A bajnak nincs gazdája: Matolcsy György és az Orbán-kormány éles vitája

2021. szeptember 09. – 10:33

frissítve

A bajnak nincs gazdája: Matolcsy György és az Orbán-kormány éles vitája
Orbán Viktor miniszterelnök és Matolcsy György, a Magyar Nemzeti Bank elnöke egy konferencián vesz részt 2017-ben – Fotó: Koszticsák Szilárd / MTI

Másolás

Vágólapra másolva

Egyik hónapról a másikra élesen megváltozott a Magyar Nemzeti Bank politikája, a jegybank egy unortodox, laza intézményből, konzervatív, a túlpörgés ellen fellépő házzá változott. Matolcsy György elnök azóta intenzív írói munkássággal sorra fogalmaz meg éles kritikákat a kormányzattal szemben. Mi ez? Színjáték leosztott szerepekkel? Személyes konfliktus? Vagy csak a felelősség forró burgonyájának dobálása? Az MNB korábbi inflációs politikája és a kormány gazdasági sikerpropagandája az idén ugyanis mintha egyszerre vált volna érvénytelenné.

A gazdaság iránt érdeklődő közvélemény újabban Matolcsy György-esszéket olvas. A Magyar Nemzetben itt található írásokban a jegybankelnök hol arról értekezik, hogy

  • szükséges lenne a kormányzati gazdaságpolitika intézményi váltása és a versenyképességért felelős új intézmény felállítása.
  • Hol arról, hogy az állami beruházások háromnegyede építési beruházás, az állam „vasba és betonba”, nem pedig képességekbe, intézményekbe és agyakba fektet.
  • Hol pedig arról, hogy az Országgyűlés elfogadta a 2022. évi költségvetést és annak az 5,9 százalékos GDP-arányos államháztartási hiányát, ami hibás döntés, feleslegesen épít be jelentős kockázatokat a magyar gazdaság működésébe.

Hogyan is állunk?

A focival ellentétben a gazdaságpolitikában megvan az a könnyebbség, hogy ott nincs egy plasztikus eredmény, hanem van egy rakás mutató, amelyek közül lehet válogatni. A magyar–angol 0-4 nehezebben kimagyarázható, mint a gazdaságpolitika kudarcai, utóbbinál mindig elmondható az, hogy rosszak voltak a külső körülmények, vagy az, hogy a „másik hibája”.

Ráadásul tényleg mindig történik valami, így a pandémia, majd a globális áremelkedés, amely miatt megmagyarázható a nagy hiány (idén 7,5 százalék), a magas infláció (augusztusban 4,9 százalék), a gyenge forint (most éppen a forint nem gyenge), bármi. Ám a gazdasággal foglalkozók azért mégis feltehetnek olyan egyszerű kérdéseket a mai hazai folyamatokról, hogy nincs-e ott valami alapvető zavar.

  • Ha a Magyar Nemzeti Bank április elején még büszkén bejelenti, hogy kibővíti a Növekedési Hitelprogramot 500 milliárd forinttal, vagyis addigi szokása szerint élénkít, akkor két hónappal később kamatemelésbe kezd a túlfűtöttség miatt?
  • Vagy amikor a magyar kormány azt mondja, hogy mindenkinél többet, a GDP 30 százalékát mozgósította mentőcsomagokra, de mégsem ért el érdemben jobb eredményeket, mint más országok, akkor mi csúszott meg? A 30 százalék volt túlzó adat, vagy ennyire vacak volt a program hatékonysága?

Mindenkinek lenne miért sepregetni a saját portája előtt, de mégis ehelyett megindult az egymásra mutogatás. Matolcsy György jegybankelnök szakmányban véleményezi a monetáris politika hatókörén kívül eső kérdésekben a magyar gazdaságpolitikát.

A neki olykor visszaszóló politikusok vagy gazdasági vezetők (Varga Mihály pénzügyminiszter, illetve Parragh László kamarai elnök) pedig leírják, hogy a költségvetés úgy jó, ahogy van, és hogy az MNB-nél minden eszköz megvolt az infláció megfékezésére.

Matolcsy kontra kormány

Ezek a gazdaságpolitikai kérdések akár a választást is befolyásolhatják. Természetesen nem a szakmai viták, a monetáris diskurzus, de az igen, hogy

  • mennyit ér a forint,
  • 400 vagy 500 forint a benzin,
  • a korábban csodapapírnak mondott MÁP Plusz hogyan veszítette el az 5 százalékos inflációnál a reálhozamát?

