákfenéiről itt írtunk bővebben. Hogy ennek ellenére miért nem tettek eddig érdemben az iparág helyzetének javításáért, az rejtély.

Az élelmiszeripar versenyképessége nehezen választható el a mezőgazdaságétól, a két szektor helyzete azonban eltérően alakult az elmúlt években. A mezőgazdaságé sokat javult, de még így is sokkal gyengébb, mint a nyugat-európai versenytársainké, pedig a talajadottságaink alapján többre lennénk képesek. Az ágazat sikeressége szempontjából meghatározó a birtokszerkezet és az üzemméret, valamint a munkaerő termelékenysége, és Magyarországnál sajnos mindhárom dimenzió a gyenge teljesítmény irányába hat.

Erre a mezőgazdasági szerkezetre támaszkodik a magyar élelmiszeripar, aminek termelékenysége minden elemzés szerint kimagaslóan rossz, nemcsak az EU többi tagállamának élelmiszeriparához képest, hanem a magyar gazdaságmás szegmenseihez képest is. A Magyar Nemzeti Bank 2023-as versenyképességi jelentése szerint az uniós országok közül

a magyar élelmiszeripar munkatermelékenysége a 2. legalacsonyabb, az egy munkavállalóra jutó hozzáadott érték egyedül a bolgár élelmiszeripar termelékenységét előzi meg.

Emellett az energiahatékonyság is gyenge a szektor cégeinél, ami nagyon sebezhetővé teszi az ágazatot a költségsokkokkal szemben, hiszen ha nőnek az energiaárak vagy az alapanyagok árai, akkor azt a költségnövekedést ilyen rossz termelékenység mellett csak sokkal nagyobb áremelésekkel gazdálkodható ki. Az MNB megállapításai szerint jelentős részben ez volt a felelős a brutális magyar ételinflációért. Ágazati szakértők szerint az is baj, hogy a magyar élelmiszeripari cégek jövedelme és forrásellátottsága is jócskán elmarad az agrárcégekétől, rosszabb az árbevétel-arányos jövedelmezőségük, és nem kapnak uniós agrártámogatásokat sem.

Az uniós támogatások sajátosságai is mélyítik az élelmiszeripar problémáit. A gazdaságilag fejletlenebb tagállamokban az élelmiszeripari feldolgozószektor fejlődése nem tudja követni a rengeteg uniós pénzt kapó mezőgazdaság termelékenységének növekedését, így ezek az országok az EU fejlettebb élelmiszeriparral rendelkező tagállamainak egyszerű alapanyag-beszállítóivá válnak. Azok a tagállamok pedig, amik megpróbálnak protekcionista szabályozási lépésekkel tompítani ezeken a hatásokon, rendre az Európai Unió hatóságaival találják szemben magukat.

Nagy Mártonék minden bizonnyal tisztában vannak a helyzettel, de a versenyképességi stratégiájukban csak annyit írnak, hogy ezt megváltoztatják. Arról hallgatnak, hogy hogyan.

Azt írják, garantálják az ellátásbiztonságot, és javítják a hazai beszállítók helyzetét, védik a hazai vállalatokat. Ez fontos és jó célkitűzés, de a megvalósítása a EU-s szabályok mellett nem olyan egyszerű. A második programpontjuk a digitalizáció elősegítése, szintén remek dolog, de egyrészt nagyon sok pénz kell hozzá, másrészt pedig a hazai üzemek ilyen felfejlesztése csak a szektor egyik problémáját, a rossz termelékenységet oldaná meg, a másikat, azaz hogy nincs verseny, semmiképp. Nagy Mártonék harmadik stratégiai célja az exportösztönzés. Ebben valóban lenne hová fejlődni, és talán ezen a területen van a legnagyobb mozgástere a kormánynak. A versenyképességi stratégia élelmiszeriparral foglalkozó megállapításaival ebben a cikkben foglalkoztunk részletesebben.

Nemzeti bajnokok és a politika

Nagy Márton nemzetgazdasági a gazdaságpolitikai stratégia meghirdetésekor a hazai márkák nemzetközi elterjesztéséről, az exportképes cégek felkarolásáról is beszélt, a témáról itt bővebben is írtunk. A miniszter szerint jelenlegi 24 „nemzeti bajnok”-ként azonosított cég van, ebből 40-et kell csinálni 2030-ra, és ez a cégcsoport lesz a versenyképesség egyik alappillére. Ez is elég ambiciózus cél, nézzük meg, mit látunk ezen a téren a gyakorlatban, és a politika tud-e tenni érdemben az ügy előremozdítása érdekében úgy, hogy közben a magyar versenyképesség is javuljon.

A magyar nagyvállalatok egy részének vannak külföldi sikerei, akadnak olyan unikális sztárjaink, 77 Elektronika, a Docler-csoport (Jasmin) vagy a Wizz Air, akik jó minőségben mentek előre a saját útjukon. Más a magyar mezőgazdasági adottságok és a tradíciók mentén haladt (Pick, MasterGood, Bonfarm, Tranzit), de egy örökölt, nagy múltú cég vagy egy kvázimonopólium bázisán is ügyesen sáfárkodtak néhányan (Mol, OTP, Richter). Mások talán nem olyan unikálisak, de valamit – például marketinget, konszolidációt – nagyon tudtak (AutoWallis, Hell, Biotech USA, Waberer’s, Mogyi, Masterplast).

Ugyanakkor ilyen cégekből lehetnének sokkal többen is sikeresek a nemzetközi piacokon. Csak ezen nem biztos, hogy a kormányzati jelszavak segítenek, hanem sokkal inkább a kőkemény, aprólékos munka, illetve három kulcselem: a jó brand, a speciális tudás és a saját értékesítési csatorna.

Ezek nélkül nincsen ugyanis tartós siker. Ám ha a belföldi piacon nem kiválósági alapon, hanem politikai bizalmi alapon dől el minden, akkor nem a jók, hanem a csókosok próbálkoznak majd. Nem segítenek a magyar munkavállalók gyengeségei, az alacsony mobilitás, a rosszabb nyelvtudás, a kevesebb konfliktusvállalás sem.

A magyar külpiaci terjeszkedésben olyan mintázatot ritkán látunk, hogy a magyarok mint beszállítók el tudnák kísérni a nagy járműgyártó partnereiket például Kínába, vagy Mexikóba viszik az autógyártási szaktudásukat. Inkább az jelent meg az utóbbi években új elemként, hogy egy magyar magánbefektető külföldön terjeszkedik (Mészáros Lőrinc boszniai cementgyárat vesz, vagy a Talgo spanyol vonatcéget magyar befektetők vásárolnák fel), amivel majd a belföldi piacon remélhetnek megrendelést.

Csakhogy amikor a kormányközeli vállalkozók, például az említett Mészáros Lőrinc terjeszkedik, ott már nehezebb elhinni, hogy az üzletember majd sikerrel fog irányítani egy 350 vállalatból álló, kiterjedt cégcsoportot. Ott már nem lehet olyan jó a kontroll a végeken, vagy, ahogy hallottuk, magas a „súrlódási veszteség”.

Mindenesetre van azért pár cég, amely az elmúlt évben is rendszeresen megindult külföldre, ilyen az OTP, a Mol, a Richter, a 4iG vagy az épület-üzemeltetéssel, takarítással foglalkozó B+N Referencia. De még a kifektetések között is sok az ingatlan- és turisztikai befektetés, amikor valójában nem igazán exportálunk semmit, csak megy ki az országból az így-úgy, gyakran politikai hátszéllel felhalmozott vagyon. Az ilyen típusú nemzetközi terjeszkedés pedig aligha segíti érdemben a magyar versenyképességet. A nemzeti bajnokokról szóló kormányzati tervekről és azok elemzéséről itt olvashatnak bővebben.

K+F: hátulról ugranánk legelőre, de hogy?

A stratégiában hangsúlyosan jelenik meg a kutatás-fejlesztés-innováció (K+F+I) teljes gazdaságon átívelő jelentősége, de az információ- és kommunikációtechnológia önállóan, kulcságazatként is szerepel. Utóbbinál egyszerre szerepelnek régóta ismételgetett, de látványos eredményeket elvétve felvonultató eszközök („startup-ökoszisztéma fejlesztése”, „mérnöki pálya vonzóvá tétele”) és olyan dolgok, amikben már most is jól állunk (telekommunikációs infrastruktúra fejlesztése).

