Ritka, hogy az Orbán-kormány elmagyarázza, mit miért csinál. Persze elsősorban a politikai ellenfelek dolga lenne, hogy a döntései mögött álló érvek felvázolására szorítsák a kabinetet, márpedig az Orbán-kormánynak nincsenek olyan politikai ellenfelei, akikhez ilyen módon alkalmazkodnia kellene. Emiatt viszont a fideszes politikusok tényleg elszoktak a vitától és az érveléstől.
Éppen ezért nem lehet szó nélkül elmenni Orbán Balázs Huszárvágás – A konnektivitás magyar stratégiája című írása mellett, ebben ugyanis a miniszterelnök politikai igazgatója a magyar kormány közelmúltbeli külpolitikai és külgazdasági lépései mögött álló stratégiát igyekszik felvázolni. Már csak ezért is megéri elolvasni a – tavaly januári mandineres cikkből kifejlődő – könyvet, hiszen tényleg törleszt valamennyit az elmúlt 13 évben felhalmozódott köztájékoztatási deficitből.
A Kisorbán lényegében azt fejtette ki 230 oldalon, amire a Nagyorbán már évek óta utalgat nyári, tusnádfürdői programadó beszédeiben és itt-ott elejtett mondataiban. A miniszterelnök 2022-ben Tusványoson azt mondta:
„Keletről, Nyugatról is jön a tőke. (…) Tranzitország vagyunk, és tranzitgazdaság is akarunk maradni, ahol azt a megjegyzést kell tennem, hogyha a világ blokkosodik, és kettévágják megint keletre és nyugatra, akkor mi nem egy találkozási hely leszünk, egy tranzitország (…) átjáró, érintkezés, ami mind a Kelet, mind a Nyugat előnyeit ötvözi, hanem, ha blokkosodás van, akkor mi valaminek a széle leszünk, a perifériája. És akkor nem egy virágzó Magyarországunk lesz, hanem egy Rejtő Jenő-féle poros, előretolt helyőrség lesz Magyarországból. Ezért minden blokkosodást nekünk elleneznünk kell. A tranzitország és tranzitgazdaság csak így hoz hasznot.”
Aztán egy évvel később már ez volt a beszéd talán legfőbb témája. Orbán Viktor akkor hosszan beszélt az erősödő Kínáról, a nagyhatalmak között fenyegető konfliktusról, és ostorozta az Európai Uniót, amiért megpróbálja leépíteni orosz és kínai gazdasági kapcsolatait, ezzel – Orbán szerint – bezárkózik.
„Ma ez a félelem, ez a bekerítettségérzés a mi Európai Uniónkat az elzárkózás felé tereli, megijedt a versenytől. Olyan, mint egy kiöregedett bokszbajnok, mutogatja a bajnoki öveit, de többet már nem akar bemenni a szorítóba. Ebből egy elzárkózás következik, egy gazdasági, politikai és kulturális gettóba való zárkózás. (…) Ez Európa nagy vitája a következő évekre. Nekünk, magyaroknak erre kell berendezkednünk. Leválni vagy részt venni a nemzetközi versenyben. Derisking vagy connectivity – ahogy ezt Brüsszelben mondják.”
A világ tehát az Orbánok szerint újra a blokkosodás felé halad, egyre nagyobb a veszélye annak, hogy ismét keleti és nyugati tömbök alakulnak ki, amik leépítik az egymás közötti kapcsolataikat. Ennek jelei az Oroszország ellen bevezetett nyugati szankciók, valamint az Egyesült Államok és az EU egyre távolságtartóbb Kína-politikája is.
Mivel a magyar kifejezetten nyitott gazdaság, nem állnak rendelkezésre belföldön az ipari termeléshez szükséges nyersanyagok, és a számottevő gazdasági növekedéshez szükségünk van külföldi működőtőke-beáramlásra, a blokkosodás a magyar érdekek ellen való – állítja könyvében Orbán Balázs. Ezért van szükség egy huszárvágásra, azaz „gyors, határozott, meglepetésszerű s ugyanakkor vakmerő, mindent egy tétre feltevő vállalkozásra”, amivel megoldjuk ezt a helyzetet. Orbán Balázs huszárvágása ezek után annyira már nem is meglepő: Magyarországnak a blokkosodó világban is nyitottnak kell maradnia, el kell utasítania a blokkosodást, hidat kell képeznie Kelet és Nyugat között.
