Miért szállt bele Orbánba Matolcsy, aki öt évig volt a minisztere? Egyáltalán: kibe is szállt bele?

Matolcsy György, a Magyar Nemzeti Bank (MNB) elnöke váratlanul, bár nem előzmények nélkül élesen kritizálta a szerinte sokat hibázó, illetve ütemet vesztő kormányt. Ez már olyan kritika volt, amely a szélessége és a mélysége miatt a „főnököt”, vagyis Orbán Viktor kormányfőt is elérte. Bár Matolcsy György most éppen nem fideszes, vagyis egy független intézmény első embere, de ilyen magasról és ennyire belülről még nem érkezett ilyen lesújtó értékelés a magyar gazdaságról.

Ugyanakkor forrásaink szerint érdemes megfigyelni a tartalmi elemeket,

„a jegybankelnök elsősorban a Nagy Márton gazdaságfejlesztési miniszterhez köthető ötleteket és intézkedéseket ütötte, maga Orbán vagy Varga Mihály pénzügyminiszter most kevesebbet kapott.”

Utóbbi kérdés nem lényegtelen, hiszen egészen biztos, hogy az eset megint felszínre hozta azt a fél éve már biztosan jól látható helyzetet, hogy a gazdaság, de különösen a pénzügyi rendszer három meghatározó szereplője:

• Varga Mihály pénzügyminiszter,
• Nagy Márton gazdaságfejlesztési miniszter és
• Matolcsy György, a kormánytól független Magyar Nemzeti Bank elnöke

nem eveznek egy csónakban. A versengés, vagy versenyeztetés akkor is visszás lehet, ha éppen a sikerért kell sorban állni, de akkor még kellemetlenebb, ha córesz van, és a felek a másikban látják a hibást. És a legrosszabb akkor, ha egymás ellen kormányozzák a hajót.

Természetesen a történetben a felsoroltakon kívül is vannak még fontos aktorok. Rogán Antal például, aki minden gazdasági intézkedést vagy nyilatkozatot szavazatgyűjtési (kommunikációs) paraméter-rendszerben is megvizsgál, vagy Parragh László kamarai elnök, aki egyfajta különháborút vív Matolcsy Györggyel, miközben a kormány nagy barátja.

Az IMF-árnyék

Lehet, hogy Matolcsy egy vetélytársáról, mondjuk Nagy Mártonról szeretett volna beszélni az Országgyűlés gazdasági bizottságában, de jegybankelnökként mégis arról beszélt, hogy gazdaságilag az egyik legsérülékenyebb országban él. Ez a forint sebezhetősége idején óriási kockázatnak, rendkívül veszélyes gondolatnak tűnik.

Ezzel iszonyú nehéz helyzetbe került Orbán Viktor is.

Ha a miniszterelnök hagyja, hogy egy kulcspozícióban lévő jegybankelnök arról beszéljen, minden elszabadult, akkor nagyon rossz vezetőnek tűnhet, de ha a „kritikára” válaszul valahogy elmozdítja a független intézmény vezetőjét, az is visszaüt rá.

A magyar gazdaságban, az ország finanszírozásában van egy szitokszó, ez az IMF, vagyis a Nemzetközi Valutaalap. A világ legtöbb részén az IMF az utolsó mentsvár, ha tényleg nagy a baj. Itthon – és erről mindhárom felsorolt aktor sokat tudna mesélni – az IMF újabban amolyan fenyegető árnyék.

„Nem vagyunk messze attól, hogy újra az IMF-hez kelljen fordulni” – sugallják azok, akik mások felelőtlenségét szeretnék hangsúlyozni, mert tudják: az IMF ellenfél. Az IMF szitokszó is, mert majd megszorítást szeretne, de legalábbis meg akarja mondani, hogy mit csináljon az ország vezetése, és mivel annak idején nagy rössel küldtük el őket, arcvesztés lenne egy újabb IMF-hitel.

A trojka

A jelen helyzetet lehetetlen némi történelmi előzmény nélkül megérteni. 2010 és 2019 között a magyar gazdaság jó számokat publikált. Volt persze bőven nehézség is a pénzügyi rendszerben (emlékezhetünk például a devizahitelesek ügyére), de a kamatok apadtak, a GDP nőtt, sokféle állami, vagy jegybanki segítség érkezett a kis- és középvállalkozásokhoz, lehetett a jó számokban, a sikerben lubickolni.

A felsorolt három ember azonban már ekkor sem volt jóban, vagy legalábbis hullámzott a kapcsolatuk. Ennek többféle oka lehetett.

• 2010 és 2013 között Matolcsy György volt a nemzetgazdasági miniszter. Amikor az utódja Varga Mihály lett, a vizionárius Matolcsy nem engedte el teljesen a nemzetgazdasági fókuszát, intézkedési pontokat publikált, javaslatokat tett, vagyis bele-belebeszélt Varga feladataiba.
• Nagy Márton korábban amolyan üdvöskeként a jegybank alelnökeként csillogtathatta kivételes képességeit, szaktudását, szinte ő vitte az MNB monetáris politikáját. Sokszor jól együtt tudott dolgozni a főnökével, de mivel nem egy szerény ember, ráadásul túl hamar elhitte, hogy egyedül is alkalmas lenne a jegybank vezetésére, Matolcsy olykor kihívót látott benne, volt, hogy elhidegültek a felek.
• Varga Mihály és Nagy Márton ekkor még más szinten voltak, de a jegybank és az NGM (majd később a Pénzügyminisztérium) között voltak ütközések, és az egyeztető fórumok (PST, Pénzügyi Stabilitási Tanács) híresen rossz hangulatban teltek.