A gazdaságot azért az is nagyon érdekli, hogy mégis mi zajlik a színfalak mögött, Matolcsy György milyen megfontolásból szidalmazza – olykor amúgy nagyon is racionális indokokkal – a kormányzatot, és miért nem beszél az MNB saját felelősségéről?

És ha ez valódi kritika, akkor miért teheti ezt a Magyar Nemzet hasábjain, aminél vonalasabb, kritikamentesebb terméket nem sokat találni a palettán?

Miért harcol Matolcsy György Varga Mihály pénzügyminiszterrel, milyen a viszonya Nagy Mártonnal, korábbi helyettesével, aki most a kormányfő csapatában van, és újabban mi ez az egész konfliktus Matolcsy és Orbán Viktor között?

A cikkünket segítő szakemberek ugyan a kremlinológiára nem vállalkoztak, inkább a gazdasági környezet értelmezésével foglalkoztak, de azért elsőként ismertessünk négy olyan átfogó elméletet, ami erről közszájon forog:

  • Valójában színjátékról van szó, win-win szituációról, ahol a kormány továbbra is tetszeleghet a pénzosztó, gazdaságmentő szerepben, de akad egy olyan „hatóság” is, amely már az infláció megfékezésére figyel. Ez a fajta szakmai konfliktus szavazatokat nem hoz, de nem is visz, a belföldi és külföldi kritikusoknak azonban felmutatható, hogy lám, a jegybank mennyire független, betölti a szerepét, bátor szakmai véleményeket fogalmaz meg.
  • A konfliktus valódi, és abból ered, hogy Matolcsy György soha, egyetlen percre sem engedte el azt, hogy valójában ő a nemzetgazdaság első számú formálója. Nem bírja ki, hogy ne deklarálja folyamatosan, hogy amennyiben ő felelne a gazdaságpolitikáért, jobb eredményeink lennének. Márpedig hiába érzi ő gazdasági miniszternek magát, kettő gazdasági miniszter azért nem kell. Varga azért állandó célpont, mert az oké, hogy az MNB független, de a Pénzügyminisztériumot miért nem lehet begyűrni az MNB alá? Matolcsy ezért szeret versenyképességről, lakhatásról, felsőoktatásról, egészségügyről beszélni.
  • „Szarnak, bajnak nincs gazdája”, vagyis az elrontott gazdaságpolitikai lépések után mindenkinek szüksége van egy kis önigazolásra, és a másiknál érzi a mulasztásokat, a hibákat. Ráadásul helyezkedni is kell, a jegybankelnök mandátuma nem egyezik a kormányzati ciklussal, így Matolcsy már a következő időszakra is készül, ezért magyarázza a bizonyítványát, hárítja a felelősséget.
  • Konkrét, személyes konfliktus. Vagyis tényleg megromlott Matolcsy és Orbán személyes viszonya, ennek magyarázatai között regényes forgatókönyvek is terjednek a városban, Orbán úgy érzi, hogy Matolcsy a csodás ígéreteivel rendre megvezette, vagy „üzleti” nézeteltérés támadt a Matolcsy és az MNB körül épülő kör miatt, esetleg az, hogy Matolcsy kért valami konkrétat, amit a miniszterelnök nem teljesített.

Nem vitás, hogy ahol ennyi elméletet felsorakoztatunk, ott valójában semmit nem állítunk. Ezért fogunk még ezekkel a forgatókönyvekkel külön is foglalkozni, de előbb a fiskális és a monetáris helyzetértékelésre térnénk át.

Annyit azért szögezzünk le gyorsan, hogy a magyar pénzügypolitika frontvonalában állók szerint valóban valódi nézetkülönbségről van szó,

ahol Matolcsy Györgynek tényleg van mondanivalója, személyiségjegyeit tekintve is alkalmatlan lenne egy konfliktust csak úgy megjátszani. Orbán Viktor pedig valamilyen rejtélyes okból moderált nyugalommal fogadja a kritikákat.

Talán azért, mert a választás előtt nem érdeke egy hangosabb konfliktus, a független jegybankelnöknek most biztosan nem szeretne nekimenni, ráadásul a felügyeletet is vezető Matolcsy sok borsot is tudna a hatalom orrá alá dörgölni, mert fontos folyamatok zajlanak a felügyelt intézményeknél is, gondoljunk például a Bankholding kialakítására.

Előzmények

A jelen konfliktusairól elöljáróban röviden annyit, hogy Matolcsy György és Varga Mihály pénzügyminiszter régóta rossz viszonyban vannak, gyakorlatilag nem kommunikálnak. A politikusok, akár Orbán Viktor általában szeretik azokat, akik unortodox utat, a közgazdaságtan törvényeit meghazudtoló bőséget ígérnek.

Varga Mihály nemzetgazdasági miniszter beszédet mond a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara gazdasági évnyitóján 2018. március 6-án. Az asztalnál Matolcsy György – Fotó: Koszticsák Szilárd / MTI

Matolcsy ráadásul remekül lépett be Orbán Viktor alatt a jegybankelnöki pozícióba. Elődje, Simor András ugyanis valamilyen rejtélyes okból nagyon magasan tartotta az alapkamatot, ezzel Matolcsynak aranytálcán kínálta a siker lehetőségét, ő lett az a jegybankelnök, aki hitelesen kamatot csökkentett, megoldotta a devizahitelesek problémáját, sikereket ért el, és további sikereket ígért.

A csodákat szívesen álmodó Matolcsy ezért sokáig nagyon jól feküdt a miniszterelnöknél, Matolcsy ráadásul nagyon olvasott ember, remek előadó és közíró, huzamosabb időn keresztül sokan elhitték neki, hogy

  • lehet 7 százalékos a magyar növekedés;
  • az egykulcsos adónak gyors eredménye lesz;
  • hamar elérhetjük azt, hogy az államadósság már csak a GDP 50 százaléka lesz;
  • a keleti nyitásnak, a kínai kapcsolatoknak erős hatása lesz;
  • 2020-ban, a pandémia első évében is pozitív maradhat a GDP-változás,
  • hogy a high-pressure economy, vagyis az intenzív élénkítésre építő gazdaság működik, nem okoz inflációt.

Ám 2020-ban valami nagyon megtört. Aggódni kellett a forint árfolyamáért, az inflációért, az ország sebezhetőségéért, csak elképesztő állami segítséggel lehetett stabilizálni az országot, Varga Mihály ekkor hirtelen „lebiciklizte” Orbán előtt Matolcsyt, az ő elképzelései valósultak meg

  • a költségvetés tervezésénél,
  • a devizatartalék kívánatos szintjének meghatározásánál,
  • a devizakötvények újbóli kibocsátásánál.

Galambból héjába

Orbán Viktor, aki amolyan úri huncutságnak, szükséges rossznak tekinti a közgazdasági törvényszerűségeket és a gazdaságpolitikát, megértette, hogy baj van.

Nem tetszett neki az a fenyegetés, hogy esetleg megint az IMF-hez kell fordulnunk pénzért, így a konzervatív irányba tolta el a csúszkát.

Matolcsy ezt sokáig kritikusan szemlélte, eltávolította, talán kicsit felelősnek is érezte helyettesét, Nagy Mártont, és még egy jó ideig azért hibáztatta a kormányt, hogy az miért nem segítette több közösségi költéssel a gazdaságot. Ő maga pedig még jobban fújta a trombitát, emelt összegű hitelprogramokkal, kötvényprogrammal, alacsony alapkamattal, állampapír-vásárlásokkal.

A jegybankok szlengjében ezt úgy mondták, hogy igazi „galamb” volt, folyamatosan laza monetáris politikát követett, élénkített. Majd hirtelen, idén áprilisról, májusra 180 fokot váltott az MNB kommunikációja, Matolcsy „héja” lett, és szigorításba fogott, kamatot emelt, és a túlfűtöttség, a sok költés, a hiány elengedése miatt korholta a kormányt.

A probléma gyökere: az inflációs nyomás

Surányi György korábbi jegybankelnök szerint a probléma azonban nemcsak 2021-ről szól, a magyar gazdaságban valójában már évek óta jelen volt az inflációs nyomás. A tartós inflációt

  • a bérek folyamatos, két számjegyű emelkedése,
  • az árfolyam folyamatos reálleértékelődése
  • és a pénzmennyiség tartós és túlzott emelkedése

tudja előidézni. Ebből nálunk minden megvolt egyszerre, egy komoly hitelkiáramlással és nagyon negatív reálkamattal.

Ilyen körülmények között csak azért nem volt korábban érdemi infláció, mert a világgazdaságból deflációt importáltunk, ez már korábban is így volt, de a világjárvány miatti korlátozások végképp lefojtották az árakat.