A kormányzati helyzetértékelés szerint a következő évtizedekben keleten lesz a legnagyobb a gazdasági fejlődés, és mi is részesedni akarunk abból a sok-sok pénzből, ezért sem zárkózhatunk el a keleti országoktól. Ezért nem akarunk leválni az orosz energiáról, ezért csábítunk ide hatalmas kínai gyárakat. Hiszen, a magyar kormányzati logika szerint, aki egy kis orosz–ukrán háború vagy az ujgurok ellen elkövetett durva kínai jogsértések miatt vagy a keleti függéstől félve elugrik akár csak egyetlen zsíros keleti üzlettől is, az egy nyomorult pancser.
Siker, pénz, csillogás, ez az álmom
Az Európai Unió és az Egyesült Államok látszólag elsősorban morális és biztonsági aggályok miatt igyekszik leépíteni keleti kapcsolatait. Egyrészt azt mondják, nem kereskedhetünk olyanokkal, akik független államokat támadnak meg, mint Oroszország, vagy kisebbségeket nyomnak el, mint Kína. Másrészt azt, hogy nem kerülhetünk függő viszonyba olyanoktól, akik politikai fegyverként használják a gázellátást, mint Oroszország, vagy Nyugaton akarnak létfontosságú távközlési infrastruktúrát építeni, miközben kémkednek utánunk, mint Kína.
Persze ezek is reális érvek, de a húsz éve Irakot kamuindokokkal megtámadó vagy a nők és a vendégmunkások elnyomását intézményesítő olajmonarchiákkal vígan üzletelő amerikai kormánytól azért tényleg kissé álságosnak hatnak. A keleti kapcsolatok leépítése mögött valójában egy ezeknél is sokkal egyszerűbb megfontolás áll, az, ami minden eddigi gazdasági szankció mögött is: hogy ártani lehet egy országnak azzal, ha leválasztjuk a világkereskedelemről.
De Orbán Balázs, a nemzetközi szakirodalmat bőszen idézve bizonygatja, hogy a gazdasági szankciók igazából akkor sem működtek, amikor még vitathatatlanul az Egyesült Államok volt a világgazdaság motorja, Kína felemelkedése óta pedig még annyira sem működnek. Ezt alátámasztandó arról ír, hogy a világ két legszankcionáltabb országát, Iránt és Észak-Koreát évtizedek óta azok a rezsimek uralják, amik ellen a szankciókat bevezették. Emellett a szankciók gyakran azoknak az államoknak is ártanak, amik bevezették őket, ahogy jelenleg is küszködik az Európai Unió több állama is azzal, hogy leváljon az olcsón beszerezhető orosz energiahordozókról.
Orbán Balázs azonban ezzel a nézettel lényegében állást is foglal amellett, hogy szerinte a nemzetközi politikának nincsen morális dimenziója. Persze ez is egy álláspont, a neves nemzetközi szerzők közül is sokan gondolják így, csak akkor nem érdemes köntörfalazni.
Az orosz–ukrán háború kitörése után bevezetett szankciók ugyanis pontosan azt mutatták meg, hogy az EU állampolgárainak jelentős része igenis képes morális dimenzióban szemlélni a világpolitikát, és hajlandó áldozatot hozni annak reményében, hogy világpolitikai szereplőket az általa morálisan helyesnek vélt cselekvésre kényszerítse. Egyszerűbben: európaiak tízmilliói hajlandók voltak lejjebb tekerni a fűtést az előző télen, mert elfogadták, hogy Oroszország morálisan elítélendő dolgot tett Ukrajna megtámadásával, és ennek következménye kell legyen. Ezeknek az embereknek nem kell Orbán Balázs felvilágosítása arról, hogy a szankciók a szankciókat bevezető országnak is fájnak, hiszen pontosan tudják. De ezzel együtt is meghozzák ezt az áldozatot annak érdekében, hogy legalább reményük legyen arra, hogy a világot az általuk helyesnek vélt irányba tereljék.
De Orbánék azt mondják: hagyjuk ezt, ez hülyeség, fölösleges és fájdalmas, úgyse jó semmire, inkább üzleteljünk, gazdagodjunk, ahogy eddig. Bennünket a morális kérdések nem érdekelnek, mi csak üzletelni, gazdagodni akarunk, és őszintén felháborodunk, ha úgy érezzük, hogy ezt valaki vagy valami akadályozza. Ezért tűnik ennyire amorálisnak a magyar külpolitika:
mert az is.
