Az új ételekkel szemben gyakran bizalmatlanok vagyunk. Én például nagyon nehezen vettem rá magam, hogy megkóstoljam a durián nevű, rothadó szagot árasztó gyümölcsöt, egyszer Kambodzsában megfutamodtam, amikor szárított tücsökkel kínáltak, a céklát pedig igazából a mai napig egy mindenre képes, simlis idegenként kezelem. Nem bánom ezt különösebben, amióta tudom, hogy Európa egy részén egy olyan alapzöldség is gasztromumussá tudott válni, mint a paradicsom. A kontinensen sokáig tartottak, sőt féltek a haszonnövénytől – na nem úgy, mint A gyilkos paradicsomok támadása című filmben, de azért majdnem.
A paradicsom eleve zavarba ejtő növény, édes és sós ételekben is finom, sokan gyümölcsnek gondolják, talán még többen zöldségnek (termesztésének sajátosságai inkább a zöldségek felé tolják). Botanikai szempontból értelmetlen ezen vitázni, mert sem a zöldség, sem a gyümölcs nem tudományos fogalom, maradjunk abban, hogy a paradicsom bogyótermést termő növény a burgonyafélék családjából. És mint a burgonya, a paradicsom is Amerikában őshonos, onnan került Európába valamikor a 16. század közepén. Nem kellett sok idő, hogy ferde szemmel nézzenek rá.
A paradicsommal szembeni ellenérzések több forrásból táplálkoztak, és ezek egy része szinte biztosan babona volt. A 16–17. században javában zajlottak boszorkányperek, és a boszorkányok titkainak megfejtése akkor még jobban tematizálta a közbeszédet, mint egy nem létező diploma vagy pár korrupt végrehajtó.
Az egyik híres boszorkányszakértő – egy valódi witcher –, a francia Henry Boguet 1602-ben kiadott démonológiai művében említést tesz a repülőkenőcsről, amivel a boszorkányok nemcsak repülni tudtak, de farkasemberré is változhattak. Kortársa, a spanyol Andrés Laguna, aki egy ideig a pápát is gyógyította, e kenőcs néhány összetevőjét is összeírta 1545-ben: bürök, nadragulya, beléndek és mandragóra. A négyből az utóbbi három burgonyaféle, vagyis közeli rokona a paradicsomnak. Nagyjából ekkor és ebbe a kulturális környezetbe érkezett meg a paradicsom, és avatatlan szem is könnyen talált hasonlóságot például a nadragulya és a paradicsom növénye és termése között. Persze, hogy gyanús lett.
Sárga volt a paradicsom, nem piros
Eleinte a tudománynak sem voltak megnyugtató válaszai a paradicsom jelenségre. A felvilágosodás korát megelőzően a tudósok sokszor ókori mesterekre támaszkodva próbálták magyarázni a világot, szentírásként kezelve az antik forrásokat. A farmakológia és a botanika terén az egyik ilyen ősforrás a 2–3. században élt római görög orvos, Galénosz volt, aki rengeteg növényt kategorizált a műveiben. Ezt a munkát a 16. században is nagyon tisztelték, és mivel Galénosz jó néhány leírásáról nem sikerült megfejteni, milyen növényre vonatkozik, azt feltételezték, hogy a görög tudós találkozott olyan fajokkal is, amikkel a középkor embere nem.
Ezért amikor Amerika különböző részeiről befutottak az első gyarmatosító hajók az importáruval, köztük mindenféle fura növénnyel, a botanikusok szeme felcsillant. Adott volt egy régi forrás, ami ismeretlen növényeket említett, a hajók meg hoztak egy csomó, addig sosem látott dudvát – hát a tudósok megpróbálták kitölteni a lyukakat, azaz összepárosítani a régi leírásokat az egzotikus növényekkel.
A paradicsom sem úszta meg ezt a műveletet. Galénosz egyik rejtélyes említett növénye a λυκοπέρσιον volt, ami nevében valami farkassal kapcsolatos dolgot jelentett, ebből az évszázadok átírásai során lycopersicon, azaz farkasbarack lett. Galénosz szerint ez egy mérgező egyiptomi növény, aminek erős illatú, sárgás leve van, és bordázott, a zelleréhez hasonló szára. Luigi Anguillara olasz botanikus 1561-ben ezt azonosította be paradicsomként. A paradicsomnak erős volt az illata, sárgás is volt (csak a későbbi nemesítésekkel nyerte el mai piros színét), és hasonlított a farkasemberré változtató kenőcs hozzávalóira. Farkasember, farkasbarack – véletlen? Aligha. Jó, hát speciel bordázott szára nem volt a növénynek, de semmi sem lehet tökéletes.
Anguillara megállapítását évszázados vita követte. Kor- és honfitársa, Costanzo Felici természettudós például már 1569-ben kétségbe vonta, hogy a farkasbarack és a paradicsom ugyanaz lenne, vagy hogy az utóbbi Egyiptomból származna. Végül XIV. Lajos botanikusa, Joseph Pitton de Tournefort volt az, aki önálló fajként írta le a paradicsomot 1694-es művében, de a régi nevet megtartotta. „Lycopersicum rubro non striato” – írta a zöldségről, ami annyit tesz: bordázatlan, vörös farkasbarack. A végleges tudományos nevet a svéd Carl von Linné adta az 1753-ban kiadott Species Plantarumban, a paradicsom így lett Solanum lypopersicum, vagyis a mai napig nevében őrzi a galénoszi (és minden bizonnyal téves) eredetet.