A belső hatások azonban a pénzromlás irányába hatottak volna, ahogy Surányi György magyarázza,

a költségvetési politika mindvégig prociklikus maradt a koronavírus megjelenéséig – mert akkor ugyanez már anticiklikusnak számított –, vagyis akkor is nyomtuk a gázt, amikor jók voltak a gazdasági számok.

Több elem is ezt bizonyította, a korábban felsoroltak, vagyis az alacsony alapkamat, az ezermilliárdos Növekedési Hitelprogram, a Növekedési Kötvényprogram, az állampapír-vásárlások, de még az unióból érkező sok forrás is élénkített.

Lazán ment a kazán

Ahogy Forián-Szabó Gergely, az Amundi Alapkezelő Zrt. befektetési igazgatója mondja,

ebben az időszakban Magyarország ultralaza monetáris politikát követett, a világon nálunk volt az egyik legnegatívabb reálkamat.

A reálkamat az elérhető kamat és az infláció különbsége. Ha 2 százalék a pénzromlás üteme, de a bankok 3 százalékot fizetnek a betétünk után, akkor 1 százalékos reálkamatot kapunk. Na de képzeljük el, hogy Magyarországon az infláció 3 százalék körül volt, viszont a banki kamatok nulla körül, azaz mínusz 3 százalék volt a reálkamat.

Ilyen körülmények között mindenki, aki beruházni akart, olcsón jutott hitelhez. Ehhez az is kellett, hogy a világ nagy jegybankjai szintén nagyon alacsony (reál)kamatszintet tartsanak, így alig lógtunk ki a sorból.

Miközben a nagy jegybankok stratégiája alig változott, napjainkra az MNB nemzetközi összevetésben a világ egyik legszigorúbb jegybankjává vált.

A kommunikációból és a jegybanki lépésekből is úgy tűnt, mintha a kormánytól is jobban függetlenedne az MNB, aminek Forián-Szabó Gergely szerint megvolt az a pozitívuma, hogy így viszonylag kismértékű kamatemeléssel is képes volt erősíteni, illetve stabilizálni a forintot. Ez a mix most jól eladható a befektetőknek, mert kifelé úgy tűnik, mintha nagyon keménykedne az MNB, holott a piaci reálkamat továbbra is mélyen negatív.

Matolcsy György a monetáris tanács döntéséről tartott sajtótájékoztatón a jegybank székházában 2019. március 26-án. Mellette Nagy Márton és Windisch László alelnökök – Fotó: Koszticsák Szilárd / MTI

Árfolyamhatás

A korábbi helyzetnek mindenesetre több következménye, részben pozitív eredménye is lett. A forint nem volt vonzó (negatív volt a reálkamat), senki nem kereste, ezért érthető módon folyamatosan leértékelődött. A beáramló eurót (uniós források) sem a piac, hanem az MNB váltotta le, így a forint egyenletesen gyengülhetett, amivel az iparunk versenyképesebb lett, a külföldi munkáltatók felől volt tere a béremelkedésnek. Természetesen a magasabb bér öröm, de azért azt se felejtsük, hogy duplán rontja az inflációt, egyrészt a cégeknek költséget jelent, így ők drágábban állítják elő a termékeiket, a munkavállalóknak pedig több forrásuk lesz a fogyasztásra.

Ez az egész mix mindenesetre nem maradhatott inflációs következmények nélkül, bár az MNB vezetői (maga Matolcsy György viszonylag ritkán szólalt meg monetáris kérdésekben), így elsősorban Nagy Márton, Palotai Dániel, illetve Virág Barnabás azt hangoztatták, hogy a nagynyomású gazdaság nem vezet majd inflációhoz. Még akkor sem, ha ebbe az irányba mutatott a fiskális csomag (a költségvetési költekezés), a monetáris politika (az alacsony alapkamat, a programok) és a jövedelempolitika (a bérek emelkedése).

Ne legyünk igazságtalanok, az is egy fontos zárójel, hogy a magyar béreknek valóban volt honnan felzárkóznia, jó, hogy az embereknek több pénze lett, de ahogy egyesek (elsősorban Surányi György) már akkor jelezték, az infláció vészesen kopogtatott.

Valójában már baj volt

Sőt, 2020 elején az infláció már majdnem elérte az 5 százalékot, de ekkor egy senki által előre nem jelezhető külső hatás, vagyis a koronavírus megint megfogta az inflációt. A kereslethiány, az otthon maradás miatt a nyersanyagárak és az energiaárak hirtelen apadni kezdtek. Az MNB újabb egy évig azzal áltathatta magát, hogy minden élénkítő programját inflációs következmények nélkül lehet nyomni, sőt, mivel válság van, még akár erősíteni is.