A Covid

Matolcsy György sokáig megkérdőjelezhetetlen tekintély volt, aki nagyon jól feküdt Orbán Viktornál, mert ő aztán mert nagyokat álmodni. Közben azért Varga Mihály, az „ezeréves” harcostárs is kikezdhetetlen volt, csak amikor a konfliktusok döntési helyzetet eredményeztek, sokszor Matolcsynak lett igaza.

Ez így volt egészen 2020 elejéig. Amikor a Covid berobbant, kiderült, hogy meztelen a király, eltűnhet a növekedés, szükség lehet devizaforrásokra, ráadásul az MNB devizatartaléka is kockázatosan alacsony.

Az MNB és a PM egy ideig szinte mindent máshogyan látott, de ekkor még határozottan a PM nyert: valóban nem lehetett már 2020-ra is növekedéssel számolni, jobban ki kellett menni a devizakötvény-piacra, tartalékokat kellett felhalmozni. Az MNB ekkor még nem a szigorban, hanem a magyar útban, az unortodoxiában hitt, de a konfliktusnak lett belső következménye.

Éleződő konfliktus

Varga és Matolcsy ugyan nem lettek jobb barátok, de váratlanul berobbant a konfliktus közepébe Nagy Márton, aki 2020-ban közös megegyezéssel ugyan, de számára mégis hidegzuhany-szerűen távozni kényszerült a jegybank alelnöki posztjáról.

Nagy Márton nehéz helyzetbe került. Mindig is a monetáris politika érdekelte, de ott nem maradt számára tér. Viszont ekkor formálódott a ma már Bankholding néven ismert nagy integrált bank. Ám végül azt sem ő kapta meg, a piacon dolgozó kereskedelmi bankok sem nagyon hívták. Azóta ezt bánhatják: ironikusan azt mondhatnánk, nincs olyan magas fizetés, ami miatt ne érte volna meg számukra felvenni Nagy Mártont, hogy később ne agyalhassa ki a kamatstopot, a különadót vagy hasonló nyalánkságokat.

Mindenesetre Nagy Márton szinte mentőövként értékelte, hogy Orbán Viktor tanácsadónak hívta. Ez egy kicsit fricska is volt a kormányfő részéről a jegybankelnök felé. Nagy így most százszázalékosan a kormányfő felé lojális, akinek eddig bírja is a bizalmát. Más kérdés, hogy ő aztán újabb ágazatok és egyes kormánytagok ellenszenvét is kivívta.

Válság, infláció, háború

Matolcsy György közben kritikus lett, nem hagyta szó nélkül az ügyeket. Cikkeket írt többek között arról, hogy intézményi váltásra lenne szükség, jobb gazdaságpolitikára, és elkezdte azt mondogatni, hogy elég a „vasból és a betonból”, tudásintenzív gazdaságot kellene építeni. Az írások tartalmasak voltak, a célkeresztben pedig főleg Varga Mihály állt.

Volt a jegybank életében egy erős szakmai fordulat is. Az élénkítés és a lazítás nagymestere, az MNB hirtelen észrevette az inflációt mint veszélyt, és harcot hirdetett ellene.

A közvélemény közben csak találgatni tudta, mi ez a sok súrlódás. Valaki kibeszél a Fidesz családból? Természetesen Matolcsy nem a kormány, vagy a párt tagja, de addig a döntéshozók eléggé egységesen képviselték a gazdaságpolitikát. Mi ez? Színjáték, vagy annyira utálják a felek egymást, hogy képtelenek kooperálni? Úgy tűnt, a korábban látványosan „terjeszkedő” Matolcsy nem engedte el, hogy ő legyen az országban a number one gazdasági stratéga, Varga pedig a sok probléma közben finomabban, de határozottan mindig visszaszúrogatott „Orbán volt kedvencének”.

Nagy Márton miniszter lesz

Ember nem volt ebben az időszakban, aki azt hihette volna, hogy Varga Mihály és Matolcsy György egyszer még közelednek egymáshoz. Erről talán most sincsen szó, egy bankár lágy tájleírásával élve,

„még nem látni őket a Margitszigeten sem tandembiciklizni, sem közösen csónakázni, de egy kicsit egymás mellé sodródtak”.

Ennek pedig az az oka, hogy a jelenlegi kormány legenergikusabb tagja, a 2022-ben gazdaságfejlesztési miniszterré kinevezett Nagy Márton hamarosan az ő rovásukra terjeszkedett.

