2023. december 18. – 03:04
1592-ben Japán lerohanta a Koreai-félszigetet. Az inváziót az ambiciózus Tojotomi Hidejosi hadúr indította, miután – egykori szamurájmestere, Oda Nobunaga megkezdett munkáját befejezve – sikeresen egyesítette Japánt. Szándékai szerint Korea meghódítása után egészen Kínáig menetelt volna, és végül a Fülöp-szigetekkel és Indiával együtt egész Kelet-Ázsiát az uralma alá hajtotta volna.
Végül a koreai hadjárat kitartó ellenállásba ütközött (részben azért, mert a koreai sereget a kínai Ming-dinasztia katonái is erősítették), sokkal jobban elhúzódott, és sokkal több áldozatot követelt, mint arra a japánok számítottak. Ezért aztán egy évvel a kudarcba fulladt béketárgyalások és a második invázió kezdete után Japán feladta nagyszabású terveit, és kivonult a félszigetről. És magával vitt – becslések szerint – 200 ezer levágott orrot.
A Tojotomi Hidejosi által vezetett hadjáratot még a legvisszafogottabb történészek is úgy jellemzik: vérfürdő. A japán hadsereg (és társadalom) elitje, a szamurájok, kegyetlen hadviselést folytattak. Egy, a japán sereggel utazó buddhista szerzetes visszaemlékezései szerint volt olyan koreai erőd, aminek a fehér falait teljesen vörösre festette a vér. Sőt, olyan város is volt, ahol a koreai katonák már térdelve várták a szamurájokat, mert tudták, a japánok erőfölényben vannak, a szamurájok pedig így is, úgy is lefejezik majd őket.
A szamurájok szokásuk szerint levágott fejeket gyűjtöttek hadi trófeaként és nem utolsósorban annak igazolásaként, hogy hány ellenséges katonával végeztek. Egy idő után viszont úgy ítélték meg, a rengeteg fej hazaszállítása túl körülményes lenne, ezért úgy döntöttek, az egész fej helyett csak kisebb részeit vágják le. Például a füleket vagy – legtöbb esetben – az orrot.
Ez nem kívánságműsor volt: Hidejosi 1597 nyarán elrendelte, hogy minden japán katonának legalább három levágott orrot kell hazaküldenie, bizonyítva, hogy derekasan helyt állt a háborúban. Természetesen minden levágott orr után jutalmat is kaptak, így nem csoda, hogy sokan túlteljesítették a kvótát. Az orrokat sóban pácolva, bedobozolva hajóztatták Japánba. Ahol ünnepélyesen eltemették őket.
Japánban a mai napig több sírhely, úgynevezett Hanazuka, azaz orrhant őrzi a kegyetlen koreai hadjárat emlékét.
Ezek közül a legnagyobb a kiotói Mimizuka, azaz a „Fülek halma”. Ezt az eufemisztikus nevet később, a 17. században kapta az eredeti „Orrok halma” helyett – ezt ugyanis még a japánok is túl brutálisnak ítélték (hogy a levágott füleket miért gondolták kevésbé morbidnak, arra csak a 17. századi japánok tudnának válaszolni). Legalább 38 ezer koreai és 30 ezer kínai orrát földelték el itt. Bár a kiotói emlékhelyet a turisták előszeretettel keresik fel, és koreaiak is sokszor fordulnak itt meg, hogy leróják tiszteletüket az áldozatok előtt, a helyiek inkább kerülik. Az is elég morbid, hogy a Mimizuka közvetlen szomszédja egy játszótér. A hant közelében van egyébként egy másik – jóval ismertebb – emlékhely is: Tojotomi Hidejosi sírja és a tiszteletére emelt Tojokuni nevű sintó szentély.
A Mimizukáoz hasonló méretű hantot fedeztek fel 1983-ban az Oszaka melletti Okajamában is. Itt nagyjából 20 ezer levágott és tartósított orrot temettek el, ezeket végül 1992-ben visszaszállították Koreába, ahol elhamvasztották őket.
Pontosan a mai napig nem lehet tudni, hány orrot szállítottak haza a szamurájok Koreából, de a kutatók 100 és 200 ezer közé teszik a számot. Stephen Turnbull brit történész (aki a japán hadtörténelmet, azon belül is a szamurájkorszakot kutatja) meghatározása szerint egészen pontosan 185 ezer koreai és 29 ezer kínai orrot temethettek el a sírokba. Ez viszont nem feltétlenül jelenti azt, hogy ennyien haltak meg a háborúban.
A japánok ugyanis egy idő után felismerték, hogy a hadjárat nem hozza a várt sikereket, ezért új taktikához folyamodtak. Nemcsak a csatában meggyilkolt katonákat, hanem egyszerű parasztokat, időseket, nőket és gyerekeket is megcsonkítottak, hogy a hazaküldött nagyszámú testrésszel igazolják a hadjárat eredményességét. Őket nem is feltétlenül ölték meg (hiszen csak a hadi trófeára volt szükségük), ezért Koreában a hadjárat vége utáni évtizedekben nem számított ritka látványnak, ha valakinek hiányzott az orra vagy a füle.
A japán történelemnek akkora szégyenfoltjai az orrhantok, hogy az 1980-as évekig az iskolai tananyagban sem kaptak említést. A két ország konfliktusokkal terhelt történelme és nem túl barátságos diplomáciai kapcsolatainak ékes bizonyítéka, hogy Japán formálisan a mai napig nem kért bocsánatot Dél-Koreától a levágott orrokért.
Források: Wikipedia, Atlasobscura, The Generalist Academy