Nem véletlenül hivatkoznak állandóan Angela Merkelre, az előző német kancellár pontosan ezt az irányvonalat képviselte, irányítása alatt a német ipar vígan hízott az olcsó orosz energián és a kínai kapcsolatok elmélyítésén, hiszen a pénznek nincs szaga.
Azt persze hivatalosan az Orbán-kormány és a magyar parlament is elismeri, hogy Oroszországnak nem lett volna szabad megtámadnia Ukrajnát – elvégre parlamenti határozat is van róla –, valójában viszont azt mondják: ami történt, megtörtént, hagyjuk ezt, jöhet a gáz, ahogy eddig. Arról viszont nem esik szó Orbán Balázs könyvében sem, hogy egy olyan világban, ahol mindenki úgy gondolkodik, ahogyan ők, mindig mindenben automatikusan az erősebbnek lenne igaza, nem létezne szövetséges államok közötti szolidaritás, így szinte minden konfliktus lokális maradna. Magyarországnak sem lenne sok esélye a függetlenségre egy ilyen világban.
A nemzetközi kapcsolatok elméletében – némileg egyszerűsítve – három nagy iskola van. A realizmus szerint a nemzetközi kapcsolatokat alapvetően anarchia uralja, és minden a szuverén államok közötti hatalmi vetélkedés alapján dől el. A liberális iskola szerint a szuverén államok ugyan vetélkednek egymással, de nem anarchiában léteznek, hanem egy két- és többoldalú kapcsolatok, valamint nemzetközi szervezetek által szabályozott rendszerben. A konstruktivisták szerint pedig a nemzetközi rendszer társadalmi konstrukciókon, identitásokon, normákon és ideológiákon nyugszik. Orbán Balázs határozottan a realista iskolához tartozik, amikor Magyarország keleti kapcsolatait vizsgálja, ami nem is lenne baj, ha ragaszkodna ehhez a meggyőződéséhez akkor is, amikor nyugatra tekint.
A politikai igazgató a Huszárvágásban kifejtettek alapján valahogy úgy képzeli, hogy a nyugati szövetségi rendszerben – aminek Magyarország is része – valóban intézmények, nemzetközi szervezetek és mindenki által tiszteletben tartott szerződések szabályozzák a nemzetközi kapcsolatokat, a világ többi részén viszont az erősebb fél érvényesítheti és érvényesíti is az akaratát, és ezzel nekünk semmilyen teendőnk nincsen. Nem veszi figyelembe, hogy Oroszország Ukrajna megtámadásával éppen olyan nemzetközi szerződéseket sértett meg, mint amilyen a Magyarország biztonságát is szavatoló NATO-alapszerződés. Amellett érvel, hogy Oroszország szerződésszegésének nem kell hogy következménye legyen (hiszen mind a háborút, mind Ukrajna haderejének támogatását, mind az Oroszország elleni szankciókat elutasítja), Magyarország helyzetének elemzésekor viszont evidenciának tekinti azt, hogy a nyugati szövetségi rendszer garantálja a biztonságunkat. Holott a NATO-alapszerződésnek is azért van csak elrettentő ereje, mert feltételezzük, hogy a NATO-tagjai betartanák, hogy ha kell, a NATO-tagállamok állampolgárai rászorítanák kormányaikat a NATO-alapszerződés betartására.
Orbánék tehát mintha elvárnák nyugati szövetségeseinktől azt, amit szerintük a keleti partnereinken nem is érdemes számonkérni, és észre sem veszik, hogy nyugaton egyre többen tartanak bennünket árulónak emiatt.
Kigyúrtuk magunkat
Azt persze kár vitatni, hogy Magyarország anyagilag jobban jár, ha minél többfelé építhet ki kereskedelmi kapcsolatokat, a kérdés csak az, tényleg érdemes-e mindent kizárólag azon a szemüvegen át nézni, hogy anyagilag jobban járunk-e vele. Az utóbbi évtizedben a klímamozgalmak előretörésével és a klímaváltozás hatásainak kézzelfoghatóvá válásával egyre több nyugati társadalom bizonytalanodott el ebben. Biztosan megéri óriási gyárakat építeni, ha beszennyezhetik a levegőt és a vizet? Tényleg kellenek azok a környezetszennyező szénerőművek csak azért, hogy olcsóbb legyen az áram? Tényleg legyen minél olcsóbb az üzemanyag és a hús? Ezért nem tud érdemben semmit kezdeni az Orbán-kormány a környezetvédelemmel sem, hiszen nekik a fenti kérdésekre egyértelmű a válaszuk: persze, jó hogy!
Ehhez pedig tényleg ott kell lenni a nemzetközi piacon, összekötve mindenkivel, üzletelni mindenkivel, megszerezni mindent a lehető legolcsóbban.
A rendszerváltás óta azonban legtöbbször, amikor liberalizáltuk a piacainkat, nyitottunk a gazdaságunkon, rajtavesztettünk. A magyar cégek nem voltak elég tőkeerősek, nem állták a nemzetközi versenyt, a külföldiek idejöttek, és kicsontoztak bennünket. Orbánék pontosan tudják ezt, és 2010 óta igyekeztek felkészíteni a – hozzájuk közel álló – magyar gazdasági szereplőket, hogy bírják a minél erősebb nemzetközi versenyt. Új, haveri cégeket alapítottak és duzzasztottak fel állami megrendelésekkel, megtisztították a hazai piacot a konkurenciától. Felépítették azokat a cégeket, amiket Orbán Balázs nemzeti bajnokoknak nevez, azokat a vállalkozásokat, amik szerintük jó eséllyel állhatják a sarat akár a regionális piacon is.
És pont ez az Orbán-kormány nagy tragédiája: mikor végre megérkeznénk a buliba, a többiek már inkább azon törik a fejüket, hogyan menjenek haza. Orbán Viktor pontosan erről beszélt 2023 júliusában a Kossuth rádióban:
„A világgazdaság legnagyobb erénye az elmúlt időszakban – és Magyarország is haszonélvezője volt ennek – a szabad kereskedelem volt, hogy össze vagyunk kapcsolva.
Magyarország harminc évig tornázott, edzett az edzőteremben,
hogy részt tudjon venni ne a legalacsonyabb, hanem egy magasabb szinten ebben a világméretű kereskedelmi és termelési versenyben. Ugye, végre kigyúrtuk magunkat, akkora a méretünk, amekkora, de az izmaink rendben vannak. Mi versenyképesek vagyunk. (…) És akkor jön egy ilyen háború, amelyet ahelyett, hogy szigetelnénk, engedjük, hogy felhőként ráboruljon a teljes világgazdasági kapcsolatrendszerre, és okként szolgáljon arra, hogy elvágják azokat a kapcsolatokat, amelyeken egyébként országok és emberek tízmillióinak a jóléte múlik, például levágják az orosz energiát az európai gazdaságról, aminek óriási árát és kárait látjuk, illetve fizetjük meg. De most már ez terjed tovább, az egész világgazdaságról való gondolkodásban megjelent az a megközelítés, hogy nem is biztos, hogy jó, hogyha mindenki ilyen szabadon kapcsolatban van a másikkal, és akkor jön a decoupling, a leválasztás, a kockázatcsökkentés, és az összeköttetés, az együttműködés, a munkamegosztás, a termelés, a gazdasági növekedés szempontja helyett jön valamifajta elzárkózás, elszigetelődés, egyfajta gettósodás.”
Mindannyian ismerjük azt az embert, aki hajnalban, amikor már mindenki kezd kidőlni, egy rakás piával beállít a házibuliba, és mindenkivel akar inni egy felest. Na, ez most az orbáni Magyarország.
Annyi biztos, a jövőre nézve nem sok jóval kecsegtet, hogy a magyar kormány felfogásában a gazdasági jólét nemhogy elsődleges, de szinte kizárólagos pozícióban van, és amikor életminőségről beszélnek, fel sem merül bennük, hogy a tiszta víz, az egészséges élelmiszer, a versenyképes egészségügyi szolgáltatások vagy a társadalmi szolidaritás oldaláról közelítsék meg a dolgot. Alig van gondolkodó, akit erősebben kritizálnának, mint a történelem végéről beszélő Francis Fukuyamát, miközben pont ők azok, akik – más okból, de – leginkább hiszik, hogy ez itt tényleg az egyetemes történelem vége. Hogy nincs más feladat, mint fejlődni és gazdagodni a statikus és kiszámítható nemzetközi viszonyok között, ahogyan a '90-es években ígérték. Persze Orbán Balázs pontosan tudja, hogy ezt a folyamatos gazdagodást bizony igenis veszélyeztetik nemcsak a világpolitikai események, de a klímaváltozás is, amikor a magyar alkalmazkodási stratégiát kellene felvázolni, mégsem jut eszébe számolni ezekkel. A jövőről valójában nincs víziójuk, nem is tudják máshogy elképzelni, mint a múlt meghosszabbításaként.