Amikor aztán 2021 áprilisában a gazdaság hirtelen kijött a letargikus állapotából, az MNB addigi világképe összeomlott. Ezt a pálfordulást ebben a cikkben követtük nyomon.

Rámutattunk, hogy

  • áprilisban az MNB helyzetértékelésében már felbukkantak ugyan kockázatok, de azok még átmenetinek tűntek; ebben a hónapban az MNB még pumpálta a pénzt a gazdaságba;
  • májusban Virág Barnabás jegybanki alelnök hirtelen már a kamatemelésre készített fel, amit elsősorban a vártnál gyorsabb bérdinamikával indokolt;
  • végül júniusban be is jelentették az infláció kordában tartását célzó lépést, vagyis az első 30 pontos kamatemelést (amit utána még kettő ilyen követett), a kamatemelési ciklus kezdetét.

Az MNB Monetáris Tanácsa áprilisban 500 milliárd forinttal 3000 milliárd forintra megemelte az NHP Hajrá keretösszegét.

Ha az MNB áprilisban ennyire nem látta, hogy mi jön szembe a gazdaságban, majd a nyári hónapokban – nagy meglepetésre – bezárta a programot, amiről itt írtunk, és háromszor 30 pontos kamatemeléssel hűtötte a gazdaságot, akkor igen nagy baj volt a rendszerben.

Eközben a kormányunk

Az MNB dicséretére szóljon, hogy amikor látta a bajt, korrigált, voltak olyan félelmek ugyanis, hogy majd köti az ebet a karóhoz, nem emel kamatot, igazolja önmagát, de ekkor már tényleg nem késlekedett.

Nehezebb helyzetben volt a kormány, amely a propagandagépezetével már régóta dicsőítette önmagát. Száguldó sikerekről adott hírt, ahol úgy magas a növekedés, úgy csökkent az államadósság, hogy nem volt infláció, nem volt érdemi munkanélküliség, megindult a felzárkózás az uniós átlaghoz.

Természetesen valóban voltak nagyon jó adatok, szép sikerek, csak éppen akkor kellett volna józannak maradni, fékezni. Ezt nem tette meg a kormány, 2020 márciusától már azért kellett élénkíteni, mert itt volt a pandémia. Egy évvel később megint ki lehetett volna tenni a piros lámpát, de akkor meg beléptünk a 2022-es választás előtti 12 hónapba, a választási évek pedig nem arról szoktak szólni, hogy a költségvetés rálép a fékre.

Az újabb nagy hiány

Varga Mihály ebben az időszakban azzal bőszítette fel Matolcsyt (akinek mint említettük, valamiét amúgy is a bögyében volt a kormányzati programokat mindig kiszolgáló csúcsbürokrata), hogy magasra tervezte a 2021-es és 2022-es hiányt, vagyis továbbra is pörgette a gazdaságot.

Varga Mihály (nyilván nem önállóan) olyan 2021-es és 2022-es költségvetést tervezett, amely a 2020-as 8,1 százalékos hiány után ismét 7,5, majd 5,9 százalékos hiánnyal kalkulált.

Ebben legalábbis két elem zavarhatta a hirtelen óvatossá váló jegybankárt.

  • Minek ekkora hiány, ha a vártnál gyorsabb a fellendülés, a kilábalás, miért kell megint egy túlzó prociklikus lépés?
  • Ráadásul mivel 2020 decemberének a végén nőtt meg a 2020-as hiány is, azt lehetett tippelni, hogy cashszemléletben valójában a 2021-es hiány még a bemondottnál is magasabb, inkább 9-9,5 százalékos lesz.

Matolcsynak abban teljesen igaza volt, hogy önsorsrontás megint beindítani a prociklikus pénzszórást, igaz a kritikájában talán túl messzire ment, túl gyorsan vizionált 3-assal kezdődő hiányt.