Méregből pizzafeltét
Az egzotikus bogyótermés megosztotta Európát. Tehetős körökben akadtak, akik fogyasztani kezdték, sőt a 16. században már olasz és spanyol receptekben is megjelent a paradicsom, de a többség azért inkább tisztes távolságot tartott. John Gerard angol herbalista például 1597-ben egyenesen „romlott” növénynek nevezte írásában a paradicsomot, ami „visszataszító és bűzlő”. Kortársa, I. Jakab angol király gyógyszerésze, John Parkinson már megengedőbb volt: ő azt írta, meleg országokban akár lehet is hűsítőnek fogyasztani a paradicsomot, de a hűvös Angliában inkább kerülendő.
A paradicsom rossz híre végül oda vezetett, hogy Angliában és az angol gyarmatokon az 1800-as évekig csak dísznövényként termesztették a paradicsomot. De a zöldség még utána is kapott pofonokat a tudósoktól, egy harvardi orvos, Dio Lewis például az 1850-es években rengeteg betegségért hibáztatta a paradicsomot mondván, annak hatóanyagai nagyon erősek, és könnyen lehet annyit fogyasztani belőlük, ami már méregként hat.
Néhány cikk megemlíti azt is, hogy a paradicsomot a nemesség köreiben azért tartották méregnek, mert ólomötvözetből készült tányérokon fogyasztották el. A zöldség erősen savas leve kioldotta az ólmot az ötvözetből, és az arisztokraták végül ólommérgezéses tüneteket tulajdonítottak a paradicsomnak. Ez az elmélet azonban inkább városi legendának tekinthető. A paradicsom annyira nem savas, hogy sok ólmot oldjon ki, az ólommérgezés pedig egy igen lassú lefolyású betegség, aminek tüneteit nehéz volna utólag egyetlen ételhez kötni. Sokkal valószínűbb, hogy Európa több részén inkább a nadragulyához való hasonlóságból, a méregtartalomra figyelmeztető félrevezető tudományos leírásokból és a babonás félelemből született a paradicsomellenesség. Illetve ezen a ponton azért említsük meg, hogy a paradicsom növény minden része valóban mérgező – csak éppen a termése nem.
Mindennek ellenére a paradicsom egész Európában elterjedt, mert könnyű volt termeszteni, és színes terméseit azok is szépnek gondolták, akik nem ették meg. A 19. században aztán a szegényebb rétegek rákaptak, és egyre nagyobb tömegben fogyasztották. A pizza és más olasz tésztaételek például sokat tettek a paradicsom rehabilitálásáért, Amerikában pedig a polgárháború volt az áttörési pont, mert a seregek élelmezési gondjait még akár paradicsommal is hajlandók voltak orvosolni. Ezzel beérték az aztékokat, akik már időszámításunk szerint 700 körül két pofára ették a zöldséget.
Duzzadó almák
És ha már aztékok: ők xitomatlnak nevezték a paradicsomot, ami nagyjából annyit tesz, hogy „duzzadó gyümölcs”. A spanyolba innen került be a tomate szó, és onnan ennek változatai még számos egyéb nyelvbe átszivárogtak az angol tomatótól a német die Tomatéig. Az olaszoknál viszont a paradicsom pomodoro, vagyis arany alma (pomo d'oro), és a franciáknál is jó ideig pomme d’amour volt, vagyis a szerelem almája.
Az almás vonalra több magyarázat létezik. A paradicsom termés formája almára emlékeztet, és először sárga változatot láthattak az európaiak, talán innen jön az aranyszín. Az is lehetséges, hogy a 16. században volt némi kavarodás abból, hogy egyes herbalisták egyfajta mandragóraként könyvelték el a paradicsomot. A mandragórát az Ószövetség is említi, de a növényre használt szó, a dudaim szerelmi almát is jelent. És az sem kizárt, hogy a „mórok almája” (pomo di Moro) volt az eredeti név, és ez mutálódott később.
Európa több nemzete szerette valamilyen különleges almának nevezni az új növényt. Így került képbe az Édenkert, azaz a Paradicsom is, ahol ugyebár szintén van egy kétes hírű alma, de az is lehet, hogy akik fogyasztották, egyszerűen csak mennyeinek gondolták a paradicsom ízét. Akárhogy is, a zöldség ma már régiesnek számító német neve Paradeisapfel lett, és valószínűleg magyarba innen került be paradicsomalma néven, majd az -alma lekopott, és maradt a paradicsom.
A paradicsompara néha még napjainkban is felbugyog a kollektív tudatalattiból. 1959-ben például egy amerikai magazin azt állította (hamisan), hogy George Washington szakácsa paradicsommal akarta megmérgezni az egykori elnököt. Még érdekesebb a NASA 1990-es esete. Az űrhivatal az egyik űrsiklóküldetés után űrben termett paradicsomok magjait juttatta el iskoláknak, mire a Los Angeles Times kiborult, hogy a kozmikus sugárzást kapott magok veszélyesek lehetnek a gyerekekre. A NASA kénytelen volt sajtótájékoztatót összehívni, hogy közölje, nincsenek gyilkos paradicsomok. Amikor az űrhivatal később más növényeket, például bazsalikomot termesztett az űrben, már nem merültek fel ilyen aggályok.
