A japán fingódémon, aki emberek végbelébe mászott be, hogy megszerezze a lelküket

2021. december 19. – 07:10

A japán fingódémon, aki emberek végbelébe mászott be, hogy megszerezze a lelküket
Taiszo Jositosi festménye arról, ahogyan emberek szellentéssel próbálják távol tartani maguktól a kappákat – Forrás: Wikipedia

Másolás

Vágólapra másolva

A kappa szó hallatán egyeseknek egy sportmárka, másoknak tinédzserszleng, esetleg uborkás szusi juthat eszükbe, de valószínűleg kevés ember előtt rajzolódik ki egy japán fingódémon képe. Japánban ennek ellenére nagy kultusza van a lyukszuszmester szörnyetegnek: egy ázsiai néphiedelem átalakulása a végbelekbe mászó teknősszörnytől a marketingfogásig.

Az úgynevezett kappa napjainkban is híres Japánban, de kultusza (és antikultusza) az előző századokra is visszatekint: kappáknak a japánok vízi szörnyek egy csoportját nevezték. Ezekről a szörnyekről azt kellett tudni, hogy hihetetlen gonoszak voltak, hol szarvasmarhákat hecceltek, hol, ha nagyobb szórakozásra vágytak, gyerekeket fullasztottak a tóba.

Gonosz tetteik előtt azonban érdemes arról beszélni, hogy is néz ki egy kappa – annak ellenére, hogy ezek a szörnyetegek a japán kultúrában mindenhol jelen voltak, mégis a mai napig nehéz pontosan meghatározni, hogyan néztek ki. A kappát általában több különböző lény ötvözeteként ábrázolták, főként vízi állati (béka, teknős) és majomemberszerű vonások voltak felfedezhetők rajtuk. A keleti nyelvjárásból érkező kappa teknőspáncélt viselt, a nyugati kavataro (egy másik szó a kappára) viszont szőrösebb volt, inkább majomra hasonlított. Utóbbi változat azonban hamar eltűnt az ábrázolások közül, a keleti kappa már a 19. századra felülmúlta nyugati társát.

A kívánságokat teljesítő végbélgömb

A kappák kis méretükhöz képest erősek voltak, a hiedelem szerint az állatfullasztás mellett gyakran rángattak embereket is a vízbe – néha lovakat és szarvasmarhákat is megpróbáltak magukkal ragadni, általában azonban sikertelenül. Ha az eddigi merényleteik nem lettek volna elegek, volt a kappáknak még egy kedvenc szórakozásuk:

elrejtőztek a vécékben, és felmásztak az emberek ánuszába.

Hogy miért tették ezt? – merülhetne fel a kérdés, válasz pedig több is akad. Az egyik értelmezés szerint a kappák a végbélnyíláson át igyekeztek ellopni az emberek máját, míg mások szerint a lélek egy darabját próbálták kiszedni a fenekekből (pontosabban a sirikodamát, egy mitikus golyót, mely lelkünk egy darabját tartalmazza a végbelünkben). Egyes értelmezések odáig merészkednek, hogy a kappák egy kívánságokat teljesítő gyémántot kerestek az ánuszokban.

XIX. századi ábrázolás a kappa tizenkét fajtájáról – Forrás: Wikipedia
XIX. századi ábrázolás a kappa tizenkét fajtájáról – Forrás: Wikipedia

A képábrázolások alapján könnyen lehetne azt is gondolni, hogy a kappák a szellentések megszerzéséért másztak fel az emberek hátsó felébe – mindenki megnyugodhat azonban, ha ezt gondolnánk, tévednénk. A kappák ugyanis erősen ragaszkodtak a fingjukhoz, másokéval nem törődtek. Egyedül a sajátjuk érdekelte őket, ugyanis, mint a legenda tartja, hatalmas szakértői és mesterei voltak a popószónak.

Az emberi farszél-kappa párosításról szóló képek a legnagyobb valószínűséggel csak azért születtek meg, hogy a korabeli hivatásos fingókat hirdessék. Apró kitérővel egyébként megerősíthető, mennyire nem babra ment a játék, ha a japánoknál az űrgyűrűfüttyről volt szó: a japán Vaszeda Egyetemi Könyvtár például mai napig őrzi azokat a tekercseket, melyeken japánok vívnak egymással fingcsatákat – valószínűleg ezek is komikusok művei voltak, akik így próbáltak rávilágítani arra a pukimetaforán keresztül, hogy mennyire nem helyes politikusaik idegengyűlölete.

Mint egy kappafing

A kappa-mítosz sok irányba torzult, a legvadabb és leggonoszabb verziókban a szörnyek nőket erőszakoltak meg, a nők pedig kénytelenek voltak groteszk gyerekeiket abortálni vagy világra segíteni. A The Legends of Tono című mese egy nőről szól, aki kappagyereket szült. Mint a mese szövege írja:

„Kamigo falujában egy családban született egy kappára hajazó gyerek. Nem volt biztos bizonyíték arra, hogy kappa lett volna, de élénkpiros bőre és hatalmas szája volt. Kifejezetten undorító gyereknek tartották.”

A hiedelemben egy idő után kialakultak a módszerek is arra, hogyan lehet védekezni egy kappa ellen. Az egyik eszköz az volt, ha az ember egy névvel ellátott uborkát dobott a tóba (ha azonban ezt az uborkát véletlen úszás előtt megette, az rossz óment jelentett). Javasolták a japánoknak azt is, hogy hajoljanak meg a kappák előtt – a szörnyek ugyanis borzasztóan udvarias lények voltak, ezért minden meghajlásra visszahajoltak. Igen ám, de a hajlongás miatt a fejük tetején lévő, csészényi víz kiborult, így pedig elvesztették minden erejüket. Hasonló volt a taktika akkor is, ha valakit kihívott egy kappa szumómérkőzésre: csak meg kellett hajolni a szumó kezdete előtt, és a kappa elbukott. Végsősorban pedig működött az is, ha a kappának életünkért cserébe egy-egy levágott végtagunkat ajánlottuk fel.

Kappaszobrok a tokiói Sogendzsi templomban – Fotó: John S Lander / LightRocket / Getty Images
Kappaszobrok a tokiói Sogendzsi templomban – Fotó: John S Lander / LightRocket / Getty Images

A kappatörténet 1927-ben alakult át először, ekkor jelent meg egy, a kappák földjéről szóló novellában az emberarcú kappa. Ezzel együtt átalakult a társadalom is, az urbanizált emberek már furcsának találták, hogy fenékdémonoktól rettegjenek – így inkább saját képükre formálták és kereskedelmi célra kezdték használni a kappát. Megjelent reklámokban, szusikat neveztek el róla, sőt a megreformált szörnyek személyiséget és még szentélyeket is kaptak – utóbbiakat azért, hogy az emberek uborkát vihessenek ide a tiszteletükre. A félelmetes kappák a múlté lettek, olyannyira, hogy még a könnyen szerzett és boldogságot okozó helyzetekre is fellélegezve mondhatjuk már napjainkban, hogy „he no kappa”, azaz olyan, mint egy kappafing.

Forrás: