Egy nukleáris fegyverekkel foglalkozó labor küldte rács mögé a 90-es évek egyik nagy amerikai sorozatgyilkosát

1998. február 16-án valaki betelefonált egy glendale-i kórházba, jelezve, hogy az egyik légzésterapeutájuk több betegnek is „segített gyorsan meghalni”. A kórház vezetése hamar rájött, hogy a bejelentő valószínűleg Efren Saldivarról beszélt, akiről egy évvel korábban már felröppentek olyan pletykák, hogy van egy „varázsfecskendője”.

A rendőrség két héttel később vizsgálatot indított az ügyben, és március 11-én az akkor 28 éves Saldivar is bement az őrsre, hogy kihallgassák. Néhány órán belül beismerte, hogy több mint 40 beteggel végzett úgy, hogy izomlazítót fecskendezett az infúziójukba.

Azonnal letartóztatták, de mivel konkrét bizonyíték nem állt rendelkezésre, még a beismerés ellenére is ki kellett engedniük. Ez a rövid kitérő pont elég volt Saldivarnak arra, hogy meggondolja magát, és depresszióra és rendőri nyomásra hivatkozva visszavonta a vallomását.

Saldivar 1989-ben került a kórházhoz, ahol gyakran végstádiumú betegeket kezelt, sokszor éjszakai műszakban. Az 1998-as vallomásában azt állította, hogy több tucat beteget ölt meg úgy, hogy pankuróniumot (más néven Pavulont) vagy szuxametonium-kloridot adott be nekik. Saját bevallása szerint azért, hogy segítsen a szenvedésükön.

Ám mivel visszavonta a vallomását, nem maradt bizonyíték a rendőrség kezében. Egy szálba tudtak belekapaszkodni, méghozzá abba, hogy Saldivar elmondta, milyen anyagokat használt. A nyomozók arra jutottak, hogy ha ki tudják mutatni ezeket az anyagokat az áldozatoknál, akkor elég bizonyítékuk lesz, hogy bíróságra vigyék az ügyet.

Ehhez ki kellett ásniuk a holttesteket, és használható mintákat kinyerni belőlük, majd elemezni azokat, ami a valóságban egyáltalán nem olyan egyszerű, mint a CSI vagy a Dr. Csont epizódjai alapján tűnhet. Épp ezért az Amerikai Bűnügyi Tudományok Akadémiájához fordultak segítségért, ahonnan továbbküldték őket a Lawrence Livermore Nemzeti Laboratóriumhoz.

Ezt az intézményt a Manhattan-projekt végén hozták létre, és a Nemzeti Nukleáris Biztonsági Hivatal vezeti. Ahogy az Undark magazin témába vágó cikkében is szerepel, az eredeti célja az volt, hogy a hidrogénbombán dolgozzanak, de ahogy teltek az évek és változtak a nemzetbiztonsági kockázatok, úgy az egyik alegysége, a Bűnügyi Tudományos Központ (FSC) egyre gyakrabban foglalkozott más fegyverekkel, vegyi, biológiai, radiológiai, nukleáris fenyegetésekkel és kockázati tényezőkkel. Emiatt dolgozhatnak például egy terrortámadás vagy egy vegyi baleset, katasztrófa helyszínén is. Ennek a labornak van csak engedélye arra, hogy ilyen veszélyes dolgokkal foglalkozzon, és ezekre az engedélyekre rendszeresen újra kell pályázniuk.

Kiásott nyomok

A halottkém 20 gyanított áldozat holttestét exhumáltatta, és az első boncolásokon az FSC akkori igazgatója, Brian Andresen is részt vett, hogy megmutassa, hogy kell olyan mintákat kinyerni, amiket később a labor fel tud használni.

A szuxametonium-kloriddal az a baj, hogy miután rövid bénulást okoz, átalakul olyan vegyületekké, amik amúgy is megtalálhatók az emberi testben, így egy idő után nem lehet magát a mérget kimutatni. Épp ezért Andresenék inkább a kivégzéseknél is használt izomlazítót, a pankuróniumot keresték, mert – bár ebben nem voltak biztosak – abban bíztak, hogy az talán még megmaradt a holttestekben.

A laborjuk úgy működik, hogy az idejük egy részében konkrét anyagokat elemeznek, máskor viszont olyan módszereket dolgoznak ki, amikkel hatékonyabbá tehetik a későbbi elemzői munkákat. Épp ezért szinte kizárólag ők voltak alkalmasak az ügy megoldására.

Előálltak egy új szűrési technikával, amivel a szövetből ki tudták mutatni a pankuróniumot. Az első lépés az volt, hogy a szövetmintákat összekeverték egy homogenizáló pufferoldatban, amíg egy egységes oldattá nem váltak. Ezek után ezt az oldatot átnyomták egy polimeren, ami gyakorlatilag megszűrte; a keresett anyagok fennakadtak a molekulahálón, a maradék pedig átfolyt rajta. Ezek után kioldották a polimerből a fennakadt anyagokat, hogy megnézzék, mi maradt.

Eközben új és mesterségesen megöregített disznómájakba pankuróniumot fecskendeztek, hogy megnézzék, hogy nézne ki a polimeres vizsgálat garantáltan pozitív eredménye. Mindez nemcsak a kutatók problémamegoldó képességeit tette próbára, hanem a gyomrukat is, hiszen a laborban kiásott holttestekkel és disznószervekkel dolgoztak.

„Hiába dolgoztunk védőfelszerelésben, a szag mindent átitatott, még a ruháinkat is”

– mesélte a Chemical and Engineering Newsnak Armando Alcaraz, az FSC egyik vegyésze, aki részt vett a nyomozásban.

Az eredményeiket alávetették egy rakás tesztnek, és a 20 holttestből hatnál megtalálták a pankuróniumot. 2001. január 5-én az eredményeiket átadták a hatóságoknak, és Saldivart négy nap múlva újra letartóztatták. A tárgyalásán hat gyilkosság kapcsán újra bűnösnek vallotta magát, de ezúttal már nem arra hivatkozott, hogy segíteni akart a szenvedő betegeken, hanem arra, hogy lusta volt az ápolásukra, és hogy zavarták a hangok, amiket a szenvedő betegek adtak ki.

Első körben életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték, és az ügyészség nem is fellebbezett a halálbüntetésért, mert a gyakorlatban csak egy hosszú, költséges tárgyalás lett volna vége. Emellett a nyomozás során használt laboratóriumi módszer nagyon újnak számított (hiszen direkt az ügyhöz dolgozták ki), így tartottak tőle, hogy a védelem ezt kihasználva valahogy elérné, hogy megsemmisítsék az első ítéletet.

Nem tudni, hogy Saldivar pontosan hány emberrel végezhetett. Bár hat gyilkosság miatt ítélték el, az egyik vallomása során azt mondta, hogy 100-200 embert ölt meg az évek során, és nem is csak a glendale-i kórházban, hanem két másik egészségügyi intézményben is voltak áldozatai. Nem mindenkit mérgezett meg, volt, akit egyszerűen nem megfelelően vagy egyáltalán nem látott el, így nem is nagyon lehet bizonyítani, hogy ő felelt a halálukért.