Ebből a szempontból az Orbán Balázs és a magyar kormány által kínált magyar stratégia távolról sem bátor és kreatív huszárvágás, ahogy a könyv címében állítják, hanem csökönyös és szűk látókörű ragaszkodás ahhoz, hogy ami eddig működött, annak ezután is működnie kell. Más ötletünk úgysincs.
Ha huszárvágást nem is, legalább egy gránátossuhintást!
Pedig lehetne más ötletünk, a 21. század harmadik évtizedében igazán bátor dolog lenne például belátni: az életminőség azt is jelenti, hogy az ember sokáig élhet egészségesen a szerettei között. Alapozhatnánk erre is a kormányzati stratégiát, ahhoz biztosan nem kellene annyi külföldi működő tőke.
De még ha úgy vonz is bennünket a külföldi tőkebefektetés, mint molylepkét a lámpa, akkor sem igaz, hogy ehhez kizárólag keletről juthatunk hozzá. Sőt, a következő években a legtöbb előrejelzés szerint a nyugati tőke is új célországokat keres magának, ahogy leépülnek az EU-tagországok Kínával ápolt kapcsolatai, a nyugati cégek úgy keresnek majd új helyet a most még Kínában működő gyártóegységeiknek. A kormány fejével gondolkodva azért ezekből sem lenne rossz megcsípni párat, viszont ezek a befektetések a politikailag barátságos, kiszámítható gazdaságirányítási rendszerrel rendelkező országokat keresik, és talán nem túlzás kijelenteni, hogy ezekről a tulajdonságokról egy európai menedzsernek mostanában nem az Orbán-kormány Magyarországa ugrik be először.
A miniszterelnök politikai igazgatója emellett szemérmesen hallgat arról is, mivel indokolják a nyugati országok a Kínával fenntartott kapcsolataik leépítését. A német kormány új Kína-stratégiája például így fogalmaz:
„Kína gazdasági és technológiai függőségek létrehozására törekszik, hogy aztán politikai céljainak és érdekeinek megvalósítására használja fel őket.”
Emellett egyértelműen „fenyegetésként” tekintenek Kína gazdaságpolitikájára, olyan fenyegetésként, ami Németország „biztonságát, szuverenitását és fejlődését” veszélyezteti.
Hasonló gondolati alapokon áll az Európai Bizottság gazdaságbiztonsági stratégiája is, aminek kifejezett célja, hogy csökkentsék a térségben Kína gazdasági befolyását.
Orbán Balázs csak szűkszavúan tér ki az ilyen és ehhez hasonló nyugati aggályokra, és annyival intézi el őket, hogy „nem szabad kritikátlanul viszonyulnunk a kölcsönös függőségek jelentette pillanatnyi előnyökhöz, ugyanakkor nem szabad lemondanunk ezen előnyökről a velük járó veszélyek hatására sem”. Orbán okfejtése szerint az ilyen kapcsolatokkal járó esetleges veszélyeket az úgynevezett lazán kapcsolódó rendszerek képesek kezelni, ezért ilyen rendszereket kell kiépíteni. Mindenkihez kapcsolódunk, de csak lazán. Hogy mi van akkor, ha egy Magyarország–Kína- vagy egy Magyarország–Oroszország-kapcsolatban Kína vagy Oroszország inkább erősíteni szeretné azt a laza kapcsolatot, Magyarország viszont nem, Orbán hallgat. Mintha nem látná, hogy ezekben a kapcsolatokban Magyarország mögött pont a sokszor lesajnált nyugati kapcsolatrendszer jelenti a védőhálót, ez az oka annak, hogy Oroszország és Kína nem tud azt csinálni velünk, amit csak akar.