Ennek volt olyan eleme, amit „formálisnak” is tekinthetünk, vagyis Nagy Márton például komplett szabályozási osztályt vett át a Pénzügyminisztériumból – más kérdés, hogy nagyon azért nem dicsérte azt az állományt. Volt azonban informális változás is: az MNB kamatintézkedésével szemben például Nagy Márton saját kamatdöntésekkel lépett fel (kamatstop cégeknek, magánszemélyeknek, gazdag betéteseknek).

Vagyis pont amikor Matolcsy György nagyon „héja” lett volna, azaz az infláció elleni harc jegyében monetáris szigorításba fogott volna, a túlfűtöttség, a sok költés, a hiány elengedése miatt korholta a kormányt, akkor a Nagy Márton-féle új irány, amint tehette, próbált a recesszió ellen is menni. Ezek a lépések a növekedést igyekeztek táplálni azzal, hogy hatóságilag limitált árakkal segítették a kkv-k hitelfelvételét vagy azt, hogy a lakosságnál is több pénz maradjon az ársapkák miatt.

Az inflációs nyomás

Márpedig, ha máshonnan nem, Surányi György korábbi jegybankelnök nyilatkozataiból, előadásaiból mindenki tudhatta: az úgy nem megy, hogy megfognánk az inflációt, de közben mégis erősítjük az ár-bér spirált, a pénzmennyiség tartós és túlzott emelkedése mellett szintén nem lehet a pénzromlás ellen harcolni, illetve az sem javasolt, hogy prociklikus költségvetési politikát folytatunk, amikor jól megy a gazdaságban, és megszorítunk, amikor rosszul megy.

„Volt, aki megértette, hogy a tankönyvek nem mindig elavultak: mindig lehet újítani, de vannak alapvető szabályok, a folyók lefelé folynak, még akkor is, ha valaki rendeletben szabályozza, hogy forduljanak meg”

– mondta egy forrásunk.

Erősödő viszály

Súlyosbította a bajt, hogy a feleknek már nem azt kellett egymás között kiosztani, ki miatt nagy a növekedés vagy alacsony a munkanélküliség és a kamat, hanem azt, hogy ki miatt szállt el az egekbe az infláció, miért van ikerdeficit, miért gyengül extrém mértékben a forint.

Mindenki másképp csinálta. Matolcsy írt olykor, de például a közgazdászok vándorgyűlésén teljesen mellőzte a kritikát, Varga nyugodtan kommunikált, Nagy mindenféle szektorban és helyszínen tartott ágazati előadást (építőipar, biztosítók, energetika).

Mindenhez értett, és mivel itt volt már a baj, a konfliktusosabb Nagy Márton lett a közös ellenfél. Ráadásul a kormányban is újrarendeződtek az erőviszonyok, az új kabinetben lettek újak és régiek, és a hirtelen meghatározóvá váló újak (elsősorban persze Nagy Márton) előretörését, vagy például Palkovics László távozását már több „régi harcos” is gyanakvással szemlélte.

A konfliktus annyira mély volt, hogy a szakma arról is beszélt: alacsonyabb szinteken is gyakorlatilag megszűnt a kooperáció.

Nagy Márton stábjából volt, akinek felrótták, hogy beszélt egy MNB-ssel, Matolcsy egyik vezetője pedig miután telefonált Nagy Mártonnal, hirtelen – nem önszántából – átkerült a kormányzati stábba.

Most mindenki a bajról beszél

Matolcsy György mostani kirohanása aligha véletlen. Egyrészt ő valóban már korábban is jelezte, hogy látta a bajt. Ráadásul az EU-s kudarc és az energiaválság idején tényleg olyan súlyos a helyzet, hogy Orbán Viktor is váltott a kommunikációban. Már nem lehetett csak a sikerekről beszélni, már nem a választás előtti fals kommunikációban van az ország, amikor Orbán és Varga azt sugallta, vissza lehet adni a népnek az adót is.

Nem is kérdés, hogy kritikát joggal fogalmaz meg mindenki oda-vissza.

• A kormány nem akar nyílt konfliktust, de visszakérdezhetne: minek beszélt annyit korábban a jegybank arról, hogy nincs árfolyamcélja, később miért fújta túlzott mértékben a növekedést, a béreket, miért lazított, legutóbb pedig miért deklarálta, hogy vége a kamatemelési ciklusnak?
• Közben a jegybank kérdései is alapvetően validak: miért verte szét a kormány az üzemanyagpiacot, miért torzít az ársapkákkal, miért nem segít jobban az infláció elleni harcban, miért nem hozza haza az uniós forrásokat, miért nem ad a gazdaságnak kiszámíthatóbb, jobb szabályozást?

Matolcsy György szavai kulcsfontosságúak. Az nem lesz jó, ha a jegybankelnök csak annyit ért el, hogy kinyílik a pofonzsák, és most majd mindenki üti egymást, aki tehetne valamit, mert ez még mélyítheti is a konfliktusokat. Ha a főnök végre rendet tud teremteni, és rábírja a kulcsembereket, hogy ne egymás ellen menjenek, hanem próbáljanak valami konzisztens stratégiát követni, akkor talán még segíthet is a nyílt (és jogosnak tűnő) kritika.