A folyamatosan megjelenő, részben idézett publicisztikáiban voltak önellentmondások:

  • Előbb azért szidta Vargát, mert az nem mert elég nagyot álmodni. „Nincs vége az aranykornak. Miért tudjuk folytatni? Mert rátaláltunk a receptre, és kreatívan megújítjuk a magyar modellt. Azért, mert nálunk a politika versenyelőny és nem versenyhátrány” – írta a Növekedés.hu-n.
  • Később pedig Matolcsy a kormányt úgy szapulta, hogy nem említette meg, hogy áprilisban még maga az MNB is dézsából öntötte a pénzt a piacra.
  • Olyan hatalmas közösségi beruházásokat hiányolt, amelyek nemcsak a magyar munkaerőpiaci helyzetbe ütköztek volna, de még jobban felpörgették volna az inflációt.
  • Ráadásul miközben jogosan javasolta, hogy a sok pénz ne betonba, hanem tudásba, oktatásba menjen, augusztusban még ő maga is növelte az NKP-t, vagyis azt a kötvényprogramot, amellyel mindenféle jobb és rosszabb magyar cégek feszegetik a banki eladósodottságuk határát, de alighanem azokból a forrásokból is jó sok megy „betonba”.
Matolcsy György beszédet mond a Magyarország újraindításáról szervezett konferencián 2021. június 9-én – Fotó: Koszticsák Szilárd / MTI

Az MNB önreflexiója

A jegybank azért összességében most biztosan sokkal racionálisabb kommunikációt folytat. Minden kicsit felemás, „félszívű” megoldás, a nagy hűtés mellett például most indult egy 200 milliárdos zöld lakáshitelprogram is. Vagyis a „héjaság” mellett maradtak laza elemek is. A stáb mind az MNB-ben, mind a PM-ben erős, talán most meg is hallgatják a szakmai érveket.

Az MNB-ben elsősorban Banai Ádám, a monetáris politikáért és devizatartalék-kezelésért felelős ügyvezető, egy komoly nemzetközi elismertségnek örvendő fiatal jegybankár igyekszik rendbe rakni az eszköztárat. Az például mindenképpen nagy pozitívum volt, hogy az MNB végre elhagyta azt a kínos erőlködést, amivel önsorsrontó módon sokáig hangsúlyozta, hogy nincsen árfolyamcélja.

Abban egészen biztos, hogy volt Surányi Györgynek szerepe, hogy minden szakmai befolyását latba vetve próbálta jelezni, hogy ebből baj lesz. A kamatemelések és a jobb kommunikáció révén most végre egy kicsit stabilabb a forint, kicsit drágult a forint elleni spekuláció, de az inflációs nyomáson még nem lehetett úrrá lenni.

Jelen helyzetben úgy lehetne lépni, ha a fiskális (kormány), a monetáris (MNB) és a jövedelempolitika (munkaadók és munkavállalók) egyszerre mérsékelten hűtenének. Ez nem durva visszavágást vagy megszorítást jelent, de a háromszög egyik oldalán sem lehet most rakétákat gyújtani.

Nagy ország – kicsi ország

Ahogy egy volt jegybankár mesélte, a nagy országok kamatemelések nélkül is kihúzhatják ezt az időszakot, nincs bérnyomásuk, az ő életükben nincs az árfolyamnak sem nagy szerepe, nemrég még deflációs probléma volt náluk, az inflációt kellett csiholni.

A kisebb országoknak jobban kell figyelni, és ilyen tekintetben az MNB még mindig nem elég héja, amit most csinál, azt a környező országokban, például a konzervatív Csehországban is csinálják. Vagyis más is szigorít, ha mi nem csináltuk volna, könnyen lemaradtunk volna hozzájuk képest, és a forint nagyon elgyengülhetett volna, azt pedig a választók sem szeretik. Az persze nem szakmai kérdés, hogy az MNB ezt az új, „make sense” monetáris politikáját az elnök miért csomagolja ilyen retorikába.

Az biztos, hogy nem volt könnyű Matolcsynak megélnie, hogy a PM megítélése szisztematikusan javult az MNB-vel szemben, megfordultak az erőviszonyok. Pedig Matolcsy mert nagyot álmodni, állítólag vizsgáltatta, hogy hány olyan jegybankelnöki példa van, hogy valaki háromszor is mandátumot nyer. Forián-Szabó Gergely szerint

akármilyen személyes konfliktus is van vagy nincs a színfalak mögött, külső szemmel ez a mix jól eladható: miközben a kormány a gazdaság túlfűtöttsége mellett is nagyvonalúan költekezik, a jegybank az inflációs kockázatokra tankönyvszerűen, szigorítással reagál.

Más kérdés, hogy a gazdaságban igazi visszafogásnak egyelőre kevés jele mutatkozik: dübörögnek a beruházások, bővül a lakossági fogyasztás, az újranyitás után pedig hamar visszatért a világjárvány előtti bántó munkaerőhiány. Pörgünk, még mindig nagyon pörgünk.