Emellett Orbán Balázs több példát is felhoz arra, hogyan próbálja az Egyesült Államok szorosabban maga mellé állítani a szövetségeseit, és rávenni őket kínai kapcsolataik leépítésére. Arról, hogy Kína is ilyesmit csinálna, valahogy egyetlen példa sem került a könyvbe.
Orbán egy interjúban el is ismerte, hogy a kormány a nyugati kapcsolatainkhoz hasonlóan erős keleti kapcsolatrendszert szeretne kiépíteni az „egyoldalú” nyugati függőség helyett.
„Ez nem azt jelenti, hogy le kell építeni a nyugati kapcsolatokat, hanem mellé egy ugyanilyen szintű és mélységű, nyugaton kívüli kapcsolatrendszert kell kialakítani. Olyan ez, mintha két lábon akarnánk állni, de most van egy lábunk, ami baromi izmos, miközben a másik még satnya. Ezt is meg kell erősíteni” – mondta, de mivel ő is pontosan érzi, hogy ez a politika pont a nyugati szövetségeinket áshatja alá, hozzátette: „Természetes, hogy (…) ez súrlódással jár. Ez nem probléma, de menedzselni kell. A nyugati kapcsolatok menedzselése a következő tíz évben komoly feladat lesz, és ebbe sok energiát fektetünk.”
Kérdés persze, meddig hajlandó elmenni az Orbán-kormány a keleti nyitásban, ha bebizonyosodik, hogy keleti kapcsolataink mélyítése egy ponton túl a meglévő nyugati kapcsolatainkat veszélyezteti, az azonban biztos, hogy a nyugati kapcsolataink jelenleg lényegében a szuverenitásunk garanciái kelet felé, elsősorban ezek miatt kezelnek bennünket komoly tárgyalópartnerként. Ezt Orbánék is tudják, ezért ismételgetik, hogy Magyarország az Európai Unió tagja, és az is kíván maradni. A gond csak az, hogy már ott tartunk, ahol ezt ismételgetni kell.
Ebből is látszik, hogy Orbán Balázsnál mintha megfordulna a stratégia és a cselekvés közötti viszony: a politikai igazgatónak valójában nem az a célja, hogy olyan stratégiát alkosson, amire a magyar külpolitikáját lehet alapozni a jövőben, hanem hogy a közelmúlt és a jelen külpolitikája mögé utólag felskicceljen valamit, ami stratégiának látszik. Mi nem a cselekvést szabjuk a stratégiához, hanem a stratégiát a cselekvéshez.
Rambo, a cinkotai kántor és a Tankcsapda
Mindennek ellenére azonban tényleg érdemes elolvasni a Huszárvágást, mert a fentebb leírtak nem hibák. Orbán Balázs érvrendszere világos és átgondolt, a sűrűn hivatkozott szövegben megfogalmazott állítások többsége pedig a saját rendszerén belül igaz. A rendszer az, amivel lehet és érdemes is vitatkozni, vagy legalább gondolkodni Magyarország világban elfoglalt helyén és a közösségünk jövőjén. Ez az, amihez a könyv jó alapot teremthet, legalább tényleg tudjuk végre, mit miért tesz a kormány.
Három dolog van csak, amit talán még a könyv saját rendszerén belül is lehet kifogásolni. Az első az, hogy Orbán lehetséges kitörési pontként azonosítja az élelmiszeripart, annak ellenére, hogy az még a Magyar Nemzeti Bank versenyképességi elemzése szerint is egészen tragikus helyzetben van. Elképzelhető, hogy Orbán az agrárágazatra gondol, aminek termelékenysége valóban rengeteget fejlődött az elmúlt évtizedben, az élelmiszeriparról azonban ez nem mondható el. Pesti Csaba, az Agrárközgazdasági Intézet munkatársa 2022 őszén a Központi Statisztikai Hivatal és a Magyar Statisztikai Társaság konferenciáján tartott, a magyar élelmiszer-infláció okait taglaló előadásában is arról beszélt, hogy a magyar élelmiszeripari cégek jövedelme és forrásellátottsága is jócskán elmarad az agrárcégekétől, rosszabb az árbevétel-arányos jövedelmezőségük, és nem kapnak uniós agrártámogatásokat sem. Ezzel kevesebb tőkéjük halmozódik fel, kevesebb a bankbetétük, és kiszolgáltatottabbak a piaci folyamatoknak. Mindez pedig csak súlyosbítja a másik problémát, azaz hogy a magyar élelmiszeripar energia- és munkaerő-hatékonysága is viszonylag alacsony, tehát egységnyi terméket több energia és nagyobb munkaerő befektetésével képes csak előállítani. Mindez erősen hozzájárult ahhoz is, hogy az utóbbi másfél évben ilyen brutális volt a magyar élelmiszer-infláció, lényegesen magasabb az EU-átlagnál. A magyar élelmiszeripar tehát nagyon, de nagyon messze áll attól, hogy kitörési pont legyen a nemzetközi versenyben.