Az általános K+F+I-célok már eggyel meredekebbek, és szakmai körökben sem teljesen értik, hogyan terveznek ekkorát ugrani Nagy Mártonék. A stratégiában ugyanis szerepel például, hogy „a kormány stratégiai célkitűzése, hogy Magyarország 2030-ra Európa top 10 innovátora, 2040-re a világ legjobb 10 innovátor országa közé kerüljön”, valamint hogy „2030-ra a magyar ipart a technológiavezérelt európai ipar élvonalába emeljük”. A kutatás-fejlesztés és a vele összemosott, de egyébként nem azonos innováció ilyen mértékű felzárkózását úgy szeretné a kormány, hogy az állami felsőoktatás súlyosan alulfinanszírozott Magyarországon, a kutatói autonómiát inkább csorbítják, mint növelik, alapkutatásokról, kutatóintézetekről pedig szót sem ejt a stratégia. Persze nem is ezeken a hagyományosabb formákon keresztül képzelik Nagy Mártonék a kivirágzást, hanem a nagy magyarországi iparvállalatokon keresztül, de ezek többsége sajnos nem magyar.

Csak néhány adat a jelenlegi helyzetről: az Európai Innovációs Eredménytáblán Magyarország legutóbbi eredménye 21. hely a 27-ből, a K+F-ráfordítás GDP-arányos mértéke pedig bőven az EU-átlag alatt marad (pedig az uniós szám sem valami acélos világviszonylatban), és ez az adat nem is nagyon javul az évek múlásával.

A Magyar Nemzeti Bank tavalyi versenyképességi jelentése szerint (amely a kormány nyilvános anyagával ellentétben részletes helyzetelemzést ad egy csomó szempontból a magyar gazdaságról) a magyar üzleti K+F-kiadásokat kimagaslóan nagy arányban támogatja az állam közpénzből, de ezek a ráfordítások egyáltalán nem hasznosulnak hatékonyan, vagyis nagyon kevés szabadalom születik a ez elköltött pénz arányában. (Talán nem függetlenül attól, hogy az ilyen pénzek elköltését nehéz ellenőrizni, így teljes céghálók épültek ki arra, hogy kamuprojektek keretében lenyúlják őket.) Ettől még persze nem kell lemondani a területről, sőt, csak furcsa, hogy a stratégia semmilyen konkrétumot nem tartalmaz arról, hogyan tervezünk változtatni a helyzeten, miközben eszméletlen mértékű javítást tűz ki célul.

A stratégia K+F+I-részeinek értékeléséhez segítséget kértünk az IVSZ – Digitális Vállalkozások Szövetségétől, akik szerint az anyag célkitűzéseiben és eszközrendszerében is nagy mértékben lefedi azt, amivel az IVSZ napi szinten foglalkozik, és az ágazati célokat is megvalósíthatónak látják, bár „konkrétabb benchmarkok mindenképpen szükségesek”. A szervezet képviseletében ugyanakkor Tajthy Krisztina főtitkár a Telexnek azt mondta a teljes gazdaságra vonatkozó, nagyon ambiciózus célokról:

„Rendben van, hogy merjünk nagyot álmodni, de ha túl magasra tesszük a lécet, az akár kontraproduktív is lehet, mert nehezebb lehet komolyan venni a célkitűzéseket, főképp, ha a célok elérése mellé nem tesszük be a konkrét akciótervet.”

A hirtelen léptékváltás azért is ambiciózus, mert Magyarország a DESI (Digital Economy and Society Index) alapján több komponensben, így például a vállalatok digitalizáltsága tekintetében is gyengén teljesít, és az utóbbi években sem tudott eddig jelentős előrelépést elérni. A magyar gazdaság nagyját kitevő kkv-k többsége komoly kihívásokkal küzd, ha digitalizációról van szó, és készségszintű hiányosságok vannak vezetői szinteken is.

Az IVSZ megjegyezte az is, hogy a stratégia K+F+I-részét talán túlságosan is áthatja az ipari fókusz, így például az szerepel benne, hogy a támogatásokat összekapcsolnák az iparfejlesztési támogatási rendszerrel. „A megfogalmazott célokkal messzemenőkig egyetértve nem tartjuk szerencsésnek a gyártás és az ipar ilyen mértékű priorizálását. A stratégia a magas hozzáadott értéket több helyen is kiemeli, de szervezetünk megítélése szerint a digitalizáció, illetve robotizáció egyik fontos ismérve pontosan az, hogy az ipari termelés önmagában nem termel számottevő hozzáadott értéket. Amennyiben a stratégiában megfogalmazott pozíciókat a magyar gazdaság az évtized végéig el akarja érni, meg akarjuk valósítani a technológiai élvonalat képviselő fejlesztéseket, és a nemzeti »championok« számának közel megduplázása a cél, akkor ahhoz valamennyi nemzetgazdasági ágazatban segíteni kell a digitális transzformációt” – írták.

A cikkben közreműködött még: Brückner Gergely, Sarkadi Zsolt, Weiler Vilmos.