A második probléma, hogy a tényleg sűrűn és többnyire alaposan hivatkozott szövegben a lábjegyzetek között a nemzetközi kapcsolatok elmélete, a hálózatkutatás vagy a politikai filozófia valóban nagynevű szerzői között időről időre feltűnnek egyszerű mandineres cikkek is, vagy olyan külföldi futóbolondok írásai, akik az Egyesült Államokban posztolgatnak valamilyen altright blogra, és az Orbán Balázs kuratóriumi elnöklete alatt működő Mathias Corvinus Collegium ösztöndíjasai voltak.
A harmadik – és legidegesítőbb – hibája a könyvnek az, hogy Orbán több fejezetet is valamilyen idióta példával kezd, sokszor úgy, hogy az adott példa csak nagyon távolról – vagy távolról sem – kapcsolódik a mondanivalójához. Talán valamiféle Brain Bar-os bevonó technika lehet ez, a Huszárvágásban viszont legtöbbször inkább röhejes hatást kelt. Így olvashatunk a cinkotai kántor és Mátyás király történetéről, hogy megtudjuk: „ha egy dinamikus rendszer egyik tényezőjét megváltoztatjuk, annak más tényezői is változni fognak”. Vagy a Rambo első részének tartalmáról, hogy kiderüljön: „a nyugati világban a rezilienciát elsősorban sztenderdizálható folyamatok és eljárások mentén értelmezik”. És van egy fejezet, ami így kezdődik:
„»Rólad szólnak a hírek, veled van tele a sajtó« – énekli a rendszerváltoztatás utáni évek legjelentősebb magyar rockzenekara, a Tankcsapda Mennyország Tourist című számában. Egyébként nemcsak ez a sor, hanem a dal metaüzenete is kapcsolódik jelen könyv témájához: a neoliberális világban a kegyelem isteni aktusa szolgáltatássá silányul, plusz az eredmény sem az, amit a szolgáltatáshoz csatolt tájékoztatóban ígértek. De a zeneszám nem csak ebben a tekintetben bizonyult profetikusnak. Ha megnézzük a nyugati világ sajtótermékeit, akkor azt látjuk, hogy Magyarországról jóval gyakrabban szólnak a hírek, behatóbb elemzések tárgya, mint az méretéből, gazdasági súlyából vagy katonai erejéből következne. Velünk van tele a sajtó.”
Ezeknek a részeknek bizonyára az a céljuk, hogy megkönnyítsék az olvasást, és lehet, hogy Orbán Balázséhoz hasonlóan Ted Talkokon és CPAC-beszédeken edzett agyaknál tényleg ilyen hatást is váltanak ki, de talán megfontolandó lett volna ezek elhagyása is. Valahogy a történelmi példák sem mindig ülnek, a keleti kapcsolatok fontosságáról például ezt írja:
„A történelmi források is bizonyítják, hogy kiváló keleti kapcsolataink révén elsőként szereztünk tudomást a mongol veszélyről. Az 1241-es muhi csata előtt több évet töltöttünk azzal, hogy erősítsük védekezőképességünket, és alkalmazkodjunk az új kihívásokhoz.”
Nekem valami olyasmi rémlik, hogy a mongol sereg előőrsei, miután 1241 márciusában betörtek az országba, napok alatt elérték Pestet, majd áprilisban a főerők megsemmisítő vereséget mértek Muhinál IV. Béla seregeire, és a király is csak úgy élte túl, hogy egészen az Adriai-tengerig menekült. Ezt követően a mongolok akadálytalanul végigdúlták az országot, majd lényegében saját elhatározásukból vonultak vissza. Hát mi lett volna, ha még föl se készülünk?!
Orbán Balázs: Huszárvágás – A konnektivitás magyar stratégiája
MCC Press, 2023, 4950 Ft
